Tizennégy éve jelent meg A fehér király, amit a világ számos nyelvére lefordítottak. Tíz évvel később látott napvilágot az Oroszlánkórus, ami már címében is jelzi, a szerző, Dragomán György több szállal kötődik a hangjegyekhez.

Az Oroszlánkórus kapcsán korábban elmondta, hogy minden darabja kapcsolódik a zenéhez – de különféle stílusokhoz. Van olyan zenei stílus, ami különösen közel áll Önhöz?

Rengeteg muzsikát hallgatok, teljesen össze-vissza. Épp ránéztem az aktuális, írás közben hallgatott munkazenéim listájára: Tom Waits, Händel, Led Zeppelin, Kurtág, Thy Catalfque – Schubert volt legelöl éppen.

Egy mű ragadja meg inkább, vagy egy részlet, esetleg csak egy hang?

A belső hangnak, amiből kibomlik a történet, nagyon sokszor nincs közvetlen köze a zenéhez, amit éppen hallgatok. Van, amikor éppen ellenkezőleg: túl közvetlen a kapcsolat. Az Oroszlánkórusba igen szerettem volna egy tenoristáról szóló részt, Villazón Monteverdi-lemezének utolsó előtti darabja, a Tornate, o cari baci ihlette volna, amiben van egy pár kifejezetten bombasztikus sor. Egy operaházi villanyszerelő állna a történet középpontjában, de nem készült el, csak félig van meg. Ám biztos vagyok benne, hogy befejezem egyszer. Heteken át hallgattam loopolva azt a két sort, mégse lett kész a cselekmény, miközben rengeteg olyan részletet is tudok már a főszereplőről, amelyek soha nem kerülnek majd bele a mű végső formájába. A hangból hús-vér figurának kell kibomlania, és ez néha éveken át tartó folyamat.

A zene mindig írásra inspirálja, vagy olykor arra is alkalmas, hogy kikapcsolódjon, lazítson?

Természetesen néha csak hátradőlök a munkafotelemben, felteszem a legjobb fejhallgatómat, és pihenek.  

Említette, hogy heteken át hallgatta a művet. Mindig tud az újrahallgatott zene az újdonság erejével hatni Önre?

Vannak ünnepi alkalmak, amikor váratlanul történik valami az ismert darabokkal. Mintha megnyílna valahogy a tér, és olyasmi adódik a zenében, ami korábban soha. Nyilván mindnyájan ismerjük ezt a felemelő érzést. Azt hiszem, ez nagyon közel van ahhoz, mint amikor az írás közben „kinyílik a papír” és hirtelen működni, élni kezd a szöveg.

Fotó: Gerald Zörner

Ez azt is jelenti, hogy jobban kedveli, ha otthon hallgathat zenét, kiemelve, újra visszajátszva egy-egy részletet?

Azt hiszem, az élőzene élményét semmi sem pótolja. Ott lenni a teremben, figyelni a zenészeket, a részleteket, az egészen más, sokkal drámaibb és összetettebb élmény, mint a négy fal között átadni magunkat a hangoknak. Szeretem az apró gesztusokat figyelni, nézni, hogy mi játszódik az arcokon. Nagyon intenzív zenei éven vagyok túl, Berlinben rengeteget jártam koncertekre, megtisztelő volt, hogy olyan csodálatos muzsikusokat ismerhettem meg személyesen, mint Schiff András, Fischer Iván, Gábor Ferenc, Nurit Stark vagy Cédric Péscia.

Lát-e időkezelési, cselekménybonyolítási hasonlóságokat a próza és a zene, jelesül az opera között?

Berlinben együtt voltunk ösztöndíjasok Beat Furrer zeneszerzővel, éppen a Violetter Schnee című operája bemutatójára készült. A librettó Vlagyimir Szorokin szövegére épült, nagyon izgalmasakat beszélgettük arról, hogyan épülnek a prózai és zenei szerkezetek, milyen fontos mindkét esetben a lélegzet és a ritmus.

Van-e kedvenc szerzője, műve, előadója?

Purcell Arthur királya és Monteverdi Poppeája a két legkedvesebb operám. A Poppeát pont láttam Berlinben, a címszerepben Anna Prohaskával, nagy élmény volt.

Szabó Z. Levente