A korábbi főszerkesztőm egyszer nagyon rám pirított, mert többször is beleírtam a riportomba, milyen idő volt aznap. Mit ad ez hozzá a dolog érdeméhez, kit érdekel úgy általában, és az utókor számára milyen szempontból lesz informatív? – kérdezte. Hiszen hol ilyen az idő, hol olyan, és ettől függetlenül minden fontos esemény lezajlik. Vagyis az időjárás végső soron semmit sem befolyásol. Annak idején alaposan elgondolkodtam ezen a kritikán, de április 15-én délelőtt, amikor a balácai élményparkhoz érkezünk Beliczay László fotóriporter kollégámmal, és a vigasztalan esőben csak néhány autót látunk a parkolóban, már biztos vagyok benne, hogy ezúttal újra el fogom követni az egykori hibát – ha hiba –, és be fogok számolni a szabálytalan tavaszról, jobban mondva arról, milyen nehezen tavaszodik idén. Meg arról, hogy ma mennyi lelkes jelmezes hagyományőrző örömét rontja el a barátságtalan hideg, az alattomos nyirkosság. Hogy egy szabadtéri rendezvényt mennyire tönkre tud vágni a rossz idő. De szerencsére nem lett igazam.
„Én a falun lakozót nevezem boldognak” – olvassuk a Horatius-idézetet a szervizépület előterében, majd a villagazdaságoknak a mezőgazdasági és ipari termelésben betöltött szerepéről tájékozódunk, és elámulunk, amikor megtudjuk, hogy a balácai gazdaságnak már a központja is kilenc hektár volt, míg teljes, fallal körülvett területe 56 hektár, tehát nagyjából a teljes Balaton-felvidéket magában foglalta, és lakói a felső tízezerhez, a birodalmi elithez tartoztak. Ezzel szembesülve nem csodálkozunk, amikor fejedelmi étkekről és szépségápolásról, például különböző hajfestési trükkökről látunk ismertetőket, és arról kezdünk bölcselkedni, hogy vajon mennyit ment előre a világ, ha a rómaiak már mind élvezték és igényelték ezeket a civilizációs vívmányokat. Akkor azonban már kissé időutazónak érezzük magunkat, amikor a sajtótájékoztató helyszínén hirtelen rájövünk, hogy a padló mozaikja eredeti, tehát körülbelül ezerhétszáz éves. Én egy pillanatra el is szégyellem magamat, hogy rajta taposok, és legszívesebben megemelkednék pár centit.
Minden polgárt és barbárt a tricliniumba, azaz ebédlőbe hívnak öltözetbemutatóra. Itt már annyi jelmezes hagyományőrző van, hogy kezdem kisebbségnek érezni magamat, sőt egy adott pillanatban megijedek, hogy ha nem vigyázok, engem is átöltöztetnek. Új meg új jelentkezőket kérnek ugyanis, és egyszer mintha direkt rám nézne az átöltöztető. Cselesen egy oszlop mögé rejtőzöm, és onnét figyelem a produkciót: látogatótársaim átlényegülését római közrendűvé, lovaggá, szenátorrá. Közben nagyon meg is hatódom egy pillanatra, amikor megpillantom azt a két gyereket, akik már eleve rómainak öltözve érkeztek. Papírból készült váll- és hátpáncéljuk, sisakjuk láttán eszembe jut, amikor a képzeletünk még annyira erős volt, hogy bármi lehettünk, amire vágytunk.
Egy urat tunikába, majd tógába bújtatnak, és megtudjuk: ez a viselet arra kényszerítette a rómaiakat, hogy a bal karjukat egyfolytában behajtva tartsák, és nagyjából semmire se tudják használni. Aztán császárkori (Kr. előtt 100-tól Kr. u. 300-ig), lovagrendi, bíborcsíkos tóga kerül elő. Ezt csak azok viselhették, akiknek legalább négyszázezer sestertius vagyonuk volt. A háromszor öt méter méretű, kifejezetten drága gyapjúruhához színes kötő járt. A tógaviselet késő császárkori „megbolondításának” is tanúi leszünk, ehhez újabb delikvenst vesznek rá az átvedlésre. A tunika alá ekkor már ujjas dalmatikát húztak. Csodálkozva figyelem az öltöztetést, és nem értem, hogyan zajlott a reggeli öltözködés abban az időben. Roppant időigényesnek tűnik ugyanis, és még az sem egyértelmű, hogy az akkori polgár segítség nélkül egyáltalán képes volt-e menetkész állapotba kerülni.
