Magyar látogatók a Szovjetunióban – Hammerstein Judit az új könyvéről

Hammerstein Judit történésszel, az Oroszok és magyarok – Magyar írók Oroszország-/Szovjetunió-tapasztalata az 1920–1930-as években című könyv szerzőjével beszélgettünk.

Milyen kritériumok alapján választotta ki azokat a szerzőket, utazókat, akikről a könyvében ír? 

A kötet középpontjába magyar írók Oroszország-élményének vizsgálatát állítottam a két világháború között megjelent úti beszámolókon keresztül. A szűkítés nem véletlen: azért koncentráltam elsődlegesen az írókra, mert az ő útleírásaik differenciáltabb, elmélyültebb látásmódot, az idegenségérzékelés összetettebb formáját képviselik, ráadásul érthető módon nyelvi, stiláris szempontból is kiemelkednek a kortárs beszámolók közül. Részletesen hét író – Markovits Rodion, Munk Artúr, Arthur Holitscher, Arthur Koestler, Illyés Gyula, Nagy Lajos és Sinkó Ervin – munkáját elemeztem. E szerzők között vannak első világháborús hadifoglyok (Markovits Rodion és Munk Artúr), akik akaratuk ellenére váltak az orosz/ bolsevik világ szemtanúivá, és csak a ’20-as évek elején térhettek haza. A már saját elhatározásból utazók között pedig találunk „hívőket”, mint a messianisztikus anarchizmust képviselő Arthur Holitschert vagy a kommunista Arthur Koestlert és Sinkó Ervint, valamint a Szovjetunióval rokonszenvező, a munkásállamra kíváncsi „érdeklődőket” is: ilyen Illyés Gyula és Nagy Lajos. Úti beszámolóikat ugyanakkor nemcsak önmagukban vizsgáltam. Arra törekedtem, hogy folyamatosan reflektáljanak egymásra, sőt más korabeli, magyar és külföldi szerzőkkel is dialógusba kerüljenek.

Régóta foglalkoztat az oroszság mint bonyolult, szélsőségesen ellentmondásos jelenség, és a hozzá tapadó sztereotípiák, amelyeket a külső megfigyelők és az oroszok önmagukról folytatott reflexiói egymással kölcsönhatásban alakítottak. Ahogy másokat, engem is mélyen zavarba ejtett az egymásnak gyökeresen ellentmondó jelenségek sokasága. A klasszikus regények által megrajzolt orosz miliő mély humanizmusa és bensőségessége, az orosz lélek tágassága, a felmagasztalt egyszerű orosz ember, az orosz balettek, a hagymakupolás templomok mesés, varázslatos, színpompás világa és mindennek a fájdalmas ellenpontja: az orosz történelmet átható rettenetes brutalitás és kegyetlenség, a hatalomnak való példátlan alávetettség és szolgalelkűség. Joggal merül fel a kérdés, hogy a rögzült benyomások miként tükröződnek vissza a Szovjetunióról alkotott véleményekben. Hogyan ölt új alakot az Oroszország-rajongás, és a nyugati értelmiség egy részének lelkesedése a Szovjetunió iránt miért akkor teljesedik ki, amikor a sztálini terror épp a tetőfokára hág?

Az elemzett szerzők ellentmondásos világot tárnak az olvasó elé. Maguk is különleges élethelyzetű, többnyire ismert vagy híressé vált emberek. Meséljen pár szót az erdélyi Markovits Rodionról, aki 1928-ban bestsellert írt hadifogságáról, és Munk Artúrról, akinek szabadkai memoárja azért érdekes, mert ő mind a vörösök, mind a fehérek körében megfordult.

A két szerző valóban hangsúlyos figyelmet érdemel: a két világháború között megjelent írásaik színvonalasak, és rövid időre népszerűnek is bizonyultak – Markovits Szibériai garnizonja egyenesen világkarriert futott be. Kár, hogy később mindketten elfeledett szerzőkké váltak.

