A szakma mézes heteiben idén is sokan bújnak ágyba ebben a mediterrán városban: a válogatottak, az aktív és a reaktív válogatók, és a kritikus tömeg - akik között itt vannak a nemzet lapszámosai is. A szakmai beszélgetéseket újfent Galamb bonyolítja (illetve dehogy, sőt éppen ellenkezőleg: gördíti). Kedd délelőtt tehát először az egri színház előadásáról élvezhettünk néhány verbális szabadgyakorlatot, tekintettel Márton László dicsért darabjára, A nagyratörőre.
A koradélutáni felolvasószínházba menet felbukkant egy táncos pár. A fiú becsúszásokkal gyorsítva lejárta a teret, aztán egy szemi-kontakt, de rapid szerelmi vallomást járt a lánnyal. Szabó Réka és társulata a "hívjuk a mentőket vagy kortárs tánc" kérdésre kereste a választ, de csak egész rövid ideig. Egy bizonyos Marika néni meg azt mondta a maroknyi tömegben, hogy öt sörtől ő is ilyen ruganyos lesz. A Művészetek Házában aztán megpihenhettünk Lukáts Andor rendezte Lukas Barfuss A busz című figyelmet érdemlő darabján, Gáspár Ildikó fordításában. A színészi remeklések erősebbnek bizonyultak, mint a félhomályban menthetetlenül támadó koradélutáni álmosság: nem volt egyetlen székéről látványosan lezuhanó alvó ember sem, talán mert a darabban "elszabadulnak az erkölcsök".
Az esti orgonakoncert ezzel szemben teret és időt töltött belénk. A romantikus zenetörténeti élmények közben a bazilika már-már mór motívumokat mimikrizett a vizuálisan figyelemlankadt hallgatóságnak, aztán, amikor a legtöbben néztek lefelé, egy tagbaszakadt angyal szállt el fejcsóválva felettünk. A HOPPart megint ellenállhatatlan bájjal kenegette a közönségét: a Halálkemény című előadásukban a Die Hard 1(?)-et vegyítették némi népi virtussal, közéleti csillagszórással, mindehhez többek közt (hogy a klasszikusokról ne is beszéljünk) Menyhárt Jenő dalait adták elő, hangszerelve. Az este utolsó programja ugyancsak méltán örvendett népszerűségnek: a Dzsesztetés önkritikus felhangokkal kísért jazztörténeti kalandozás. A cukrászdák bezártak, ma már nincs se hab, se torta, de a kocsma bezzeg.
