Három ikonikus egyéniség forgatta fel a magyar táncművészetet: Harangozó Gyula, Seregi László és Markó Iván – mondja a május 14-i Seregi-emlékest szervezője, Sárközi Gyula. A RaM Színházban a fő művek részletei láthatók majd.

Zokogás árán született Júlia

Volf Kati: Ment a szóbeszéd a folyosón, hogy Seregi új darabot készít. Akkor már régen nem alkotott egész estés balettet. Suttogtak arról is, hogy a Rómeó és Júliát vinné színpadra. A főbb szerepek szinte kiáltottak az együttes vezető művészei után. Egyértelmű volt például, hogy Havas Ferenc lesz Capulet, Szakály György Mercutio, Keveházi Gábor Tybalt, Lőcsei Jenő Rómeó. Júliáról azonban nem volt hír: teltek a hetek, és még mindig semmi…

Csak annyit lehetett sejteni, hogy Seregi nem szeretné a rutinos sztárbalerinákra bízni a szerepet. Megvolt a dada, Lőrinc barát; már mindenkiről lehetett tudni, de Júliáról nem. Aztán 1984 decemberében egyik nap megszólalt a hangosbemondó: „Volf Kati és Lőcsei Jenő menjen be az igazgatóhoz”, Orosz Adélhoz, aki akkor mondta meg: „Te leszel Rómeó, és te leszel Júlia.” Én csak arra emlékszem, hogy szinte kilebegtem az irodából. Szerintem Seregi sokat gondolkozott, és nehéz döntést hozott, mert ahogy én féltem tőle, szerintem ő is tartott tőlem. Igen zárkózott ember voltam, zártan táncoltam, ő meg szerette, ha valaki teljesen odaadta magát. Belül mindent átéreztem, de valahogy nem tudtam kimutatni.

Hogyan ment a közös munka?

Amikor új balett készül, a táncos még nem látja át az egészet. 1985 januárjában indultak a próbák, közben ment a repertoár. Laci az asszisztensével vagy inkább alkotótársával, Kaszás Ildikóval éjjel-nappal dolgozott a teremben. Mintha legókockákkal dolgoztak volna, úgy építették fel a darabot. Egyszer a zongorára ki volt téve egy csomó kétforintos. A párnatánc térformáit, hogy ki honnan jöjjön, merre forduljon, azokkal csinálták meg. Előbb pas de deux-ket (tánckettősöket – a szerk.), táncokat vettünk, és betanultuk a mozgást, de ők közben folyamatosan mesélték a szituációkat, hogy mi fog történni a színpadon.

Mint említettem, rettenetesen féltem Seregitől, bár rajongtam érte. Egy hónapon át szekált és szekált, soha nem dicsért. Egy hónap után eltört a mécses. Emlékszem, iszonyatosan zokogtam. Ő meg állt és nevetett, majd azt mondta: „Most született meg Júlia.” Akkor értettem meg, hogy ő erre vágyik: hogy ne szorítsam vissza, amit gondolok, amit érzek. Attól kezdve tudott velem bánni, ahogy csak akart. Abban egyébként rendkívül nyitott volt, hogy ha egy elképzelése „nem állt jól” rajtunk, azonnal ránk passzította. Ettől nagyon szerethető és táncolható az összes darabja.

Minden művében táncoltál?

A cédrusban sajnos nem, az az én időmben éppen nem ment. A fából faragott királyfiban két szerepem is volt: először a Tündér voltam, amit imádtam, utána lettem a Királykisasszony. Nagyon más mű, mint a Shakespeare-trilógia vagy a Spartacus. Nem monumentális alkotás, amiben az ember kibonthatja a történetet. Csak harminc perc: ennyi idő alatt kell megoldani a figurát, és igen nehéz koreográfia.

Seregi László 1984-ben, A fából faragott királyfi próbáján. Fotó: Eifert János

Voltál a Lány A csodálatos mandarinban.

Turnéra készült az együttes, de mindenki lesérült, nem volt Lány. Kaszás szólt, hogy ezt most két nap alatt be kell tanulnunk. Ildikó tudta, hogy gyorsan tanulok, és rám merte bízni a szerepet úgy, hogy egyetlen színpadi próba sem volt, hanem a helyszínen mindjárt előadás. Szerencsére a szerep csak később lett valóban az enyém, amikor már érettebb voltam. Élveztem, hogy végre kijöhettem a szőke naiva szerepkörből. Nagyon nőies koreográfiának tartom, éppúgy, mint a Spartacus Flaviáját. Először igen fiatal voltam hozzá. Később, harminc körül jöttem rá, hogy ez csak abban az életkorban jó eltáncolni, mert Seregi annyira mély, izzó női érzéseket szőtt bele.