A korabeli Ugocsa vármegyei Kisgércén, haszid zsidó családban született Markovits Rodion újságíróként dolgozott, amikor 1914-ben besorozták és az első menetoszlopok egyikével a frontra küldték. Hamarosan orosz hadifogságba esett. Csak meglehetősen későn, 1922-ben tudott hazatérni, így nemcsak a felbomló cári Oroszország világába, hanem a polgárháborúba és az új szovjet állam alakulásába is belepillanthatott. 1928-ban megjelent Szibériai garnizonjának alcíme, a Kollektív riportregény találó, a sajátja mellett ugyanis több száz hadifogolytársa tapasztalatát is beépítette a regénybe, amelyben nagy expresszivitással és mély humanizmussal, balladákra emlékeztető hangvétellel, elsődlegesen az egyszerű bakák nézőpontjából rajzolta meg a hadifogolytáborok életét, emléket állítva a szenvedésnek, a kiszolgáltatottságnak, a kínzó honvágynak. De megfigyelte az orosz világot is: állandóan azt fürkészte, hogy a klasszikus orosz regényekben olvasottak – például az orosz muzsik alakja, az orosz táj – miként köszönnek vissza a valóságban.

A másik szerző, a vajdasági Munk Artúr katonaorvosként szolgált a háborúban, így került fogságba. Orvosként privilegizált helyzetben volt, viszonylag szabadon mozoghatott, ezért az ő elbeszélésének homlokterében nem a fogolytáborok, hanem sokkal inkább a frontvonalak mozgásának kitett orosz háborús hátország, a városok, a falvak mindennapjai állnak. A látottakat apolitikus módon, szarkasztikus stílusban tárja az olvasó elé. Érzékletesen ábrázolja a nagy kontrasztokat, amikről lépten-nyomon tapasztalatot szerezhetett: nemcsak például akkor, amikor Pétervárott (Petrográdban) színházba ment, és csóró hadifogolyként a díszes cári páholyban ülve nézte végig az előadást, de akkor is, amikor családjával együtt az Osztrák–Magyar Monarchia követségének gobelinekkel, selyemtapétával, baldachinos ágyakkal fényűzően berendezett követi lakosztályában szállásolták el. Mivel nem volt mivel fűteniük, kénytelenek voltak eltüzelni a követség történelmi értékű iratait, aktáit – a diplomáciai jegyzékeket, Szapáry és Czernin gróf magánlevelezését, a Ferenc József aláírásával ellátott kinevezési okmányokat is beleértve. Hasonlóan abszurd, ugyanakkor megrendítő jelenet szemtanúja lehetett Jekatyerinburgban, amikor nem sokkal a cári család kivégzése előtt megpillantotta az Ipatyev-ház udvarára éppen kilépő, hatalmától megfosztott, elhanyagolt kinézetű II. Miklós cárt.

Milyen megfontolásból vette be az elemzésbe a Budapesten született, ám főleg angolul és németül publikáló Arthur Koestlert vagy a szintén zsidó családból származó Arthur Holitschert, aki nem nagyon szerette a magyarokat, és német írónak tartotta magát?

A kiinduló magyar háttér, ha nem is kizárólagosan, mindkét szerző esetében meghatározó volt, és ebből a szempontból mindegy, hogy például Holitschernek tetszett-e a magyar közeg, vagy sem. Ráadásul a nyelvválasztást sem tekintem feltétlenül olyan indoknak, ami miatt ne lehetne valakit a magyar írók között (is) számon tartani.

Arthur Koestler igazi nyelvváltó volt: eredetileg németül írt, később angolul tette közzé műveit. Holitscher viszont csak németül alkotott. Egygenerációnyi különbséggel mindketten az Osztrák–Magyar Monarchiában születtek. Holitscher 1869-ben látta meg a napvilágot; olyan, gazdag zsidó kereskedőcsalád sarjaként, amelyben mindenki németül beszélt. A budapesti Deák téri evangélikus gimnáziumba járt, és ott is érettségizett le; egyik osztálytársa egyébként Ignotus volt. Kiválóan megtanult magyarul, de kulturális és identitásbeli orientációját a németség határozta meg. A magyarokról lesújtó véleménye volt, de a zsidóságától is szabadulni akart. Amikor a Monarchia korabeli hazai zsidóságról beszélünk, többnyire az asszimilálódó zsidóságra gondolunk. Kevesebb szó esik arról, hogy olyanok is voltak köztük, akik határozottan elutasították az asszimilációt. Ők igazi csapásként élték meg a kiegyezést, a magyar államiság önállóságának részleges helyreállítását. Úgy érezték, ezzel kicsúszott a lábuk alól a talaj. Nem a magyar kultúrát tekintették fogódzónak, hanem a németet. Holitscher ennek a magyarországi zsidóságnak volt a képviselője. Jellemző ugyanakkor a memoárjában tett megjegyzése: választott hazájában, Németországban magyarként és zsidóként tekintett rá a környezete.

