Nők írtak naplót, akik otthonra voltak szegregálva - ne áltassuk egymást, a gyerekek, a koporsó szélén egyensúlyozó öregek úgy, felnőtt módra nem társaság - és kénytelenek voltak megtalálni maguknak a beszédmódot. Beszélni pedig kell, mert az a magányosság elhessegetése. A szappanopera nézése is az - mondjuk gondolkodásmentesen. A férfiak nem írtak naplót: nekik az országgyűléstől a kocsmáig minden közösségi hely a beszéd, sőt beszélgetés terepe volt.
A fesztivál szakmai beszélgetésein férfiak és nők már együtt folytatják a posztmediterrán történetet. A főszereplők nem változnak, ezért egyre szórakoztatóbbak a félmondataik, gesztusaik, mert kontextusba kerülnek, illetve mélyebbre láthatunk az értelmükbe. Novák Eszter és Tompa Andrea az Asztalizenéről értekezve kimondanak valami fontosat, pontosabban egyikük kimondatlanul, de arról beszél, ami így leírva nem lesz ütős, de mégis rögzítjük: nem szeretik a színházban a cinizmust.
Szabad az Á
Ettől nem teljesen független Kárpáti Péter szellemes meglátása, amely szerint kölni katedrális méretű fürdőszobához hasonlítja a szöveget. Jó lett volna, ha van idő arról is beszélgetni, hogyan is gondolják a hasonlót ők hárman. Ez a terep egyébként is szűkös a ténylegesen érdekessé vál(hat)ó szakmai beszélgetésre, mert például izgalmas lett volna oda eljutni, hogy a szövegben ugye megvan az a többletjáték és -jelentés, hogy váltogatja a helyet, ahonnan beszél, illetve arról, hogy átkerül-e ez az előadásba. S ha nem kerül át, akkor mi van, vagy mi nincs.
Réthly Attiláék Szabad az Á című előadásáról beszélgetve lényegében mindenki elmondta az előadás kívánnivalóit, amit az maga mögött hagyott. Magam még a láthatás előtt lévén, nem csinált kedvet a beszélgetés, de igen komplex volt a rendezői reakcióval együtt. Nem leszek népszerű magam előtt sem, ami hagyján, de így rendes kritikus se leszek, mert bár voltak látható hibái az előadásnak, engem megragadott, sőt el (mint valami vidéki állatkerti öreg oroszlán, aki gondolt egyet, hogy most lelép) és vitt. Tudom, hogy olyat nem mond szakember a fentieket igazolni próbálva, hogy akit adott esetben tökéletesnek látunk, aligha tökéletes minden porcikája, szóval igyekszem én se mondani. Ám nem érdektelen az a sámáni igyekezet, hogy a rendező mindenkinek megmutatja a titkos naplóját, hátha közelebb jut a múlthoz, hogy kijavítsa: mondjuk, legyen két öleléssel több abban a múltban, amelyen persze nem lehet változtatni. De megpróbálja, ami nyilvánvalóan romantikus marhaság, ám mégis megtörténhet; ha elengedjük az időt, akkor láthatjuk, megtörténik.
Bálint András
Mint ahogy rengeteg minden megtörténik Scherer Péterrel Klamm tanár úrként. A nem billenő mérleg - pont annyira humoros, amennyire tragikus; illetve nem áll sem a diákok, sem a tanárok mellé - nem tesz igazságot, mert a világ nem egy DOS-os program.
Nem az a szubjektív tárlatvezetés sem. A szerdait Bálint András vállalta magára, zamatos ízelítőt kínálva az őt követő hölgykoszorúnak, hogy kell élvezetesen képet nézni. A Modern Magyar Képtár gyűjteménye magában is szavakra ragadtatna, de amikor egy színházi ember belefeledkezve nézegeti a festményeket, az élményszám: száz szónak is egy a vége? Nem, 101 szónak egy a vége.