A Sylvia címszerepe a színskála másik tartománya.

A fiatal, kezdő balerina teljesen más stílus, más hangulat, humoros és kedves. Balettintézetes koromban volt olyan hónap, hogy tizennégyszer néztem meg az előadást, mert mindig más táncolt, és nekem mindenkivel látnom kellett. És egyszer csak ott áll az ember, és ő Sylvia.

Kértél tőle szerepet?

Soha semmit nem kértem: dolgoztam, ahogy a feladatokat kaptam. A Szentivánéji álom Titániája volt az egyetlen, amit kértem. Bekopogtam az igazgatóságra, hogy ha a Laci megengedné, nagyon-nagyon szeretném eltáncolni. Kanadában egy pompás színházban vendégszerepeltünk a darabbal, az ifjú Nagy Zoltán volt a partnerem. A második felvonás után Seregi feltépte az ajtót, beviharzott, feldobott volt, és fantasztikusan megdicsért. Akkor arra gondoltam, mégis jól tettem, hogy el mertem kérni Titániát.

A makrancos Kata volt az utolsó nagy balettje.

Tudtam, hogy nem leszek Kata, mert az nem én vagyok, ráadásul ott volt két Katára termett balerina: Hágai Kati és Popova Aleszja. De Seregi olyan édes Biancát koreografált nekem, hogy a szerep minden pillanatát élveztem. Ekkor, mivel már szert tettem némi „Seregi-tapasztalatra”, ötletekkel is segítettem. Díjazta, ha azokkal erősítettük, ha érezte, hogy vele megyünk. Az emberek csüggtek rajta: mindenki a közelében akart lenni, hogy beszívja a tudását, a lényét. Pedig iszonyú kegyetlen is tudott lenni. De én biztos voltam benne, hogy nem bántani akar, hanem annyira feszült az alkotástól. Csak azt akarta, hogy a táncos még jobb legyen: ne a száz százalékot, hanem a kétszázat hozza ki magából.

Akinek A makrancos Kata készült

Ha jól tudom, Seregi a „keresztapád” volt.

Hágai Katalin: Így is mondhatjuk. Az volt a szokás a Táncművészeti Főiskolán, régi nevén Balettintézetben, hogy a kilencedik évfolyam vizsgakoncertje után az Operaház balettigazgatója behívta, akiket tudott szerződtetni. Akkor Seregi volt az igazgató, engem ő szerződtetett. A diploma után egy évvel ösztöndíjat nyertem Moszkvába. Amikor visszajöttem, ismét behívott az irodába, és azt mondta: „Te, ez a Hagelmayer név nem fog kiférni a plakátra. Túl hosszú, ki fogsz lógni mindenhonnan. Gondolkozz el rajta!”

Meg voltam szeppenve, mert nem számítottam rá, hogy miután bekerülök a házba, mindjárt a plakátra kerülhet a nevem. Szerencsére az édesapám, Hagelmayer István közgazdász, az Állami Számvevőszék első elnöke nagyon rugalmas és aranyos volt, nem sértődött meg a javaslaton. Ötleteltünk Seregivel. Először Hági akartam lenni, mert apunak az volt a beceneve. Úgy adtam be a hatóságokhoz a névváltoztatási kérelmet, hogy első helyen Hági, a másodikon Hágai. Végül a Hágait fogadták el.

Hágai Katalin és Volf Katalin a Magyar Állami Operaházban 1994-ben A makrancos Kata című balettben, amelyet Shakespeare nyomán Goldmark Károly zenéjére Seregi László koreografált. Fotó: MTI/Földi Imre

Melyik darabjában játszottál először?

A vizsgakoncertünkön már szerepeltem a Változatok egy gyermekdalra című, Dohnányi zenéjére készített koreográfiájában. Kitüntetésnek éreztük – és az is volt –, hogy röviddel a bemutatója után mi is eltáncolhattuk ezt a nem egészen félórás remekművet, amiben zseniálisan ültette át táncnyelvre az emberi érzelmek teljességét és az életkorral járó változásaikat. Szeretem A hattyúk tavát és a Giselle-t is, de azok inkább éteri naivafigurák, nem hús-vér emberek. Seregi teremtményei viszont valódiak: a koreográfiáiban vérbő karakterek szerepelnek. A magyar balettben, Harangozónál, Sereginél, Pártaynál az a nagyszerű, hogy az egyéniségek dominálnak. Különös, hogy az első szerepem, amit a koreográfiái közül eltáncolhattam, mégis egy kislány: Júlia volt a Rómeó és Júliában.