Az 1905-ben, Budapesten született Koestler is bonyolult, többidentitású (német, magyar, zsidó) háttérből indult, anyja csak németül beszélt. Első verseit magyarul fogalmazta meg, és élete végéig álmodott magyarul. Míg Holitscher külföldön sem kereste a kapcsolatot emigráns magyarokkal, Koestlernek Londonban voltak magyar barátai, a két világháború között hazalátogatva pedig lelkesen kapcsolódott be a budapesti irodalmi életbe. Magyarságát, bár nem tekintette kizárólagosnak, soha nem tagadta meg, sőt érzelmes viszony fűzte hozzá. Ezen a ponton a két író között komoly különbséget látunk – dacára annak, hogy a hátterük nagyon hasonló.

És hogy hogyan kerül ide a két szerző? Mindketten jártak a szovjet államban, Holitscher 1920-ban a korai utazók képviselőjeként. A nagy anarchisztikus világforradalom, egy új, vallásos társadalom megteremtésének híveként, önmagát evangélistaként értelmezve utazott el a bolsevik országba. Fontos megjegyezni, hogy a Szovjetunióhoz való viszony ekkor még nem hiszterizálódott – az csak majd a fasizmus előretörésével következik –, így Holitscher szabadon fejthette ki a munkásállamról a véleményét. Német nyelven írt, messianisztikus útirajzában keresetlen kritikával illette többek között a szabadsághiányt, a túlburjánzó bürokráciát, a Cseka működését, a példátlan nyomort. A bolsevizmust azonban minden hibája ellenére az általa vágyott nagy vallásos fordulat, az anarchisztikus föderáció megvalósítása felé tett lépésnek tekintette. Igazi meghasonlott értelmiségiként – pacifista volt! – a cél elérése érdekében megengedhetőnek ítélte a kegyetlenséget, a brutalitást, az emberek tömeges pusztulását.

A pártfeladatot teljesítő Koestler 1932–33-ban, a Német Kommunista Párt tagjaként látogatott el a „földi paradicsomba”, a Szovjetunióba. Álbeszámolójával azt kellett bizonyítania, hogy egy polgári újságíró az ötéves terv eredményeitől lenyűgözve a Szovjetunió elkötelezett hívéül szegődik. A küldetés azonban minden igyekezete ellenére sem sikerült tökéletesre: a szovjet cenzúra által erősen megkurtított propagandamű csak Harkovban, a szűkebb helyi német közönséget megcélozva jelenhetett meg. Az útirajzot, amit Koestler később megtagadott, érdemes a szerző második világháború után megjelent memoárjaival együtt áttanulmányozni, azokban ugyanis a szovjet úti élmények javított, kiegészített és kommentárokkal ellátott verzióját olvashatjuk. Így egyrészt képet kaphatunk arról, hogy a szovjet úti tapasztalat fontos szerepet játszott a szerző kommunizmussal való szakításához, majd legismertebb műve, a Sötétség délben című antisztálinista alapmű megszületéséhez vezető folyamatban. Másrészt bepillantást nyerhetünk a kommunista észjárásba, a kommunista psziché működésébe, aminek aligha volt avatottabb ismerője és elemzője, mint Koestler.

Vele ellentétben később sem tagadta meg útleírásait Károlyi Mihály és felesége, Andrássy Katinka. 1931-ben tett oroszországi és grúziai látogatásuk, majd Károlyi 1933-as útja kifejezetten a Nyugatnak szóló szovjet propagandát szolgálta. A fejlődésről beszámoló, jó hangulatú tudósításokat, cikkeket jelentettek meg a párizsi sajtóban, és még két évtizeddel később sem érezték úgy, hogy helyre kellene tenniük a dolgokat, pedig akkor már köztudott volt a sztálini hatalomgyakorlás brutalitása. 

Károlyi Mihály és felesége a ’30-as években a társutasok világát élte Párizsban, szorosan együttműködve a Willi Münzenberg-féle szovjet propagandista vonulattal. Önkéntesen vállalták, hogy részt vesznek a Szovjetunió népszerűsítésében. A társutas francia Vu magazin képviseletében, a kollektivizálás idején, 1931-ben látogattak a Szovjetunióba. Élményeikről hamisítatlan propagandacikkek formájában mindketten beszámoltak a párizsi lap oldalain. Károlyi korabeli levelezéséből, ahogy későbbi memoárjából, is kiderül, hogy pontosan látta: a valóság és a propaganda nem minden tekintetben esik egybe, sőt. A feladatot mégis fegyelmezetten teljesítette. Bár a nagy koncepciós perek híre később megrendítette, ez sem sarkallta arra, hogy érdemben revideálja a nézeteit. Nehéz pontos választ adni arra, hogy ennek mi volt az oka. Talán az önszembesítés következetessége, az önkorrekció képessége hiányzott belőle – ám az is igaz, hogy ilyesmivel akkoriban kevesen rendelkeztek.

