A legenda szerint Keith Richards 1965 májusának elején a zenekar amerikai turnéjának egyik éjszakáján álmában játszotta fel a dalt. Nem is emlékezett rá, hogy ezt a gitárriffet ő írta – az ágya mellett tartott Philips kazettás magnón ugyanis kétpercnyi játék után egy hangos koppanást lehetett hallani (ekkor eshetett ki a kezéből az akusztikus hangszer), majd negyvenpercnyi horkolás következett. Hogy ez pontosan hol történt, arról megoszlanak a visszaemlékezések, mindenesetre Richards önéletrajzi könyve szerint Mick Jagger Clearwaterben, a Fort Harrison Hotelben, a medence partján írta hozzá a szöveget.
Rolling Stones – (I Can't Get No) Satisfaction (1965, hivatalos változat)
A dalnak egy korai változatát 1965. május 10-én a chicagói Chess Stúdióban már szalagra is vették, erre a felvételekre tátogtak ugyanis a Rolling Stones tagjai, amikor május 20-án az ABC-n futó, Shindig! című amerikai zenés varietéműsorban először bemutatták azt. Később úgy döntöttek, az RCA egyik hollywoodi stúdiójában ismét felveszik (sőt, Richards úgy képzelte, még később fúvósokkal megint rögzítik), és ez az a verzió, ami az Egyesült Államokban 1965. június 4-én kislemezen megjelent, sőt, ez került rá az Out Of Our Heads című Rolling Stones-LP amerikai változatára.
Rolling Stones – (I Can't Get No) Satisfaction (Shindig!, 1965)
A dalt már megjelenésekor jól fogadták: az (I Can't Get No) Satisfaction lett a Rolling Stones első listavezető slágere a tengerentúlon, Angliában pedig szeptemberben az ottani slágerlistát úgy vezette, hogy a BBC-n – túlzott szexuális szövege miatt – sokáig nem is volt hallható, csak a nemzetközi vizeken üzemelő kalózhajókon játszották a lemezlovasok rongyosra.
A szám a hatvanas évek egyik emblematikus rockhimnusza lett, a Rolling Stones talán legismertebb slágere, amit az elmúlt évtizedekben szinte valamennyi koncertjükön elő kellett adni. Értelemszerűen ott feszített a repertoáron, amikor a zenekar 1966. február 13-án fellépett az Ed Sullivan Show-ban,
Rolling Stones – (I Can't Get No) Satisfaction (Ed Sullivan Show, 1966)
és előadták 1969. július 5-én a Hyde Parkban,
Rolling Stones – (I Can't Get No) Satisfaction (live, 1969)
de azóta is permanensen ezzel a dallal fejezik be a Stones-koncerteket. Pedig Mick Jagger 1975-ben a People magazinban még öntudatosan nyilatkozta, hogy „inkább leszek halott, mintsem hogy a Satisfactiont énekeljem 45 évesen”, de még 80 felett is rendszeresen elő kell adnia. Sőt, amikor 2006-ban az (I Can't Get No) Satisfactiont felvették az amerikai Kongresszusi Könyvtár Nemzeti Felvételi Nyilvántartásába azon hangfelvételek listájára, amelyek „kulturálisan, történelmileg vagy esztétikailag fontosak”, Jagger így kommentálta: „Ez volt az a dal, amitől a Rolling Stones valóban létrejött, és egy másik bandából hatalmas, szörnyeteg bandává változott... Nagyon fülbemászó címe van. Nagyon fülbemászó gitárriffje van. Remek gitárhangzása van, ami akkoriban eredetinek számított. És megragadja a kor szellemét, ami nagyon fontos az ilyen típusú dalokban”... Ez pedig az elidegenedés volt.
Rolling Stones – (I Can't Get No) Satisfaction (Glastonbury, 2013)
Az (I Can't Get No) Satisfactiont a megjelenése óta eltelt hatvan évben számtalan előadó feldolgozta. Íme, néhány emlékezetes példa.
Az amerikai soul/rhythm and blues énekes, Otis Redding már 1965 nyarán – tehát nem sokkal az amerikai kislemez megjelenése után – rögzítette a szeptember közepén boltokba kerülő új nagylemezére (Otis Blue/Otis Redding Sings Soul), sőt, 1967 júniusában a műfaj történetében mérföldkőnek számító Monterey Pop Festivalon is előadta.
Otis Redding – (I Can't Get No) Satisfaction (Live at Monterey Pop Festival, 1967)
A brit blueslegenda, Alexis Korner vezette CCS (Collective Consciousness Society) elkészítette a dal fúvósváltozatát.
CCS – (I Can't Get No) Satisfaction (1970)
A rock and roll ikon Jerry Lee Lewis az 1973-ban kiadott dupla albumán (The Session...Recorded in London with Great Artists) híres kortársak dalait adta elő, olyan művészek közreműködésével, mint Albert Lee, Alvin Lee, Peter Frampton, Mick Jones vagy Kenney Jones. Eredetileg ezen a nagylemezen jelent meg volna a Taste egykori frontemberével, az ekkor már szólópályára lépett ír énekes-gitáros Rory Gallagherrel közös (I Can't Get No) Satisfaction is, mely végül lemaradt a korongról, mi több, 47 (!) éven át várta egy dobozban, hogy 2020 októberében rákerülhessen egy Best Of Rory Gallagher kiadványra.
Rory Gallagher & Jerry Lee Lewis – [I Can't Get No] Satisfaction (1973, 2020)
Az amerikai újhullámos zenekar, a Devo 1977-ben szintén elkészítette a maga ideges, abszurd verzióját, melyet kislemezen is publikáltak. Videóklipjét sokat forgatták a négy évvel később indult Music TV-ben, és a dal az ő előadásukban kiemelt szerepet kapott az 1995-ös Martin Scorsese epikus krimiben, a Casinóban.
Devo – (I Can't Get No) Satisfaction (1977)
Végezetül pedig halljuk, miként adta el a dal végletekig lecsupaszított változatát a kilencvenes-nullás évek két meghatározó szerző-előadója, PJ Harvey és Björk.
