James Mangold hagyományos életrajzi játékfilmet készített Bob Dylanről, de a szó lehető legjobb értelmében. A Sehol se otthon (A Complete Unknown) konvencionális cselekményvezetésű, a vizuális kísérletezést mellőző alkotás, ám épp ezzel tölt ki egy nagy hézagot az ikonikus zenész legendáriumában. Az évek során számos experimentális mozi és dokumentumfilm készült róla – Martin Scorsese kétszer vitte vászonra a folk-rock nagyágyúját, de maga Bob Dylan is forgatott filmet önmagáról Eat the Document címmel. Aztán ott van Todd Haynes 2007-es alkotása, a formabontó I’m Not There – Bob Dylan életei, amely a muzsikus temérdek arcára összpontosít, és amelyben hat színész, mások mellett Cate Blanchett és Heath Ledger bújik a bőrébe.
Az I’m Not There többszörös szereposztása azt sugallja, hogy Haynes valami lényegit értett meg Dylannel kapcsolatban: azt, hogy komplex személyisége különböző alakmások sorából áll össze. Ugyanezt az igazságot Mangold is magáévá tette, mivel a Sehol se otthon közel két és fél órában nem árul el hőse belső világáról semmit – azontúl, hogy a zenész/költő/próféta nem akarta, hogy bárki is igazán megismerje. De erről majd később.
A legkisebb fiú kalandjai New Yorkban
Több évtized tartalmas zenei tevékenységét aligha lehet megnyugtató és fogyasztható módon egyetlen mozifilmbe sűríteni, így az alkotók okosan döntöttek, amikor viszonylag rövid, négyéves időszakot, ráadásul sok szempontból a legizgalmasabbat ragadtak ki Dylan életéből. A cselekmény 1961-ben indul: Bob (Timothée Chalamet) 19 évesen New Yorkba utazik, hogy meglátogassa Huntington-kórban szenvedő példaképét, Woody Guthrie-t. A kórházban megismerkedik Pete Seegerrel (Edward Norton), aki azonnal felfigyel a tehetségére, és bevezeti a helyi folkszcénába.
A fiatal zenész pályafutása már-már irreálisan gyorsan beindul, szinte problémamentesen ível felfelé, és filmbeli csúcspontját az 1965-ös newporti folkfesztiválon adott botrányos koncerten éri el, ahol Dylan az első olyan zenész, aki elektromos erősítésű zenekarral lép fel. A történet íve a nagyvárosba felkerülő, minden akadályon győzedelmeskedő vidéki fiú toposzát idézi, ennél azonban sokkal izgalmasabb a népszerűségig vezető úttal párhuzamosan haladó, folktól rockig tartó zenei utazás – a zenész második, The Freewheelin' Bob Dylan című albumán szereplő Blowin' in the Windtől eljutunk a változást megéneklő The Times They Are a-Changin’-ig, majd a mára rocktörténeti mérföldkővé lett Like a Rolling Stone-ig.
Közhelyes, de igaz, hogy Timothée Chalamet nem eljátssza Dylant, hanem teljesen átlényegül Dylanné: úgy beszél, úgy mozog, és – megkockáztatom – szinte úgy is énekel, mint az (a filmben elhangzó dalokat minden esetben a színészek adják elő). A karakter pontos visszaadásához persze hozzásegíti a smink, a haj és a jelmez is – mindhárom mesterien kivitelezett, az utóbbi kategóriában Oscar-díjra is jelölték a filmet. Chalamet szintén Oscar-jelölt játékának legnagyobb erénye, hogy megmutatja, de nem adja ki karakterét, megőrzi a titkait. Olyan embert mutat fel, aki nem akarja, hogy megismerjék, mert ha megismerik, felcímkézik, és a szabad művész számára minden címke újabb elvárás, amelynek meg kell felelnie. A filmbeli Dylan többször is – olykor burkoltan, olykor expliciten – reflektál arra, hogy a személyiség heterogén, az énnek ezer meg ezer verziója létezik, és identitása lényegi magját féltékenyen védelmezi még barátai, szerelmei elől is.