Károlyi Mihályt 1935-ben Párizsban felkereste a délvidéki Apatinban született Sinkó Ervin író, aki a Tanácsköztársaság hatalmi apparátusának egyik embere volt. Segítséget kért a Tanácsköztársaság idején játszódó nemzedéki regénye, az Optimisták franciaországi kiadásához. Végül Károlyi kapcsolatai révén két évre kijutott Oroszországba, de a könyve ott sem jelent meg, és a végén már alig várta, hogy szabaduljon Moszkvából. Két és fél évtizeddel később pedig beszámolt a sztálini diktatúra mindennapjairól. Naplójegyzetei Regények regénye címmel jelentek meg Újvidéken.

Sinkó kommunistaként, optimizmussal telve, a sztálini diktatúra legsötétebb időszakában kelt útra a Szovjetunióba. Kvázi letelepedettként, az orosz nyelv ismeretének birtokában sokkal mélyebben beleláthatott a szovjet viszonyokba, mint a mindössze egy-két hónapra, kizárólag a vendéglátók által gondosan megszervezett „koncepciós” program keretében érkezők. Mindent tűpontosan látott és rögzített a naplójában. Észlelte a totális agymosást, felismerte az ember hatalom általi térdre kényszerítésének pszichológiáját: azt a totálisan módosított tudatállapotot, amelyben már a tagadás fogalma is értelmezhetetlenné válik. Rendkívül differenciált észrevételeket tett az orosz szervilizmus és fensőbbségérzet összefüggéseiről csakúgy, mint a perek, a terror, a félelem atmoszférájának szirupos mázba merítettségéről. A perek árnyékában ugyanis gigantikus népi „boldogságprogramok” zajlottak, a színpadokon pedig diadalmaskodott az operett. Ám Sinkó nem hozta nyilvánosságra a naplófeljegyzéseit. Ő is osztotta annak a nyugati, Szovjetunió-barát, baloldali elköteleződésű értelmiségieknek az álláspontját, amely szerint aki a munkásállamot bírálja, az a fasizmus mellett tör lándzsát. Naplóját, amely a hitbe kapaszkodás és a kétségek közötti vergődés sajátos és érzékletes foglalata, a Jugoszláviában otthonra lelő Sinkó csak Sztálin halála után, a titoizmus szolgálatában tette közzé; akkor, amikor ennek a tétje már jóval kisebb volt. Írói életpályájának rendkívül ellentmondásos és kiábrándító momentuma, hogy miközben nemcsak megtapasztalta, hanem mérnöki pontossággal meg is rajzolta a sztálini Szovjetunió embertelenségének természetét, néhány évvel később egy másik, hasonlóan kegyetlen rendszer hívéül szegődött, annak kritikátlan szekértolója lett.

Érdekes két, nem szovjetrajongó magyar író látogatása is. A bolsevik állam meghívására Illyés Gyula és Nagy Lajos együtt utazik az 1934-es moszkvai írókongresszusra, pár héten át mindvégig együtt vannak, mégis merőben más beszámolót írnak a látottakról. Milyen útirajzok születtek?

A két író útja, beszámolója látványos példája annak, hogy az útirajzok nemcsak a meglátogatott országról, hanem a kiinduló közegről is sokat elárulnak. Illyés Gyulának és Nagy Lajosnak úti tapasztalataik megírása és közzététele során figyelemmel kellett lennie a hazai viszonyokra, a Horthy-rendszer nyilvánosságára. Magyarország helyzete a kommunista diktatúra tapasztalatával a háta mögött kivételes volt Európában. Ebből fakadt a Horthy-rezsim kommunizmusellenessége, hisztérikus félelme a bolsevik propagandától és mély ellenérzése a Szovjetunióval szemben.

Az említett kongresszust egyébként slendrián módon szervezték meg: végül nem akkorra hívták össze, amikorra eredetileg meghirdették, hanem jóval később, így az „üresen” maradt időben a szervezők utaztatták az írókat. Végül Illyés nem is tudott részt venni az írótalálkozón, mert korábban haza kellett térnie. Nagy Lajos ott volt ugyan, de mivel útirajza közlését a Szabadság című lapban József Attila és kommunista barátai ösztönzésére megszakította, sőt a kéziratot is elégette, nem tudjuk, mit írt a kongresszusról.

