A közelmúltban azt nyilatkozta, hogy a múzeumi fejlesztések a rozsdaövezetek felszámolásához is hozzájárulhatnak. A Közlekedési Múzeum jövendő új épülete is kínál ilyen lehetőséget?

Amióta nem a természet uralkodik, azóta vasúti járműgyártás és járműkarbantartás zajlott ezen a helyen. Nemcsak az Északi Járműjavítóban, hanem a Ganz–MÁVAG szomszédos gyárában is. Óriási vasúti környezet volt ez a környék valamikor, és valóban jó példája azoknak az elhagyott ipari területeknek, rozsdaövezeteknek, amelyek az átalakuló nagyvárosokat körülveszik.

A Ganz hajdani vasúti járműgyárát kínai piacként használják, az Északi Járműjavító és a Józsefvárosi pályaudvar azonban állami kézben maradt. Most megpróbáljuk őket úgy feltámasztani, élettel, tartalommal megtölteni, hogy közben megmenthessük az ipari emlékeinket.

A szomszédban azzal kezdődött ez a folyamat, hogy az Opera Eiffel Műhelyháza beköltözött a járműjavító talán legszebb, 19. századi csarnokába. Mellette az úgynevezett Dízelcsarnok a háború utáni ipari építészet egyik gyöngyszeme. Gyönyörű már maga a szerkezete is, de az egész létesítmény olyan minőségű építészetet képvisel, ami a hetvenes-nyolcvanas években már nem volt jellemző. És sajnos manapság sem.

Ma az ilyen ipari csarnokok a költséghatékonyság maximumával készülnek. Alapvető célunk, hogy ezt a csarnokot megmentsük. Az elhagyatott, leromlott területek revitalizálása során épülhetnek lakónegyedek, születhetnek közparkok, ezer ötletünk lehet. Ám ahol ilyen értékes épületek vannak, ott az a cél, hogy amit lehet, megmentsünk belőlük.

Eszerint a most megnyílt Volt egyszer egy Északi… kiállítás nemcsak az épülő Közlekedési Múzeum előhírnöke, hanem a Dízelcsarnok értékeire is szeretné felhívni a figyelmet.

Nem is láthattunk volna másképp a dologhoz, hiszen a csarnok és a múzeum szorosan összekapcsolódik. Mi most olyan teret szeretnénk itt kialakítani, ami a hely történetéről és a kontextusról szól. Ebben a teremben például, ahol most állunk, a Törekvés Művelődési Háznak állítottunk emléket. A Törekvés volt az Északi Járműjavító kulturális központja.

Itt próbált az Illés-zenekar, ide járt fotószakkörbe Tarr Béla. Menő focicsapatuk volt, néptáncegyüttesek működtek benne.

A kiállítás másik része az Északi Járműjavító történetét mutatja be. Láthatók például fotók a Jancsi-telepről, ahol a járműjavító dolgozói laktak. A MÁV-kolónia egyébként szintén gyönyörű építészeti emléke Budapestnek.

A kiállítás leglátványosabb elemei a vasúti járművek. Olyan járműveket hoztunk ide, amelyek mind a környéken készültek, és ezek révén mutatjuk be a csarnok történetét. Ebben a műhelyben a háború előtt gőzmozdonyokat tartottak karban, amikor azonban a háború után újjáépült, már dízelmozdonyokat javítottak. Tehát technológiai váltás ment végbe, és mi ezt is igyekszünk érzékeltetni. Mai problémáinkhoz közelebb áll az a konkurenciaharc, ami a harmincas években dúlt a technológiák között. Kicsit a mi korunk elektromos autózásának felfutására emlékeztet a hajdani küzdelem.

Akkoriban jelent meg az Árpád sínautóbusz. Dízelmeghajtással kevesebb mint három óra alatt tudta megtenni a Bécs–Budapest távot. De a gőztechnológia hívei sem hagyták magukat: elkészítették Magyarország leggyorsabb gőzmozdonyát, amely 161 km/órás sebességrekordot ért el. Ám csak négy készül belőle, mert hamarosan mindent elsodort a dízeltechnológia. Mindent, egyebek mellett az elektromos technológiát is. Be is mutatjuk Kandó Kálmán első fázisváltós mozdonyát. Klímaváltozásban edzett eszünkkel azt gondolnánk, hogy már akkortól csak ezt kellett volna használni. De hát az elődeink sok mindent nem láthattak előre.

Itt értelemszerűen nagy szerepet kap a vasút. De a közlekedéstörténetet nemcsak vonatok jelentik, hanem autók, biciklik, hajók, szekerek is. Hogyan fog mindez helyet találni az új múzeumban?