A személyiség mibenléte, alakulása és eltitkolása a film egyik központi témája, amit a cím is jelez. Az A Complete Unknown a Like a Rolling Stone-ból vett idézet, szó szerint „egy teljesen ismeretlennek” fordíthatnánk. Dicséret illeti a magyar címet választókat azért, hogy megőrizték az intertextuális jelleget, és a dal Hobo-féle átirata, a Mint Egy Rolling Stone megfelelő sora mellett döntöttek. Míg az angol változat a megismerés lehetetlenségét hangsúlyozza, a Sehol se otthon elsőre kissé sutának tetszhet, holott az otthontalanság és az állandó úton levés legalább annyira része Dylan karakterének, mint a titokzatosság.
Erős, független nők és galléros folkerek
Mangold filmje aprólékosan foglalkozik azzal, kik és hogyan hatottak a zenészre, különös tekintettel Suze Rotolóra (Elle Fanning) és Joan Baez folkénekesnőre (Monica Barbaro). Két erős és független, egyenrangú nő, akik teljesen ellentétes életmodell-lehetőségeket jelentenek a főhős számára. Rotolo (a filmben Bob Dylan kérésére nem a saját nevén, hanem Sylvie Russóként jelenik meg) a stabilitást és a civil életformát, Baez pedig a művészsorsot jelenti a számára, de egyikkel sem tud teljesen megbékélni, ezért egyikük mellett sem képes elköteleződni. Nem elégítik ki azok az énverziók, amelyeket a felkínált lehetőségeket elfogadva magáévá kéne tennie.
A két életformát ötvöző, látszólag egyensúlyt ígérő mintát jelent a mentor, Pete Seeger, aki egyszerre sikeres zenész, szerelmes férj és boldog családapa, afféle inges-galléros rocker, azaz folker. De ahogy a végletek, úgy az arany középút sem vállalható alternatíva Dylan számára, mert
Júdás, rosszkor
Az életrajzi szál hátterében ott vannak a hatvanas évek meghatározó történelmi eseményei, például a kubai rakétaválság és Kennedy elnök halála, nem beszélve az afroamerikai polgárjogi mozgalomról. Habár az említésük a hitelesség érzetét kelti, felmerül a kérdés, a film mennyire ábrázolja reálisan a zenész életét és pályáját. A forgatókönyv alapját Elijah Wald Dylan Goes Electric! című kötete adta, és Mangold Bob Dylannel is egyeztetett a munkálatok során, így alapvetően valósághű mozi született. De ez nem azt jelenti, hogy az alkotók itt-ott ne engedtek volna a játékfilm műfaji követelményeinek, és ne játszottak volna a kronológiával. Egyes történéseket sűrítettek, fontos személyeket kihagytak, és a zenész sikerig vezető útját kissé leegyszerűsítették. Dylan 1965-ben sem Suze Rotolóval, sem Joan Baezzel nem volt már romantikus kapcsolatban, így bizonyos értelemben a szerelmi háromszög is fikciós elem.
Emlékezetes maradt az a koncert, amelyen a közönségből valaki Júdást kiáltott Dylanre, mert az elektromos hangzással „elárulta” a folkzenét. A fekete öves rajongóknak feltűnhetett, hogy míg a film a newporti fesztiválhoz köti az incidenst, az valójában egy évvel később, Manchesterben esett meg. De ezt könnyen megbocsátjuk, mivel az ikonikus pillanat fokozza a tetőpontként értelmezhető koncertjelenet feszültségét, amelynek hatásosan ágyaz meg a közönségben uralkodó zűrzavar.
A Sehol se otthont nyolc Oscar-díjra jelölték, ezzel az idei szezon egyik nagy esélyese. Habár a számok nem hazudnak, talán beszédesebb, hogy az igazi Bob Dylan is elégedett legújabb filmes alteregójával. Az X-en így nyilatkozott Chalamet-ről: „Timmy briliáns színész, ezért biztos vagyok benne, hogy teljesen hitelesen fog alakítani engem. Vagy egy fiatalabb énemet. Vagy egy másik énemet.” E néhány sor elárulja, hogy Mangold filmje épp azzal alkot hiteles képet a huszadik század egyik legfontosabb zenészéről, hogy nem árulja el, kicsoda valójában.
