? Egy év szünet után februártól ismét oktat a Zeneakadémián. Miért volt szükség erre a kihagyásra?
? Húsz éve, 1990-től tanítok a Zeneakadémián. Ilyen hosszú idő elteltével ? ez a hangszeres karrierre is igaz ?, érzi az ember, meg kellene állni egy kicsit gondolkodni, felfrissülni, megújulni. Nem véletlen, hogy az angolszász egyetemeken bevezették a hétévente kivehető szabad esztendőt. Két évtized után azt éreztem, szükségem van egy kis szünetre. Ebben tagadhatatlanul akad fáradtság, s persze a szakadatlan küzdelem is felőrölt az infrastruktúra fejlesztéséért, és hogy olyan színvonalat teremtsünk, ami megfelel az egyetemnek. Sajnos ezzel a mai napig akadnak gondok. Ezért is döntöttem úgy, hogy a tervezettnél korábban folytatom a tanítást. Azzal a háttérrel, hangszerparkkal, amit az Amadindával az elmúlt évtizedek alatt felépítettünk, sok mindent meg lehet oldani. Így nemcsak a hangszereinket használom a tanítás során, hanem a kamarazenei óráimat is a próbatermünkben tartom. A hallgatóknak fontos, hogy kiszámítható és megfelelő infrastruktúrájú körben tanulhassanak. Egyébként is igyekszem őket minden módon támogatni, mert azt látom, hogy nagyon nehéz helyzetben vannak. Ez az önzetlen felajánlás ugyanakkor korántsem kínál teljes körű megoldást. Az ütőhangszeres doktoriskola működése például teljességgel megoldatlan, pedig létfontosságú a szakma jövője szempontjából.
? Gondolom, a növendékek gyakran megkérdezik, mi kell ahhoz, hogy valaki világhírű együttest hozzon létre.
? Természetesen szükség van tehetségre, a lényeg azonban az, hogy meg kell tanulni dolgozni. Más titokra nem tudtam rájönni a pályán töltött évtizedeim alatt. S az is nagyon fontos, hogy a növendékeim húsz esztendeje azt látják, mindent, amiről beszélek, képes vagyok magam is megvalósítani. Az ember elmegy a kis kuckójába, és elkezdi saját magát megtörni. A hangszeres létezés erről szól.
? Megtörni?
? Igen, hiszen meg kell tanítani magamnak azt, amit nem tudok. Ez a gyakorlás. A növendékeimet igyekszem bevonni az Amadinda produkcióiba is, hogy lássák, mi hogyan dolgozunk. Azt sem titkolom előttük: ahhoz, hogy egy együttes sikeres pályát fusson be, szükség van bizonyos konstellációra is.
? Azaz szerencsére.
? Szívesebben hívom konstellációnak. Nem tudom, mi a szerencse, és létezik-e. Ahhoz, hogy sikeresen alakuljon egy együttes vagy előadó útja, rendkívül sok tényező kedvező együttállására van szükség.
? Ahogy arra is, hogy a kezdet kezdetén az Amadinda tagjai hajlandóak legyenek utcazenélni, és a kalapozással keresett pénzt hangszerparkra fordítani.
? Furcsa visszagondolni minderre. Nem éreztük mindezt heroikus vállalkozásnak. Akartunk valamit, és hogy elérjük, ez tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak. Magyarországon 1984-85 táján nem lehetett megfelelő hangszerekhez jutni, ahogy nyugati fizetőeszközhöz sem. Inkább az volt a nehéz, hogy két nyár után abbahagyjuk az utcazenélést. Meglehetősen sok pénzt kerestünk, amiből felépítettük egy olyan hangszerpark alapjait, ami itthon, azokban az időkben elérhetetlen lett volna. Ma azonban már nem ajánlanám ezt az utat a gyerekeknek. Manapság mások a problémák, és nem tudom, hogy elcserélném-e a gondjainkat az övéikre.
? Mit tart ma a legnagyobb problémának?
? A közönyt, ami körülveszi őket. Úgy látom, manapság egy-egy tehetséges fiatal hangszeres vagy zeneszerző pályafutása sokkal nehezebben vált ki érdeklődést, mint amikor mi kezdtünk. Az Amadinda ?underground-gyanús? kezdeményezésnek számított egy zárt társadalomban, s ez automatikusan felkeltette egy réteg szimpátiáját. Persze ez nem jelentett megoldást mindenre. Sok zenekarnak éppen az okozta a vesztét, hogy a rendszerváltást követően már nem volt érvényes mondanivalója.