Valamennyi balettjében kaptál szerepet.

Csupa csodálatos lehetőséget a pályámon. Júliát Volf Katinak koreografálta, én a második szereposztásban táncoltam. De engem ez egyáltalán nem érdekelt. Aznap este az táncolja, aki táncolja. Számomra kitüntetés és fantasztikus tanulás volt minden közös munka. Mert Seregi úgy mutatott elő, mint senki. Férfi létére kislányt, dögös nőt is – bármelyik szerepet. Pontosan érezte az ember, hogy mit szeretne látni. És addig gyötört minket, míg azt nem látta. De mindig hozzátett egy-egy megvilágító gondolatot. Azt mondta például, hogy „legyél olyan, mint egy kiscsikó”. A Júliában nekem ez meghatározó mondat volt. Tökéletesen érzékeltette, hogy amikor a dadával incselkedik, Júlia még szeleburdi kamasz lány.

A Sylvia címszerepét tíz évig alakítottad.

Sylvia naiva, de szerettem, mert a lelkemben benne volt az is. Aztán tíz évig táncoltam a műben a vadászat istennőjét, Dianát, ami jobban passzolt az egyéniségemhez. Voltam Flavia a Spartacusban, amit azért éreztem először nyomasztónak, mert olyan nagy elődök után táncolhattam el, mint Kun Zsuzsa, Orosz Adél, Pongor Ildikó, Pártay Lilla. Kaszás Ildikó, Seregi csodálatos asszisztense betanította, de Seregi az ilyen beállásoknál is nagyon intenzíven részt vett a próbákon. Kellett is az ő érzékenysége, segítette a szerepformálást.

A Shakespeare-trilógia következő darabjában, a Szentivánéji álomban Titánia voltál, majd A makrancos Kata következett.

Hallottuk, hogy új darabra készül. Hívott, és azt mondta: „Na, kapd össze magad, te leszel Kata, rád csinálok egy darabot.” Nem akartam elhinni. Mindig volt bennem egy kis kételkedés, hogy vajon képes leszek-e rá. És szépen el is szakadt a bokaszalagom hat héttel a bemutató előtt. Begipszeltek. „Most akkor mi lesz veled?” – kérdezte Seregi. Másfél hét után levetettem a gipszet, bejártam a próbákra, hogy rögzítsem azokat a jeleneteket, amiket még nem tanultunk be, és fél lábon is gyakoroltam.

Látta rajtam, hogy én ezt tűzön-vízen keresztül meg akarom csinálni. És sikerült: a bemutatón felment a függöny, és én voltam makrancos Kata. Életem nagy ajándéka.

Sokáig nem tegeződtem Seregivel. Már nem emlékszem rá pontosan, hogyan történt az összetegeződésünk. Talán célzott rá, hogy távolságtartó vagyok. De én őszintén tiszteltem, sose akartam olyan közel kerülni hozzá, hogy azt feltételezze, valamelyik szerep miatt vagyok barátságos, pedig imádtam vele dolgozni.

Impulzív ember volt.

Nagyon. Tudott sértő lenni, igen. Nem számított, hogy az első prímabalerinát vagy az utolsó sorban lévő kartáncost teremti le. Ilyesmi színházi légkörben sokszor előfordul. A munka hevében elhangzanak olyan mondatok, amik akkor és ott igen rosszul esnek. Aztán kijövünk a teremből, és nevetünk egyet vagy megbeszéljük, hogy ezt talán nem kellett volna. Továbblépünk.

Seregi csodálatos alkotó volt, polihisztor, aki a díszlet és a jelmez tervezésében, a zenei vágásokban, a világítás kialakításában is részt vett. A magyar balettélet meghatározó egyénisége, akinek a darabjait külföldön is játszották és értékelték.

Seregi László próbán
Forrás: Magyar Állami Operaház

Emlékest a RaM-ban

Sárközi Gyula: Elsőéves tagja voltam az Operaháznak, és a mesterem, Sterbinszky László – néhány hete sajnos róla is múlt időben kell beszélnünk – azt mondta Sereginek: „Figyelj oda erre a gyerekre, mert nemrég veszítette el a szüleit, és egyedül éli az életét.” Seregi akkor épp a burgenlandi Mörbischben rendezett. A keresztapám, aki ott egy cigányzenekarban játszott, szintén szólt rólam neki, mire ő azt válaszolta: „Ha elég tehetséges, úgyis oda fogok rá figyelni, ha meg nem, akkor tök mindegy, hogy mit mondtál.”

