Schrammel Imre munkái közül szerepelnek fotónagyítások a művész farsangi és karneváli porcelánfiguráiból, amelyek a Herendi Porcelánmanufaktúrában készültek az 1990-es években, valamint 22 papírkollázs, továbbá négy eozin- és lüsztermázas kerámiaplasztika. Schrammel Imre papírkollázs-sorozata újdonságot jelent az életműben. A műcsoport akkor született, amikor a művésznek hosszabb ideig nem volt módja kerámiaszobrokat készíteni. Ekkor színes folyóiratok kivágott képeit felhasználva kezdett alkotni, így hozva létre azt a szürrealista kompozíciósorozatát, amely a divatfotó, a látványos ember- és állatábrázolás, valamint nonfiguratív elemek társítása révén jött létre. A munkák harsányak, merészek, megjelennek benne groteszk és erotikus vizuális utalások is.
A lüszter- és eozinmáz esztétikai tulajdonságairól Schrammel Imre így nyilatkozott: „Szerettem volna azt a túlzott igyekezetet kifejezni, megjeleníteni, amely korunkban a civilizáció felsőbbrendűségét eredményezte a kultúrával szemben. A képmutatás, a hamis csillogás, a látvány hazug gyönyörűsége, amely az eozin alaptulajdonsága, elkezdett foglalkoztatni.”
Schrammel papírkollázsai olyan vizuális tervek, amelyek meg nem valósult lüsztermázas kerámiákhoz készültek, de amelyek önálló képzőművészeti alkotásként is kiemelkedő esztétikai értéket képviselnek.
A kiállító professzionális textil- és jelmeztervezők a szakma hazai és nemzetközileg elismert gyakorlói, akiknek munkái stílusukban és szemléletmódjukban illeszkednek Schrammel Imre kiállított papírkollázsaihoz, illetve a „karnevál” tematikájához.
Öltözék- és jelmeztervező művészek: Attalai Zita | Csanák Edit DLA | Farkas Imola | Földi Kinga | Hideg Orsolya | Molnár Mária Virág | Nádasdi Katalin | Pál Anikó Orsolya | Papp-Vid Dóra DLA | Pester-Gyarmati Teodóra | Polyák Eszter | Sziráczky Brigitta | Szűcs Blanka | Szűcs Edit.
Az április 20-ig látogatható kiállítás kurátorai: Attalai Zita dizájner és Keppel Márton művészettörténész.
Felsőfokú tanulmányait a Magyar Iparművészeti Főiskolán folytatta (1952–1957), ahol Borsos Miklós és Gádor István voltak mesterei. A diploma kézhez vétele után hamarosan tanítani is kezdett az intézményben, ahol 1990-ben egyetemi tanári kinevezést kapott, 1991-ben nyerte el a DLA fokozatot, majd 1993 és 1999 között az intézmény rektora volt. 1959 és 1962 között a Hollóházi Porcelángyár tervezője volt.
Már fiatal korától kezdve megtanulta a klasszikus kerámiamesterség fortélyait, majd hozzá az új stíluslehetőségeket is, nonfiguratív kifejezési módokat, szürreális figurákat, új technikákat. Gazdag életművében számtalan alkotói periódusban és stílusban dolgozott a kerámiaművészet szerteágazó műfajaiban és területein. 1968-ban alapító tagja volt a Prizma 13 művészcsoportnak. 1970-től a Nemzetközi Kerámia Akadémia (AIC-IAC, Genf) tagja, melynek 1986 és 1995 között alelnöke is volt. 1980-ban alapító tagja volt a Kecskemét Group nevű, nemzetközi keramikusokból álló csoportnak. 1991-től részt vett a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem (ma: Pécsi Tudományegyetem) Képzőművészeti Mesterképző Intézetének létrehozásában. 1991–1992 fordulóján alapító tagja volt a TERRA Csoportnak. 1996 és 2006 között a Herendi Porcelánmanufaktúra művészeti tanácsadója volt. Nevéhez fűződik az első magyarországi kerámiaszimpozion megszervezése (Siklós, 1969).
2021-ben szülővárosában, az egykori Éva-malomban állandó kiállítása nyílt a Szombathelyi Képtár részeként.
Schrammel Imre fontosabb szakmai elismerései: Munkácsy Mihály-díj (1966); Országos Kerámia Biennálé, Pécs (1970, 1980, 1984, 1988, 1990); Nemzetközi Kerámiaverseny, Faenza, Olaszország (1971, 1974, 1984); Nemzetközi Kerámia Biennálé, Vallauris, Franciaország (1972); Kulturális Minisztérium Nívódíja (1977, 1979); Bajor Állami Díj, München, Német Szövetségi Köztársaság (1983); Nemzetközi Kerámiaverseny, Gualdo Tadino, Olaszország (1987, 1988); Kossuth-díj (1991); Prima Primissima díj (2007); Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2013); Nemzet Művésze (2014).
Számos önálló kiállítást rendezett Magyarországon és külföldön egyaránt; művei megtalálhatók a világ jelentős közgyűjteményeiben, többek közt Németországban, Svájcban, Olaszországban, Japánban és az Amerikai Egyesült Államokban.