Mindig lesz valamilyen elgondolás, amire felfűzzük a kiállításokat. Itt is sok minden megjelenik. Most úgy raktuk össze a tárlat anyagát, hogy az jelenjen meg, ami kötődik a hely meg a környék történetéhez. A Népligetben például egy időben motorversenyeket rendeztek. Olyan motorbiciklikkel versenyeztek, amilyet mi is kiállítottunk. Aztán látható a kiállításon néhány régi kerékpár. Ilyenekkel jártak dolgozni az Északi Járműjavító dolgozói. Kiállítottunk egy Forma–5-ös versenyautót is, hiszen valamikor autóversenyek is voltak a Népligetben.

Minden műtárgy, ami most itt van, kötődik a helyhez, de a nagy kiállítás sokkal átfogóbb lesz, és természetesen be fogja mutatni a teljes magyar közlekedéstörténetet. Hadd említsem meg ezzel kapcsolatban, hogy a kormány hatmilliárd-hatszázmillió forintot biztosított arra, hogy a gyűjteményünket restauráljuk, és új műtárgyakat szerezzünk be. Az első nagy projekt ezen a téren már el is indult. Egy elhagyott méhészetből megvásároltunk egy faros Ikarust, és a szakemberek hozzáláttak, hogy működőképesé, bemutathatóvá tegyék.

Rá kell kérdeznem: hogyan áll a múzeum? A terveit láthatjuk a kiállításon. Lenyűgözőek. De mikorra várható a megvalósulás?

Most ott tartunk, hogy elkészültek a vázlattervek. Ezek láthatók a kiállításon. Idén novemberben építési engedélyezési terveink lesznek, 2022 végére pedig elkészülnek a kiviteli tervek. Ez azt jelenti, hogy 2023 első felében kell megtalálni a kivitelezőt, és a kormánynak a forrásokról döntenie. Mi bizakodóak vagyunk. És egy kicsit azért is szerveztük meg ezt kiállítást, hogy fölhívjuk a figyelmet arra: most van esély ezt a gyönyörű csarnokot a világ legjobb közlekedési múzeumává tennünk. Mert persze ez az ambíciónk.

A kiállítást beharangozó kisfilmben a múlt és a jövő összekapcsolódásáról is beszél. Az új Közlekedési Múzeumban nemcsak a közlekedés múltját láthatjuk majd, hanem a jövőjét is. Hogyan képzeljünk el egy ilyen koncepciót?

Jó példát ad erre az iménti történet. Ahogy a világ nem látta előre, mit jelent a dízeltechnológia, ugyanúgy belesétált már tucatnyi más zsákutcába is. A hatvanas-hetvenes évektől Magyarország, a harmincas-negyvenes évektől Amerika az összes nagyvárosát alárendelte az autózásnak. Tucatszám jöttek létre olyan városrészek, ahol az emberek csak úgy tudnak élni, ha mindennap autóznak.

A rendszerváltás után temetni kezdtük vasutat – nemcsak itt, hanem a környék összes országában –: temetni és leépíteni. Senki nem hitt abban, hogy a vasútnak jövője lesz, a kiállítás vége mégis a budapesti agglomerációs vasúti stratégiáról, azaz a vasút reneszánszáról szól.

Nekem ez a téma ugyancsak szívügyem.

Meg kell védenünk a környezetünket, tennünk kell a klímaváltozás ellen, és persze az is eszünkbe jutott, hogy a városi tereinket nemcsak autók tárolására akarjuk használni, hanem kiülős teraszként, zöldterületként, közösségi térként is. Ehhez azonban sok mindent újra kell gondolnunk.

A közlekedésben most is forradalom zajlik, és mi ezt már össze tudjuk vetni a korábbi forradalmi változásokkal. Vannak, amelyekről azt gondoljuk, hogy rossz irányba mentek miattuk a dolgok, más egykori változásokat viszont örömtelinek tekintünk. Szeretnénk ezeknek a történeteknek a tanulságait elmondani. Persze nem akarjuk szájbarágósan elmagyarázni, hogy mi a helyes és mi a helytelen. A látogatók elég okosak ahhoz, hogy eldöntsék. De a közlekedéstörténet akár rejtett összefüggésekre is rá tud mutatni. Nemcsak technikatörténeti kiállítást akartunk csinálni, hanem társadalmi és városi kontextusokról is beszélni szeretnénk.

A frissen nyílt kiállításról itt írtunk.

Fotók: Kultúra.hu/Markovics Z. Kristóf