A képeim történeteit mindenki maga fejezheti be

Miért kezdtél festeni?

Gyerekkorom óta nagyon szerettem rajzolni; kisgyerekként főleg autókat, házakat, repülőket – akkor a körülöttem lévő világ leképezése érdekelt. A gimnáziumban fedeztem fel magamnak a graffitit, aztán érettségi előtt az egyik osztálytársammal elhatároztuk, hogy megpróbálunk felvételizni festő szakra, mert úgy éreztük, hogy a festészet olyasmi lehet, amit hivatásként is szeretnénk csinálni.

Mi vonzott a graffitiben?

Legjobban az tetszett, hogy bár látszólag kötött szabályrendszer szerint kell alkotni, hiszen betűkről, tipográfiáról van szó, ha beleásod magad, akkor e struktúrán belül igen tág spektrumon tudsz dolgozni. Miután a graffiti főbb jellemzőit elsajátítottam, az absztrahálás folyamata és egy geometrikusabb irány kezdett el érdekelni. Kreatív, ahogyan az olvashatóság és a felismerhetetlenség határán billegsz, és egyfajta anonimitás fed el. Az egyetemi képzésben is ezt élveztem: végig kellett járni bizonyos stúdiumokat, hogy elsajátítsunk bizonyos képességeket, viszont mégiscsak megvolt a szabad mozgásterünk ahhoz, hogy a hangunkra találjunk.

Pécsre jártál, Bullás József volt a mestered. Mit tanultál tőle?

A pécsi iskola karakterisztikáját a Keserü Ilonától induló kolorit adja: a pécsi alkotók jellemzően igen színes képeket hoznak létre. Ez nálam is így van. Bullás Józsi pedig bátorságot tanított nekem: azt, hogy merjek szabadon kísérletezni a különböző anyagokkal, valamint hogy a képalkotás során gondolkodjam el különféle festészettechnikai kérdésekről.

Már a korai képeidbe is beépítetted a graffiti nyelvezetét.

Igen, már az első sorozataimnak is a graffiti volt a kiindulópontjuk. Szerettem nézni az aluljárók falait, ahol a különféle tageket a hatóságok lefestették ugyan, de helyreállítók sosem találták el a fal eredeti színét, így a fedőfesték nem rejtette el a feliratokat, hanem újabb réteget adott a felülethez. A graffitik néhol áttűntek, néhol teljesen elfedték őket. Vizuálisan nagyon izgattak ezek a rétegek, az egyetem idején hosszabb sorozatom is készült ebben a témában. A felfújásokat és a ráfestéseket egymást követően pakoltam fel a vászonra, amíg színes, szürkékből és absztrakt foltokból álló, rétegzett kompozíciók nem jöttek létre. Az ilyenek mindig újabb és újabb festészeti kérdéseket vetnek fel, amelyekre próbálok megoldást találni.

Hogyan indultál el ettől a sorozattól a figuralitás felé?

Fél évet töltöttem Nápolyban Erasmuson. Ott készült, Buffer című sorozatom festményei már nagyon színesek és strukturáltak voltak. Ezt követően gondolkodtam el azon, hogy mi lenne, ha már nem egy-egy falszeletet mutatnék meg a vásznon, és az alsó rétegben egy műtárgy jelenne meg. A vásznakra a pop-artból beemelt művészettörténeti referenciák kerültek fel, majd ezekre festettem rá a graffitis elemeket. Olyan volt, mintha beszabadultam volna egy galériába, és öncélúan ráfestettem volna valaki művére. Dialógust szerettem volna létrehozni a különböző irányzatok között.

Ezek a művek a destrukció és a konstrukció fogalmai alapján is értelmezhetők. Te hogyan gondolkodsz róluk?

Ha aszerint nézzük őket, hogy a művészettörténeti kánon egy darabja kvázi össze lett firkálva, akkor destrukcióról, rongálásról van szó, én mégis inkább az építést hangsúlyoznám, hiszen kisajátítok valamit, amihez aztán hozzárakom a gondolatvilágomat, azzal gazdagítva a már meglévőt. A graffitiről is így gondolkodom: az is egyfajta vizuális hozzátétel egy felülethez. 

Milyen típusú képeket sajátítottál ki?

Főleg Warhol és Lichtenstein műveiből inspirálódtam, de számos olyan kompozícióm is született, amelyeknek az 1800-as években készült japán metszetek jelentették az alapját, mert kompozíciós és festészeti szempontból nagyon hívogatóak voltak számomra.

Miért?

Nagyon tetszett, hogy a japánok sokkal bátrabban bánnak a kompozícióval, a térrel, sokkal érzékibben használják, és hogy a pop-arthoz hasonlóan igen vibráló, figyelemfelkeltő koloritokkal töltik ki a felületeket. Az éles kontúrok, a blokkszerű építkezés mindkét világ jellemzője, ezért gondoltam úgy, hogy a metszetek és a graffiti nyelve szépen támogatja majd egymást.

Hogyan tud a popkultúra a magas művészet részévé válni?

A nyomatok, a pop-art vagy a graffiti egyaránt megosztó műfajok; kívülálló, szabályellenes nyelvek, amelyeknek mégis megvan a maguk vizuális értékük, és okkal kerültek be a művészet történetébe is. Szeretném megmutatni, hogy stilisztikailag, festészetileg és technikailag is számos olyan momentumuk van, amelyek miatt ma is megállják a helyüket.

Hogyan találtad meg a harmóniát a metszetek csendessége és a graffiti hangossága között?

