Az ajánlásból, a három mottóból és az önéletrajzi ars poetica-utószóból következtetve a régebben elkészült szöveg átigazításával ("örömírás" folyamán) keletkezett alkotás Örkény István szellemisége és groteszkjei előtt hódol (És úgy maradtak, ahogy voltak, egyik magyar a másikon - Ö. I.), az egyes szám első személyű lumpen történetmondást azonban egy mai Rejtő Jenő pikareszk stíldumájával kívánja birtokba venni ("Csak néztünk rá, mint hableány a tundrabugyira" stb. - F. B.). A mottók egyike roppant magasra hág minden tekintetben, s a kétkurucos Ady-motívumot vissza is játszatja a főszöveg (Merre Balázs testvér, de merre? /Azt mondom én, testvér, jobb lesz, ha semerre... - A. E. + F B., a költő ugyanis az első sorban kitette a név előtti tagoló vesszőt s kettőzte a demerrét).
Leginkább azonban a máig nevezetes, 1962-es Fejes Endre-regény, a Rozsdatemető aljaproletár- és hitványértelmiségi-kritikája szólalna meg rendszerváltós hangszerelésben (Úristenit ennek a replás életnek - F. E.; a repla mint lepra kulcsszava Fehérnek). Ott a tragikus sorsú Hábetler Jani a főalak a XX. század első öt-hat évtizedét követő szaggatott krónikában, itt a távlattalan jövőjű Pogácsás Janesz a mesélő, aki 1990-ben érettségizett, s legalább 1956-ig, a hetvenes évekig visszamenően azt is tudja, amit a történelem még nem fejtett meg, illetve ami hétpecsétes titok az érintettek számára. S tudja persze, hogy fiatal felnőttségében mitől döglik a légy, azaz neki miért döglik oly ritkán, nehezen. A Rozsdatemető nevei (Hajnalka, Juli), alakviszonylatai (egymást maró szülők), figurái, mozzanatai, tónusai is ismétlődnek a kétségtelenül tudatos, ám szétszórt időbontó kompozíciókísérletben.
Egyetlen nagy, nem derű nélküli társadalomkáromlás a mű. Javára szól, hogy a közvetlen írói politizálás lólába nem lóg. A végeláthatatlanul extenzív, fifikus vagánysóder mögött, mögül tolulna elő a lesújtó összkép. Fehér Béla elmozdítja a durva szavakat. Nagyon bírnunk kellene, hogy minden szó bírja a nyomdafestéket (pipaszőr, sasszopó, babszeg, átszabott - csak X. valaga nem malaga). Ennek a hangoltságnak és az agyonnyomorgatott cselekménynek kellene megjelenítenie (a születésnapján, egy ócska kisbusz alján heverő narrátor csapongó emlékezetében) a közelmúltat. A bécsi gyorsról félig romlott ételeket kilószám lopdosó óberkellner apát, aki murvafuttatóként lesz király, a sajtüzemi párttitkár anyát, pornómozis új élettársa oldalán lakott szupervillájukat. Másokat és más helyeket és más "kalandos", leverő sztorikat.
Szenilis, kábítós, nimfomán, síkhülye, eltévelyedett, pénzes és sóher ködalakok mellett hemzseg a regény a főiskolát és egyetemet végzett vagy félbehagyott értelmiségi renegátoktól, akiket vagy a diktatorikus országüzem tett hidegre, vagy önszántukból választották inkább a lovettát, netán a nihilisztikus szabadságot. Fehér Bélának rakományra való históriát fuvaroz életismerete és fantáziája, mindezt azonban álságos, külsődleges, elcseszett összerendezésben, sokszor leverően ízléstelenül adja elő. A taszító gusztustalanság nem a kendőzetlenség, a naturalisztikus leképezés velejárója csupán. Nem tetézem a bajt, nem idézem például a két pornófilm-elmesélést, hozzá a zugmozi-légkört. Nyilván a szerzői akarattól függetlenül merő, többszörös diszkrimináció az egész, s ez még kismiska más betétekhez képest (mind a "mondanivaló", mind a "forma" terén). A tévesztés lehet olyan magas irodalmi rémség, mint Janesznak a nagy mindenséghez intézett negyven költői kérdése (valóban irodalmi citátumok sorozata alapján): biztos ilyeneket gondol a születésnapi magányban, büdös alvó testektől karnyújtásnyira, amikor érik már benne a... - ami érik.
Fehér persze rutinos írástechnika birtokában tevékenykedik, s amikor a csontcsupasz burleszk felé közelít, képes emlékeztetni Örkényre és Péhowardra is. Egészében azonban a könyv olyan pocsék, taszító regény, amilyet csak egy kitűnő író írhat.
Fehér Béla: Alszik a doki Betlehemben
Kortárs Kiadó, 2007. 214 oldal, kötve 2500 Ft