1982-ben vettek fel Operaház társulatához.

És 1983-ban mutatták be a Macskákat a Madách Színházban. Betett a produkcióba, ami nagyon nagy megtiszteltetés volt. Az első komolyabb operaházi szerep, amit tőle kaptam, Tybalt volt a Rómeó és Júliában, igaz, második szereposztásban, de Keveházi Gábor mellett! Találkoztam Seregivel a folyosón, és utánam szólt: „Tudod, miért adtam neked a Tybaltot?” Gondoltam, azért, mert jól ugrok, jól forgok, jóképű vagyok, csupa pozitív dolog jutott eszembe. De óvatosan azt mondtam: „Nem tudom, mester.”

„Mert olyan tenyérbemászó képed van” – válaszolta.

Remekül választotta meg a karaktereket. A VIII. kerületi vagány stílusom pont illett az elképzeléséhez. Fantasztikus volt a kifejezőereje, a koreográfiai fantáziája: Mercutio mozgásvilága és gesztusrendszere teljesen levált Tybaltéról. A darabról sokat elárul, hogy amikor Hollandiában vendégszerepeltünk, a királynő a végén köszöntötte az együttest. Levett az ujjával egy könnycseppet a szeméről, és átadta Lacinak azzal, hogy „ezt maga csinálta”. Pedig a hollandoké a híres Het National Ballet…

Milyen volt vele dolgozni?

Kíméletlen volt, gyűlölte a középszerűséget. Ő csinált belőlünk művészt. Az ő meglátásai mindent felülírtak, amit addig a szakmáról és az életről gondoltunk.

Miben volt a munkamódszere egyedi?

Szavakkal nehezen leírható a stílusa és a morálja. Pontosan érezte, mikor kell keménynek lenni és mikor kell humort vinni a munkába, hogy feloldja benned a gátlást, amitől esetleg nem tudsz úgy megoldani valamit, mint kérte. Nem volt hajlandó kompromisszumra. Egyszerűen azt akarta, hogy amit a közönség lát, az tökéletes legyen. Ha elmész egy előadásra, te aznap este akarsz jót látni. Nem tudod újravenni, mint egy filmjelenetet. Olyan értelemben sosem volt magánember, hogy nem a háttérmunka, hanem az eredmény érdekelte. De mindent megtett azért, hogy az odavezető utat mi magunk találjuk meg. Mester volt, aki azt mondta, hogy „ezt a hangot szeretném tőled hallani”, neked pedig kutya kötelességed volt a testeddel megénekelni.

Szerintem nemzedéki hovatartozástól függetlenül hónapokon át tudnánk róla beszélni, sorolni, hogy mit kaptunk tőle. Ma is sokat idézzük az ironikus kiszólásait, például azt, hogy „tudnál egy kicsit tehetségesebb lenni?”.

Azt mondod, három ikonikus egyéniség forgatta fel a magyar táncművészetet.

Igen: Harangozó Gyula, Seregi László és Markó Iván. Más pályákon mozogtak, de mint a bolygórendszerek. Május 14-én olyan művek részleteit játsszuk Seregitől a RaM Színházban, amelyeket már régen nem lehetett látni. Előadjuk például a Szentivánéji álomból a Scherzót és a mesteremberek próbáját.

„Ősi” szereposztás öltözik a mesterek ruhájába: Tóth Richárd, Balogh Béla, Balogh András. Hevesi Imre és Erényi Béla szerepét most Hommer Csaba és Csonka Roland alakítja. Popova Aleszja 17 éves, csodás kislánya és az én 21 éves fiam táncolja a Bach Airjére készült pas de deux-t, A makrancos Kata nagy kettősét pedig a Budapesti Operettszínházból Rotter Bianca és az iskolánkból Somai Valér adja elő. A Spartacus-részletben Németh Alexandra és Gallai Zsolt – ők is a Budapesti Operettszínház tagjai – lépnek színpadra. És a Macskák báli képe lesz a finálé, amelyben a Madách Táncművészeti Iskola apró növendékei láthatók majd.

Nyitókép: Seregi László 2010-ben. Fotó: Féner Tamás /MTI