A nyugodtabb képek esetében hagytam, hogy jobban bevaduljak, az extrémebb kompozícióknál viszont figyeltem arra, hogy csendesebb legyek. Nagyon szeretem, hogy ezáltal az eredeti képpel lehet kommunikálni, hogy folyamatosan diskurzus zajlik a régi és az új, a klasszikus és a kortárs között, és szem előtt tartom a harmóniát is, ami mindkét műfajt hagyja kibontakozni. Arra törekszem, hogy támogató dinamika jöjjön létre a képelemek között, a kompozíció pedig demokráciára törekedjen.

Mikor ér véget ez a párbeszéd?

A kép festi önmagát, én pedig jellemzően akkor állok meg, amikor az eredeti kép mondanivalója még olvasható, de már én is hozzá tudtam tenni a saját gondolataimat. Ha ez a balansz megvan, akkor elkészült a kép. Ez egyszerre szól az eredeti tiszteletben tartásáról és a saját hangom hallatásáról.

Milyen képeket festettél a Covid alatt?

Akkor nem volt műtermem, ezért csak korlátozott lehetőségeim adódtak, viszont szerettem volna a mangákat beépíteni a képeimbe, mert vadabbak és merészebbek, mint a metszetek, és más irányba viszik el a munkáimat. A hely szűkössége miatt átálltam a digitális tervezésre, a kiválasztott mangalapokra graffitis elemeket rajzoltam, majd ezt kivetítettem, és az egyes rétegeket különbözőképpen festettem fel: festékszóróval, száraz ecsettel. Végül pasztózusabb és színesebb rétegek is felkerültek. A színek mellett a festészeti anyaghasználat került előtérbe, a mangák monokróm világát pedig átemeltem a vásznakra.

Ezután pedig már konkrét mangalapokat építettél a kompozícióidba.

A mangák stilisztikailag szintén szépen rímelnek a graffitik nyelvezetére, ezért úgy gondoltam, hogy ez izgalmas új irány lehetne. A mangák alapvetően fekete-fehérek, a borítóik azonban színesek. Először ez utóbbiakat festettem meg, majd rájuk vittem fel a többi réteget. Később a belső oldalak vizualitása kezdett jobban foglalkoztatni. Az érdekelt, hogy ezeket a figurális műveket hogyan lehetne úgy beépíteni a képbe, hogy a kész műnek egyfajta absztrakt jellege is legyen. Messzebbről ezek a figurális részek nem láthatók, absztrakt színfoltos munkáknak érzékeled őket. Közelről viszont érdemes az apró rajzokat böngészni, amelyek újabb, nem lineáris olvasatú minivilágot nyitnak ki. Tehát a képtől való távolság dönti el, hogy absztrakt vagy figurális műnek tűnik.

Hogyan építed a képeidet?

A vászonra intuitív módon festészeti, absztrakt réteg kerül fel, majd erre vetítek egy figurát, amit ecsettel viszek fel. Ezután teleragasztom a felületet a mangalapokkal. Meghatározott metodikám, szabályrendszerem van, ugyanis a mangalapok egymás mellé építése struktúrát rajzol ki, amelyen belül azonban szabadon lehet alkotni, mert a kompozíciót nem a négyzetrácsosság határozza meg. A mangalapok felviteléhez használt ragasztó két-három nap alatt megköt, addig azonban szabadon tudok játszani velük: vissza-visszatépem őket, ahol az anyag engedi. Közben pedig festék is kerül a felületre, így egyszerre zajlik építő és romboló alkotói folyamat.

Az olvashatóság vagy az elrejtés szempontjából is izgalmasak ezek a munkák, hiszen van egy olyan narratíva, ami nem teljesen hozzáférhető a néző számára.

Van ebben egyfajta részvételiség. Aktivitásra szeretném késztetni a nézőt, aki a böngészők tanulmányozásához hasonlóan megpróbálja felfedezni a különféle részleteket, kibogarászni a jelentést, és e téren a hiányoknak köszönhetően szabadságot élvez. A képeim történeteit mindenki maga fejezheti be.

Miként választod ki, hogy melyik mangalapokat építed be a munkáidba?

Gyorsolvasva át szoktam nézni az aktuálisan menő mangákat, és ha valamelyik kompozíció vagy szövegrészlet megtetszik, lementem egy mappába, amiből véletlenszerűen mindig annyit nyomtatok ki, amennyi az adott képhez kell. Néha egy képre ugyanabból a mangából kiválasztott lapok kerülnek fel, máskor vegyítem őket; olykor tartom az adott sorrendet, máskor pedig megkavarom.

A Viltin Galériában rendezett első önálló kiállításodon, az Overwrite-on már ezek a képek domináltak.

Valóban, sőt a galéria egyik falán graffitim is megjelent, így a munkáimat installatív környezetben lehetett megmutatni. Továbbra is izgalmas lehetőségnek tartom, hogy a tagjeim a képeim háttereként tűnjenek fel.

Hogyan változik a graffiti jellege attól függően, hogy falra vagy vászonra kerül?

Úgy gondolom, hogy ha a graffitit nagyjából ugyanúgy tudnád megcsinálni a falon, mint a vásznon, akkor a falon van a helye. Ám ha olyasmit csinálnál, amihez mint médium csak a táblakép felel meg, az már nem graffiti, hanem a graffitiből inspirálódott festészet.

Hogyan lehet ezt a festészeti nyelvet továbbfejleszteni?

Sokat kísérletezek, már több ötletem is van. Most a színes rétegekre kerülnek fel fekete-fehér mangalapok, azokra pedig újabb színes rétegek. Ezt szeretném megfordítani: a belső lapok helyett a borítókra fókuszálnék, így a festészeti rétegek lennének monokrómak, a felragasztások pedig színesek. Próbálok fekvő formátumú mangalapokat is beépíteni, továbbá mostanában elkezdtem a mangákat graffitis újságok lapjaival párosítani. Ezek a kísérletek arra jók, hogy növeljem a kompozícióim olvasatának intenzitását.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu