Szembejöttek a közösségi oldalatokon az új darab képei, és azonnal a bezártság szó jutott eszembe róluk.

Társulatunk tavaly tavasszal az első pandémiás időszak kezdetén gyorsan reagált a járványügyi korlátozásokra: EGYPERCESEK elnevezésű videósorozatunkkal a közösségi oldalainkon kommunikáltunk a publikummal. A táncosaimnak minden héten kiadtam egy-egy feladatot: „távvezérléssel” alkottak otthon. Ezt közel két hónapon keresztül csináltuk, így végül egyórányi videóanyag született. A kisfilmjeink természetesen nem profi filmes munkák, mivel egyikünk sem operatőr, és mindenki a telefonjával kísérletezett otthon. Az ötlet mégis sikeresnek bizonyult, így ősszel, az újabb bezárásokat követően másfél hónap erejéig folytattuk a projektet.

A TRIP hajó vezetésétől egyszer csak felkérés érkezett, hogy nagyon tetszik nekik az EGYPERCESEK sorozatunk, és mi lenne, ha készítenék belőlük egy színpadi verziót. Elkezdtünk rajta gondolkodni, és afelé mentünk, hogy érdekes, félig improvizatív, installáció jellegű performanszt kreálunk háttérvetítéssel. De egyáltalán nem ez sült ki belőle.

Az elmúlt egy év eseményeiből fakadó érzéseink megviselték a lelkünket, ennek lenyomata bekerült az előadásba, és végül egy komplex, erős látvánnyal bíró, izgalmas és sokrétű darab született. Azt próbáltam aláhúzni, hogy a járvány alatt elszakadtunk a bennünket éltető emberi kapcsolatoktól, hogy mindenkiben felhangosodott a felismerés: közösségi lények vagyunk, szükségünk van érintésre, kapcsolatokra. Társas és közösségi együttléteink jelentősége felértékelődött, és megértettük, hogy ember voltunk lényege az egymáshoz való kapcsolódás, vagyis az, hogy szeretetet és figyelmet tudjunk egymásnak nyújtani.

Duda Éva
Fotó: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu

Az embereken iszonyú félelem, óvakodás, állandó távolságtartás lett úrrá. Mi, magyarok, amúgy is bizalmatlanok vagyunk. Nem úgy létezünk, mint például a spanyolok, akik szembejövet az utcán egymásra mosolyognak. Itt ha valaki rád mosolyog, gyanakszol, hogy vajon mit akar. A vírus jelenléte óta ez a félelemérzet a tetőfokára hágott, és ennek a teljes abszurditása nyilvánul meg abban, hogy maszkban vagyunk, nem látjuk egymást, nem érintkezhetünk.

Ez most a legnehezebb feladat az emberiség számára.

Ezekből az érzésekből és lelki lenyomatokból készült a PRIZMA, ami fénytörést jelent, a mű estében pedig egymás és önmagunk reflexióit. Hogyan változtatjuk meg önmagunkban a külvilágtól kapott impulzusokat, hogyan tudjuk őket egymásnak továbbadni? – ezeket az élményeket dolgozza fel a darab.

Mesélsz pár konkrétumot?

Az egyik jelenet arról szól, hogyan köszönjünk egymásnak, hiszen nincs kézfogás: öklözzünk, a könyökünket vagy a vállunkat érintsük össze? Muris szituációk születtek. Egy másik etűd arra épül, hogyan utazunk manapság a tömegközlekedési eszközökön. Az ember a villamoson, metrón élből magába fordul, jó ideje azonban még inkább távolságot tartunk. És persze a napi tevékenységek sem maradhattak ki: teregetés, mosogatás, egyebek. Egyedül vagy, beszorulva a rutinodba – hiszen rengetegen kényszerültek home office-ba –, és már kényszeresen csinálod ugyanazokat. Magamból indultam ki: totál rituáléim lettek, szinte már kényszeressé vált, mit hova rakok, hogy katonásan álljanak a villák egymás mellett, és hasonló hülyeségek, amitől teljesen be lehet kattanni. Nem tudsz szabadon mozogni, új ingereket befogadni, spontán létezni, annyira szabályozva és korlátozva éled az életed. Az a vágy is megfogalmazódik a PRIZMÁban, hogy mennyire szeretnénk egymáshoz közel kerülni, egymást megérinteni, egymás társaságát élvezni, és ez a legfontosabb tényező.

Szenvedélyesen beszélsz a darabról. Az az érzésem, hogy ez „kirobbant” belőled.

Jól érzed. Ősszel kezdtük el, de akkor még csak tapogatóztunk, utána pedig leálltunk vele, mert be kellett zárni a stúdiót. Úgy voltam vele, hogy ebből nem lesz semmi, és felhívtam a TRIP hajót, hogy ne erőltessük, halasszuk el. Aztán januárban nem bírtuk tovább: nagyon szigorú szabályok mellett ismét dolgozni kezdtünk, mert már mindenki ki volt készülve. Hermetikusan, mindenki mástól elzárva próbáltunk, óriási lendülettel és kedvvel. Ahogy elkezdtük ezeket az élményeket feldolgozni, ösztönszerűen jöttek az ötletek, a mozdulatok, és pár hét alatt összeállt a darab. Nem volt teljesítménykényszer, könnyedén dolgoztunk, és valamitől nagyon lazára engedtem magam is.

Egy tavalyi pályázatomban már benne volt a PRIZMA, csak akkor még nem fogalmaztam meg pontosan, ez mi is lesz.

Olyan, mintha a sors már előjegyezte volna nekem ezt az alkotást.

Az elmúlt egy év összes gyötrelme, botladozása, banalitása összegyűlt benne; csomó humorforrás is van abban, ahogyan most kollektíven vekengünk. Nagyszerűen ment a munka a táncosokkal! Viszonylag új a mostani csapatom, ezért ez most kicsit csapatépítésként is működött.

Milyen a PRIZMA látványvilága?

Ez is spontán ötlet volt: az egyik próbán eszembe jutott, hogy régről megmaradtak fekete, teljes testet és arcot eltakaró ruháink, jelmezeink. Kértem, hogy ebben próbáljanak, és teljesen belezúgtam a látványba. Azt éreztem, itt az esszenciája a darabnak, mert arctalan, bezárt alakokat látunk, akik próbálnak érzelmeket kifejezni, kapcsolatokat teremteni egymással, de állandóan falba ütköznek.

Ezek a jelmezek bezártságról beszélnek, és az egész darabot erre a témára építettem. Híve vagyok az újrafelhasználásnak, de mégis muszáj volt új ruhákat gyártatnunk, és Mosolygó Anna csodás jelmezeket készített. A koncepció része, hogy nem látjuk a táncos arcát, a személyisége kizárólag a mozgásán és a gesztusain keresztül ismerhető meg. Az egész arról szól, mennyire egyformák vagyunk legbelül: ugyanazokért rajongunk, ugyanazok a dolgok éltetnek bennünket, ugyanazokért sóvárgunk, és hasonló dolgok bántanak mindannyiunkat. Heterogén világban élünk, mégis azt kell mondanom, hogy a legfontosabb dolgokban, a legelemibb igényeinket tekintve rendkívül hasonlóak vagyunk. Ezekben az alapérzelmekben közösen osztozunk, és ez a világ összes pontjáról összeköt minket: engem ez már önmagában is lenyűgöz.

Fotó: Dömölky Dániel

Gondolom, a fekete, egész alakot és az arcot is takaró ruhák mellett a színes sapkák arra szolgálnak, hogy mégis megjeleníts valamilyen személyiségjegyeket.

Igen. A karaktereket különböztettem meg így, illetve volt a dolognak egy praktikus oldala is: a táncosok ennek révén ismerik meg egymást, mivel különben nem tudnák, mikor melyik az a fekete alak, akivel duettezniük kell. Némi humort is csempésztem ezáltal a látványba, mert a színes sapkákban úgy néznek ki, mint valami fura próbababák.

Könnyen elfogadták a művészek, hogy nem fog látszani az arcuk?

Jó fej emberekkel dolgozom, nincsenek közöttük primadonnák, akik emiatt eldobálták volna a hajtűiket, másrészt sikongattam a próbákon a nevetéstől, és mivel látták a hatást, tudták, mennyire jó és különleges, amit csinálnak. Természetesen ez rendkívüli alázatot követel a szereplőtől, hogy tudja, semmi sem fog belőle látszani. A lélek, a mozdulat, a figura és az egyéniség azonban átüt a jelmezeken, és ez csodálatos élmény. Megértették a koncepciót, és a jelmezek segítik az állapotot, hiszen tényleg egyedül, sötétben botorkálnak benne. Nagyon izgalmas és extrém az egész folyamat, de nagyon összehozta a bandát és én elképesztő büszke vagyok rájuk. Szuper alkotói időszak volt, és szinte eufórikus volt most újra együtt, közösen dolgozni.

Milyen zenét használsz, kinek ajánlod a darabot, és hol lehet látni?

Online streameljük, február 25-én csütörtöktől vasárnapig öt előadásban érhető el a TRIP hajó honlapján, és a későbbiekben is tervezzük játszani, reményeink szerint tavasszal ugyanitt, de már közönség előtt. Pici, izgalmas, nem klasszikus színházi tér a TRIP, kihívás volt ilyen szűk helyen dolgozni, de szeretem a speciális tereket. Radikális a darab, bátor dolgok vannak benne, a progresszívabb, fiatalokat célzó előadásaim közé tartozik. Buli, technó és líra egyszerre a része; az érzékeny pillanatoktól a szélsőséges őrületekig eklektikus, izgalmas zenei világ született. Remélem, a felvételen is minden átjön majd. Most először streamelünk; fejest ugrunk ebbe a műfajba, ami nekem még nagyon idegen, de bízom benne, hogy átütő lesz, mert nem szeretnénk a nézőinket élmények nélkül hagyni.