Kissé udvariatlanul a végére maradnak a nők és a női öltözködés bemutatása. A kötényszerű stóláé, amelyet a tunika fölött viseltek, és a téglalap alakú palláé (sál), amelynek ólomsúlyok voltak a négy sarkán, és rejtőzködő hajlamú hölgyeknek éppúgy kínált lehetőségeket, mint az alakjukat láttatni akaróknak. A „hoppmester” végül egy késő-római közrendű polgári vagy katonai viseletet öltött közreműködőt is behív, aki sokkal jobban hasonlít ránk, hétköznapi emberekre, mint a többiekre, a divatra már csaknem kétezer évvel ezelőtt is oly sokat adókra.
Török Katalin, a Magyar Nemzeti Múzeum főosztályvezetője üdvözli a hagyományőrző forgatagra érkezetteket, és megnyitja az idényt, amelynek ez az első eseménye. Az egész évre kiterjedő sorozat az Európa kulturális fővárosa programhoz kapcsolódik. Hammerstein Judit, a múzeum főigazgató-helyettese, mint elmondja, mediterrán hangulatban és hőmérsékletben bízott, amikor Budapestről, még napsütésben elindult, míg itt most fagyoskodnunk kell. Jelenlétünknek és ennek a napnak az a jelentősége, hogy a múzeum sok-sok tagintézményére, például a budapesti Orvostörténeti Múzeumra, az irodalmi emlékházakra, történeti kertekre vagy a sárospataki várra felhívja a figyelmet. És azért is fontos, hogy erről a római életmódot bemutató, idén sok és sokféle program helyszínévé váló élményparkról több szó essen.
Varga Richárd, a kulturális európai főváros program projektmenedzsere korábban a parkban szerzett élményeire emlékezik, amikor hét éven át Nemesvámoson tanított, és rendszeresen Balácán tartotta a történelemórákat. Itt és úgy, mint ma látjuk, igazán érdemes és érdekes a római történelemről tanulni, abban szinte megmerülni, mondja. Az év folyamán még bőven lesz alkalom hasonló eseményekre, élményekre. Kovács Loránd Olivér, a múzeum tudományos igazgatója is a hagyományőrző rendezvények: a múzeumok éjszakája, a római borünnep, a kalandjátékok fontosságára hívja fel a figyelmet. Meg arra a sajátosságra, hogy ma ugyanott vannak a szőlőültetvények, mint a római korban. A borünnepen, augusztus 19-én ennek a hagyománynak az átélhetővé tételére fognak törekedni, például azzal, hogy a látogatók taposhatják a szőlőt (és antik kocsmajelenetek előadása is várható). Oberfrank Pál a veszprémi színház képviseletében a Balácára tervezett két balácai előadásról: a Petőfi életét augusztus 4-én bemutató musicalről és a Mézga család című, augusztus 6-án látható „mesejátékról” beszél. Egerházi Attila, a Székesfehérvári Balett Színház igazgatója augusztus 5-ei élményparkbeli táncszínházi előadásaikra hívja fel a figyelmet, az utolsóként megszólaló Pletser Ádám, az iGenerációért Egyesület elnöke pedig május, június és július 1-jén itt előadandó, Római küldetés című improvizációs színházi produkciójukat ajánlja, és annak az örömének ad hangot, hogy a rossz idő ellenére is mennyien eljöttek ma ide. Ez az állandóan temetett múzeum és az offline programok vonzerejét bizonyítja számára.
A folyosón egy méretes faágakat cipelő úr egyik ága beleakad a kabátomba. Sűrű bocsánatkérések után halad tovább, de csak színlel, hamarosan kiderül ugyanis róla, hogy ő itt ma a fő bajkeverő: a kelták druidája, azaz vallási vezetője. Már a ruhabemutató idején is hallottam furcsa hangokat: ordítozást, feltűnően katonás léptek zaját, de most a rómaiakkal való kelta összecsapás szemtanújává is válok. „Ne túl erőszakosan!” – mondja a druida a kelta katonáknak, de aztán valóságos rohamot vezényel a folyosón. Egy kisfiú el is kezd sírni, és hiába bizonygatja neki az anyukája, hogy ez csak játék. Az őrjöngő druidát három római katona lefogja, és a parancsnokuk balácai védőcsapat felállítására kap megbízást a kormányzótól.
Aztán egy másik folyosószakaszon furcsa taktikai megbeszélésbe hallgathatok bele a parancsnok és közte. „A savariások nem akarnak verekedni” – figyelmeztet a római, és további atrocitások helyett a borral való megvesztegetés lehetőségét ajánlja fel a vallási vezetőnek, aki ezt el is fogadja. Ennyiben maradnak. A druida, Varga Krisztián, a Szarvas Törzs tagja pedig kérdésemre elmeséli, hogyan keveredett ebbe a csapatba. Már jó ideje „keltamániás” volt, amikor 2002-ben csatlakozott hozzájuk, mert tetszett neki, hogy régi fegyverekkel lehet küzdeni, és szakmailag is megalapozott a tevékenységük. Szereti a „történelmi újrajátszást”, amelynek során bele kell élniük magukat az egykori szereplők világába. A keltákról keveset tudnak az emberek, és túl sokat nem is lehet, mert nem volt írásbeliségük. A Szarvas Törzs hiteles forrásokból dolgozik, ő például egy latin betűkkel fennmaradt gall sírfelirat szavait ismételgeti, amikor kelta hatást akar kelteni (és szerintem sikerül is neki). A cél a hangulat, a történelmi atmoszféra megteremtése. A csetepaték itt, Balácán annyiban hitelesek, hogy kelták vagy legalábbis a leszármazottaik valóban éltek errefelé akkoriban, amikor a gazdaság virágzott, és valóban konfliktusos volt a kapcsolatuk a rómaiakkal. A rómaiak fénykorában a keltáké már hanyatló kultúra volt, és végül vagy kiirtották őket, vagy beolvadtak.
A következő két órában három római szertartáson is részt veszünk. Az elsőben azért imádkoznak Mars atyához, hogy harci kürtjeik hangjával rettentse el az ellenséget, aztán a termésre kérnek áldást, és tejet, tömjént, tönkölycipót ajánlanak fel Ceres istennőnek, végül – ezt már nem egészen értem – egy hatalmas tuja előtt áldásra emelt kézzel tógás alak imádkozik, és hiába nézem meg alaposan minden irányból, sehol sincs kamera. Lehet, hogy komolyan gondolja.
Gladiátorviadal a következő produkció. Ha rajtam múlna, kihagynám, és főleg gyerekeknek nem mutogatnám (sokan vannak), mert ezt bizony életre-halálra vívja egy pajzsos-kardos és egy villás-hálós versenyző, és a végén nekünk kell megszavaznunk, hogy a győztes leszúrja-e a vesztest. A többség az életre szavaz, de hiába: a kormányzó úri jókedvében a halálos szúrás mellett dönt, amelyet a két gladiátor kellő drámaisággal el is játszik. A „halott” perceken át akkora beleéléssel hever a földön, hogy komolyan elkezdem félteni, a tüdőgyulladástól mindenképpen.
Filp Csaba, a Képzőművészeti Egyetem tanára a római konyháról tart előadást, és általa elkészített antik fogások képeit vetíti mellé. A rómaiak, meséli, főleg főztek, vízben, olajban és borban. Nagyon tartottak az ételek megromlásuktól, ezért általában duplán készítették el: megfőzték és meg is sütötték őket. A gazdagok bárhol tudtak úgy étkezni, mint Rómában, ezt az Aquincumban talált osztriga bizonyítja, hiszen annak az Adriáról kellett érkeznie és még frissen az asztalra kerülnie, ami kiváló logisztikára vall. Szó esik a placenta nevű ételről, amely nem a méhlepényről kapta a nevét, hanem éppen fordítva, és a baklava meg a túrós rétes ősének tekinthető. A rómaiak szerették az édes ízt, és az ételeiket inkább cukrozták, majd visszasózták, nem úgy, mint mi, aki a sózás megszállottjai vagyunk. Ólomcukorral édesítették például a bort, annak ellenére, hogy tisztában voltak vele: ezzel mérgezik magukat (úgy gondolták, megéri az élvezetért). Vörösboruk nem volt, fehér- és rozéborokat ittak, és töltött datolyát ettek mellé. A tölteléke dió, fenyőmag és – bármilyen meglepő – bors volt. A borsot annyira kedvelték, mint mi a pirospaprikát, és szívesen beletették mindenbe.
A druida antagonistája, a rómaiak főnöke ezen a napon Lentulus, polgári nevén Gonda Attila. Nagyon elfoglalt, mindenhol ott van, szabályosan a nyakában kell lihegnem, hogy negyedóra várakozás után meginterjúvolhassam, és amikor tőlem elbúcsúzik, forgatócsoport várja. Ő mutatta be a tógákat, áldozott Ceres istennőnek, imádkozott a tujabokorhoz, és döntött a gladiátor sorsáról. Ha valaki, hát ő biztosan itthon van Balácán. „Klasszika-filológus és a Nova Roma, a világ hagyományőrző egyesületeit tömörítő nemzetközi szervezet kulturális igazgatója vagyok – mondja. – Gyerekként, önerőből tanultam meg latinul. És mivel, ahogy Széchenyi mondta, nyelvében él a nemzet, szerintem az ókori rómaiak nyelvének megtanulása több ezer éves neuronhálózat működését aktivizálhatta az agyamban. Nem mondhatok mást, mint hogy én már gyerekkoromtól fogva rómainak érzem magamat. A Római Birodalom a közhittel ellentétben nem megbukott, csak szublimálódott a Német-római és a Bizánci Császárságban. Görög hegyi falvak lakói mind a mai napig rómaiaknak mondják magukat, és igazuk van. Mi, európaiak mindannyian rómaiak vagyunk.”
Fotók: Beliczay László/Kultúra.hu
