Petőfit tartotta eszményképének, ám hiányzott belőle a forradalmiság

A Veszprém megyei Bazsiban született 1926. szeptember 16-án. Szegényparaszti családból származott, a helyi elemi iskola elvégzése után a sümegi gimnáziumban folytatta tanulmányait. A második világháború végén, 1944-ben behívták katonának, nem sokkal később szovjet hadifogságba esett, ahonnan csak 1947-ben térhetett haza.

Érettségije után, 1948-tól népi, majd Eötvös-kollégistaként a budapesti tudományegyetem bölcsészkarán, magyar–német szakon tanult tovább. 1952-ben tanári oklevelet szerzett, s a Szabad Nép kulturális rovatának munkatársa lett. Három év után az Új Hang című folyóirathoz került főszerkesztőnek, de csak egy évig maradt posztján. 1957-ben egyik alapítója és rovatvezetője lett a Kortárs irodalmi, művészeti folyóiratnak, amelynek 1964-től 1971-ig főszerkesztője is volt.

Közéleti szerepet is vállalt, 1963-tól Veszprém megye országgyűlési képviselője, 1971-től a Magyar Írók Szövetségének titkára, 1974-től főtitkárhelyettese volt. 1971-től haláláig a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanított magyar irodalmat.

Simon István Budapesten hunyt el 1975. július 7-én, szülőfalujában helyezték örök nyugalomra. 1981-ben avatták fel bronzból készült síremlékét, Borbás Tibor szobrászművész alkotását. 1989-ben átadták a szülőházából átalakított Simon István Emlékházat is.

Költői pályája igen korán indult, már 18 évesen verseskötettel jelentkezett (Egyre magasabban), a háború után a Csillag és az Új Hang közölte verseit.

A népdalok zeneiségét, egyszerűségét követő ifjúkori költeményeiben a gyermekkor, az ifjúvá érés élményei, a dunántúli szülőföld szépsége iránti csodálata szólalt meg, falujának paraszti-iparos életéhez kapcsolódó életképeiben a derű, az idill is tetten érhető.

Petőfit és Heinét tartotta eszményképeinek, ám hiányzott belőle minden forradalmiság, ahogy Hegedűs Géza fogalmazta egyik írásában: hangja inkább Tompa Mihályt és Juhász Gyulát idézte.

Az 1956-os forradalom utáni időszak válsága lírájában is éreztette hatását, az életképek helyett egyre sokasodtak az önmagával, addigi teljesítményével számot vető lírai reflexiók. A hatvanas-hetvenes években ez a gondolatiság felerősödött, filozofikus igényességgel írott verseiben számot vetett sorsával, s egyre gyakrabban foglalkozott az elmúlás gondolatával. Köteteinek címei is közvetítették szemléletének, hangjának változását, korábban a természethez, a paraszti léthez kapcsolódtak (Hajnali lakodalmasok, Pacsirtaszó, Almafák, Gyümölcsoltó), ebben az időszakban pedig az időhöz, a létezéshez (Örök körben, Rapszódia az időről).

A költészet mellett műfordítással is foglalkozott, a délszláv népek irodalmából ültetett át magyarra, a közéleti szerepvállalással együtt járó útjairól pedig lírai hangú útirajzokban számolt be (Forró égöv alatt). Nagy sikerű munkája volt a magyar irodalom történetét összefoglaló esszékötete (A magyar irodalom), amelyhez szöveggyűjteményt is csatolt. A rádió felkérésére kortársairól készített portrésorozatot, ez halála után nem sokkal könyvben is megjelent Írószobák címmel.

Munkásságáért több hivatalos elismerést is kapott, 1955-ben Kossuth-díjat, három alkalommal (1952, 1954, 1967) József Attila-, 1975-ben pedig Graves-díjat. 1986-ban Varga Béla szerkesztésében Pályatársak Simon Istvánról címmel jelent meg kötet, majd 1999-ben Laczkó András publikált róla monográfiát.

Költőtársa, Fodor András ekként jellemezte: „Nem restellte vállalni, tovább gyümölcsöztetni előtte járó mesterek eredményeit. Illyés lírájából a dolgos kéz tiszteletét, a társadalmi misszió, a nemzeti tradíciók heves szeretetét fogadta magáévá, Erdélytől a dal igézetét, a népköltés gondolati áttételekre is alkalmas, egyszerű hanghordozását sajátította el, Takáts Gyulától a táj és történelem, természet és ember meghitt rezdüléseiben is egyetemes érvényű kapcsolatát tanulta… mindvégig meg tudta őrizni magában költészete forrásait: a valószínűtlenül kicsiny Bakony-völgyi falu közösségének érzelmi, lelki, etikai örökségét, a másokért szólás ösztönös felelősségtudatát.”

Juhász Ferenc így idézte fel alakját: „Valaha négyen voltunk, ifjú szívvel lángoló barátok, a József Attila Népi Kollégiumban, Szeverényi Erzsébet, Simon István, Nagy László, meg én. És elment Szeverényi Erzsébet a földbe! És most elment Simon István is a földbe! Jaj, elment a szerelem, jaj, elment az ifjúság. Leszállt, őrjöngő sárgakék angyalként a földbelső húsába, hogy ott tenyésszen tovább, a Nemlét Misztikus Transzcendens Virágállataként, őrjöngve a földben!

Simon István ének-szava, mint a pünkösdirózsák hajnali csöndre-csüngése, mint a tücskök alkonyi aranytűz-lélekharangja, mint az akácosok fehér ködernyő-mámora, mint a tiszta nyári méz, az emberség szíveiből gyűjtött!

És most meghalt az ének, s ott fekszik a kis aranyhártya-szoborrá dermedett ember a földben, mert meghalt az ének, az ő-szava ámulat. Sírok, mert fáj, mert fáj nagyon, hogy elment Ő is, elment a Hallgatásba, el a Megnémúlt Aranyhegedű; mert elment Ő is, aki jött velünk együtt, a Fölszabadúlt Forradalommal, megváltoztatni a világot! A közös ének akkor szép gyönyörű rendületében, az éneklő kar hangjai ha mások! Így valánk mi is, te keszeg-mosolyú, hunyori fiú, testvérünk, Simon István. S ha elmentél is halottnak a földbe: énekünk az együtt-tovább. Mert ez a gyönyörű! Mert az a nehéz!”