A kiinduló közeg fontossága miatt döntöttem úgy, hogy a két magyar író útleírását egy harmadik, ezúttal külföldi szerző beszámolójával együtt tárgyalom. Az író André Gide kora nagy francia értelmiségije, sőt egy ideig Európa lelkiismerete volt. A szintén Nyugatról útra kelő, bonyolult hátterű és sok tekintetben bizonytalan státusú Koestlerrel, Holitscherrel vagy Sinkóval ellentétben „vegytiszta” nyugati megfigyelőként, Franciaországból érkezett, és oda is tért vissza, így az ő útirajza, Szovjetunió-tapasztalata mindegyik tárgyalt magyar utazó vonatkozásában kiváló összehasonlítási alapot kínál. Gide lelkes Szovjetunió-rajongóként tett eleget a szovjetek meghívásának, ám mély kiábrándulással tért haza, aminek nyíltan hangot is adott. Mivel útirajzában a munkásállamban tapasztalt szabadsághiányt és elnyomást a hitleri Németországhoz hasonlítva lesújtó képet rajzolt a Szovjetunióról, körberajongott sztárból a Szovjetunió és a nyugati baloldali, antifasiszta értelmiség számára egyaránt egyik pillanatról a másikra ócsárolt, hazug, a baloldalt eláruló, a fasizmus ügyét segítő figuraként bélyegezték meg. A nyugati, Szovjetunió-barát közvéleménnyel találta magát szemben – Franciaországban volt legális kommunista párt, Párizsban pedig társutas szalonok működtek –, míg Nagy Lajosnak és Illyés Gyulának elsődlegesen a magyarországi, kommunistaellenes nyilvánossággal kellett szembesülnie.

Nagy és Illyés az út során sülve-főve együtt voltak, ugyanazokon a programokon vettek részt, ugyanazt látták, mégis mintha két másik országról számoltak volna be. Ennek oka többek között a két író személyiségében, írói attitűdjében rejlő különbséggel magyarázható.

Nagy Lajos nem mérlegelt: mindenféle óvatoskodás nélkül, nyíltan fogalmazta meg a látottak miatti elégedetlenségét. Útirajza tele van humorsziporkákkal, mégis tragikus műről van szó. Az a kiábrándító felismerés hatja át, hogy a kegyetlenség, a gyengék letiprása az emberi közösségi létforma „természetes” velejárója, rendszerfüggetlen jelenség. Nagy szókimondó kritikája, a látottak miatti folyamatos fanyalgása vállalhatatlanná tette az útirajzát a magyarországi baloldal, még kommunista barátai számára is. És mivel jó nagyokat odaszúrt a Horthy-rendszernek is, a jobboldal számára is tolerálhatatlannak bizonyult. Így került végül légüres térbe, ami a kézirat megsemmisítéséhez vezetett.

Illyés más utat választott. Az útirajzírót fenyegető valamennyi politikai csapdát pontosan fölmérte, ezért olyan, a romantikus útirajz műfajába illeszkedő, szépirodalmi igényességű riportot tett közzé, amelyben zseniálisan kiporciózta a méltatást és a kritikát. Tette ezt úgy – mai fogalmat használva a „politikai korrektség” jegyében –, hogy egyik oldal se haragudjon meg rá. Mindeközben arra is vigyázott, hogy véletlenül se tegyen inkrimináló megjegyzéseket a hazai viszonyokra. Aligha véletlen, hogy Magyarországra vonatkozó utalásokat a műben minden esetben apolitikus, hazafias, romantikus kontextusban olvashatunk. Ami a szovjet viszonyokat illeti, Illyés kritikus véleményének is hangot adott. Mélyen elkeserítették például a Moszkva utcáin csellengő, bekábítószerezett, hajléktalan koldusgyerekek vagy az emberi kapcsolatokat átjáró kíméletlenség. Pozitív és lelkes megfigyeléseit ugyanakkor elsősorban nem a szovjet valóságra, hanem a szovjet réteg alatt felfedezett orosz világra, az orosz emberre, karakterre vonatkoztatva fogalmazta meg – Markovitshoz hasonlóan orosz irodalmi élményeire is támaszkodva.

Ennek fényében aligha véletlen, hogy Illyés műve, az Oroszország megjelenése nem okozott botrányt, mindegyik politikai tábor elfogadhatónak ítélte. Azóta több ízben kiadták már.