? Ez a veszély azonban az Amadindát nem fenyegette, hiszen saját törzsközönséggel is rendelkezett.
? Azt hiszem, fontos szerepet játszottunk a kortárs zene megismertetésében. Lényeges feladatunknak tartottam ezt mindig, olyannyira, hogy 1997-ben létrehoztam az UMZE kamaraegyüttest, majd 2005-ben 16 muzsikustársammal ? megalakítottuk az Új Magyar Zene Egyesületét. Az elmúlt években ? köszönhetően többek közt a 2006-tól évente elnyert állami támogatásnak ? a korábbinál koncentráltabban építhettük a repertoárt, és minden korábbi kezdeményezésnél szervezettebben működhettünk. A hazai koncertek mellett, több igen fontos és jelentős külföldi meghívás érkezett. Ezeken a fellépéseken szinte kizárólag magyar zeneszerzők műveit adtuk elő. Most sajnos nagyon nehéz helyzetben vagyunk, hiszen 2010-ben a korábbi állami támogatásunknak csak a felét kaptuk meg, és annak is zárolták egy részét. Az együttes további működése azon múlik, lehet-e a társulatot olyan finanszírozási pályára állítani, amely kiszámítható tervezést és működést tesz lehetővé. Az erre vonatkozó javaslatainkkal megkerestük Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkárt. Az UMZE jelenleg az egyetlen olyan hazai együttes, amely olyan XX-XXI. századi értékeket ápol, amelyek hatvan esztendő múlva a kulturális örökség részét képeznék, ha addig fennmaradnak. Sokat vártam az idei centenáriumi évtől, hiszen az 1911-ben alakult eredeti UMZE példája, amely Bartók és Kodály nevéhez köthető, és amelynek célkitűzésit ma is aktuálisnak érzem, száz év elteltével is kötelez bennünket.
? Mennyire lóg ki a hazai közegből az Amadinda?
? Nem hinném, hogy kilógunk. Egyszerűen csak tesszük a dolgunkat. Befejeztük a Cage-összkiadást, amelynek közel húsz esztendeje fogtunk neki. A Hungarotonnál az év elején megjelent sorozat az Amadinda létezésének egyik legfontosabb dokumentuma lesz. Hat CD, egy olyan zeneszerzőnek korai korszakát reprezentáló anyaggal, ami a XX. század fontos dokumentuma is. Több mint negyven darabot komponáltak nekünk, köztük a legnagyobbak, John Cage, Ligeti György és Steve Reich. Ez a lényeg.
? Egyszer azt nyilatkozta: csak az a zene szól, amit hallgatnak.
? Erre egy próbán jöttem rá. Csodás pillanat volt. De kellett hozzá John Cage is, hiszen ő azt mondta, hogy a zene a hallgatás aktusa által válik zenévé.
? Izgalmas évük volt, hiszen idén 75 esztendős a kortárs zene kiemelkedő alakja, Steve Reich, akit a világ legnagyobb koncerttermeiben ünnepeltek, az önök részvételével.
? Steve Reich egyike a világ legelismertebb szerzőinek, hatása a XX. századi zenére megkérdőjelezhetetlen. Az, hogy ő is komponált nekünk, nagyon nagy elismerés. Rengeteget tanultunk a zenéjéből, amit szinte a megalakulásunk óta repertoáron tartottunk. A közkeletű mondással ellentétben, én biztos vagyok abban, hogy az élő szerző a legjobb szerző. Hiszen senki mástól nem lehet megtudni mindazt, amit tőlük, az így tanultakat pedig fel lehet használni olyan komponisták műveinek magtanulása során is, akikkel nem kerülhettünk személyes kapcsolatba.
? Így képzelte az életét az a kisgyerek, aki az ütőhangszereket választotta?
? Nem hinném. Ráadásul tizenhárom évesen abba akartam hagyni a zenetanulást, mert a történelem és a jog is elkezdett érdekelni, de a tanárom fenékbe rúgással fenyegetőzött, ezért aztán a következő héten is elmentem az órára. Azt, hogy zenész leszek, már hat évesen eldöntöttem. Az Erkel Színházban édesapámmal meghallgattunk egy hangversenyt, amelynek műsorában Szabó Ferenc Feltámadott a tenger című oratorikus műve mellett az Egy kiállítás képei hangzott el. Annyira felkavart, hogy hazafelé, a villamoson közöltem édesapámmal, muzsikus leszek. Vannak konstellációk, amelyek eldöntik az ember sorsát.