Van az útirajzírók között két, kakukktojásnak számító szerző is: Márai Sándor és a Horthy-rendszer elismert tudósa, Magyary Zoltán közigazgatási kormánybiztos. Miért tartotta fontosnak, hogy ők is szerepeljenek a könyvben?

Magyary Zoltán valóban nem író, hanem a közigazgatás-tudomány nemzetközileg jegyzett művelője, igazi tudósember volt, ráadásul nem készített az útjáról beszámolót. Az esete abból a szempontból mégis tanulságos, hogy kiválóan szemlélteti: a szovjet rendszer működésének egyes elemei, sajátosságai konzervatív értékeket vallók (tudósok, üzletemberek) körében is képesek voltak érdeklődést, sőt bizonyos elismerést kiváltani. Magyary 1935-ben saját kezdeményezésre és saját pénzén utazott el a munkásállamba; abból a célból, hogy a szovjet államirányítási rendszert tanulmányozza. Programját a moszkvai magyar követség és a külföldiek utaztatásért felelős szovjet iroda szervezte, így ez is „koncepciós” útnak számított. Neki is ugyanazokat az intézményeket mutatták meg, mint minden utazónak. Csak a hatékonyság és az eredményesség érdekelte, és ebből a nézőpontból olyan mechanizmusokat talált a szovjet államirányítási szisztémában, amelyeket hazatérte után különböző megszólalásaiban elismeréssel illetett. Kijelentései nem arattak tetszést idehaza: Bethlen István, akivel korábban szorosan együtt dolgozott, megszakította vele a kapcsolatot.

Márai Sándor esetében íróról van szó – igaz, ő viszont soha nem járt a Szovjetunióban. Szenvedélyesen érdeklődött azonban az orosz világ iránt, és ennek eredményeként számos orosz vonatkozású írást, zömmel publicisztikát tett közzé a két világháború között. Ezek a művek rávilágítanak arra, hogy egy művelt, az orosz világ iránt érdeklődő értelmiségi milyen ismeretekre tehetett szert, és azokból milyen következtetéseket vont le Oroszországot és a bolsevizmust illetően.

Az, hogy Márai íróként nagyon érdeklődött az orosz irodalom, kultúra iránt, aligha meglepő – ezzel nyilvánvalóan nem volt egyedül. Ám őt nemcsak az irodalom érdekelte, hanem a szovjet valóság valamennyi aspektusa: a gazdaságtól kezdve a diktatúrán, a bolsevizmus természetén, a Cseka működésén, az ötéves terven át egészen odáig, hogyan néz ki egy munkáskantin, vagy hogyan öltöznek a szovjet munkásnők. Élvezetes, többnyire ironikus hangvételű publicisztikái alapján legalább két fontos következtetésre juthatunk. Egyfelől meglepően jól értesültnek bizonyult, utazás nélkül is szinte minden fontosabb eseményről, jelenségről tudomást szerzett. Másfelől ezek az írások egyre következetesebb bolsevizmusellenességről tanúskodnak. (És ez akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a Tanácsköztársaság idején, ha rövid időre is, de foglyul ejtette a kommunizmus.) Márai az ázsiai démonizmus megnyilvánulásaként értelmezte a bolsevizmust. Meg volt győződve arról, hogy nem egyeztethető össze az európai civilizációval, sőt a nyugati kultúra pusztulását eredményezheti.

Ön épp egy éve, alig pár héttel a háború kitörése előtt zárta le könyve kéziratát…

A kötet nem a közelmúlttal, még csak nem is az orosz birodalomépítés, nagyhatalmiság témájával foglalkozik. Az idegen, elsődlegesen a magyar pillantáson keresztül a sajátosan orosz mentalitást és észjárást igyekszik megragadni, és közben arról is képet adni, hogy a szemlélők, azaz mi magyarok milyenek vagyunk.

Amikor az oroszsággal körülírható komplex jelenséget vizsgáljuk, szívósan időtálló dolgokkal szembesülünk. A 19–20. századi megfigyelők megállapításait olvasva gyakran fog el bennünket déjà vu érzés például az orosz világról való tájékozódás nehézségeiről, a tudatos dezinformációról, az oroszok idegeneket, a Nyugatot érintő reflexióiról, a kisebbrendűségi érzés és a fölénytudat sajátos ötvözetéről, a messianisztikus gondolkodásról vagy az orosz ember példátlan szenvedéstűrő képességéről és hatalomhoz való viszonyáról.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu