Hogyan viszonyultál az alkotáshoz gyerekként?
A családomban vannak művészek, főként színészek, apukám viszont mérnök, a vizualitáshoz való vonzódásomat talán éppen tőle örököltem. A szüleim hamar felfedezték, hogy tehetségem van a rajzoláshoz. Már az óvodában látszott, hogy másképp szeretek alkotni, mint a korombeliek, ezért anyuék kifejezetten sok energiát fektettek abba, hogy ebbe az irányba tereljenek. Tulajdonképpen szerencsés vagyok, hiszen általános iskolás korom óta mindig valamilyen művészeti iskolába jártam.
Mikor ébredtél rá, hogy ez az utad?
Amikor elsőre felvettek a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakára. Azt hiszem, hogy ha ez nem sikerül, akkor elbizonytalanodtam volna, hogy valóban ezt kell-e csinálnom.
Hogyan találtál rá a stílusodra?
A művészeti órák a zalaegerszegi középiskolában nem voltak elég intenzívek, ezért átjelentkeztem Pécsre, ami nagy fordulat volt az egyetemi felvételi előtt. Ott tanultam meg igazán festeni, és tudtam elsajátítani azokat a technikai képességeket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy magas minőségű műtárgyakat hozhassak létre. Ám a Képzőn azzal kellett szembesülnöm, hogy a technikai kvalitásosság egyáltalán nem elegendő. Meg kell találnom, hogy ki vagyok én, mi a témám. Sokáig bolyongtam azt keresve, mi az a gondolat, amelyet a legautentikusabban tudok kifejezni, aztán végül a diplomázás során rátaláltam az otthon témájára.
Mivel diplomáztál?
Az Otthonról jövök, hazamegyek több elemből álló festményinstalláció, ami az emberek és a tér viszonyával foglalkozik. E művel szerettem volna rámutatni, hogy az otthon tulajdonképpen nem fizikai, hanem szellemi tér, amelyhez az emlékeink és az emberi kapcsolataink révén tudunk kötődni.
Hogyan működik az emlékezet, és ezt hogyan képezted le a festményeiden?
Az emlékeinket nem lehet lineáris egyenes mentén felfűzni, mert egymásra rétegződnek, az egyik átírja vagy épp elfedi a másikat. A különféle idősíkok egymásra rakódnak, a műveimmel ezt igyekszem kifejezni. Ezek egyes, vertikálisan épülő rétegei sűrű szövetet adnak ki, amelyben az idősíkok és a különféle terek egymásba olvadnak.
A stílusodra a körvonalasság jellemző. Milyen szerepe van?
Nem a hiányt jelenti, hanem keretet biztosít, amelyet a képzeletünkkel kell kitöltenünk. Ahogy az emlékezetünk hiányait a fantáziánkkal egészítjük ki, úgy „színezheti ki” a néző a képeimet a saját élményanyagával. Ezt is szeretném: hogy a teljes kép ne a vásznon, hanem a néző elméjében jelenjen meg. A körvonalaim változtak az előző sorozathoz képest: ott még telítettek voltak, most azonban két párhuzamos vonalból állnak, a köztük lévő rész transzparens.
Hogyan billegsz a grafikus jelleg és a festőiség között?
A körvonalasság alapvetően rajzossá teszi a képeimet. Ez a Covid alatt vált hangsúlyossá, amikor nem tudtam műtermezni, ezért képtelen voltam olajjal festeni. Akkor nyúltam először a filctollhoz, ami a grafikusi jelleget erősítette fel. És bár azóta visszatértem az olajhoz, ez a rajzosság megmaradt, a festői jelleg a tárgyakra és a növényekre, valamint a mintázatokra korlátozódik.
A mintáknak milyen szerepük van a képeiden?
A megfestésük mindig a képalkotás meditatív része, de abban is biztos vagyok, hogy ezek jobban az emlékezetünkbe vésődnek, ezért jelennek meg hangsúlyosan a képeimen. Ornamentikussá teszik, a síkszerűség irányába tolják őket, és esztétikai funkciójuk is van. Számomra egyébként is fontos, hogy olyan képeket fessek, amelyek felmutatják a hétköznapokban rejlő szépséget. Annyi borzalom és szörnyűség van a világban! Nem gondolom, hogy művészként erre kellene ráerősítenem. Előszeretettel választok olyan mintákat, amelyekről: a piros kockás terítőről, a diagonálisan lerakott csempéről vagy a perzsaszőnyegmintákról egyfajta közös tudásunk van.
Az általad ábrázolt jelenetek és terek is ismerős hatást keltenek, ezért könnyen tudunk hozzájuk kapcsolódni.
Fontosnak érzem, hogy ne naplószerű vagy önéletrajzi képeket fessek. Nem a személyes élményanyagomat szeretném hangsúlyozni, hanem a generációm számára ismerős dolgokat. Az előző sorozatomban például közös élményként jelent meg, hogy az otthonunk a szüleink által birtokolt és dekorált tér volt, így visszaadott valamit a Kádár-kori miliőből. A mostani, Házibuli című sorozatomban pedig azt az életérzést szeretném visszaadni, ami szintén mindannyiunk sajátja.
Ez a sorozat hogyan született?
A házibuli mindannyiunk közös élménye, számomra pedig kiváló alapot jelentett ahhoz, hogy az otthonnal kapcsolatos vizsgálódásaimat folytassam. Míg a korábbi képeimen intim, bensőséges, ember nélküli terek jelentek meg, ezeken az újakon, amelyek egyébként most, a Tokaj Art Wine Galéria tereiben mutatkoznak be először, már megjelennek az emberek és maga a társaság. A hangulatuk is felhőtlenebb. Szerettem volna a házibulik tipikus karaktereit megjeleníteni, akiket mindannyian ismerünk. Például azt, aki minden alkalommal kiönti a bort, vagy a szociális interakciók elől a vécébe menekülő srácot, azokat a táncoló párokat, akik miatt mindig le kell kapcsolni a lámpát, vagy olyanokat, akik a kifejezett kérés ellenére is befekszenek az ágyba.
A képeidet nemcsak a rétegzettség, hanem a többnézetűség is jól felismerhetővé teszi.
Kicsit olyanok, mint az egyiptomi képek, hiszen én is a dolgok legjellemzőbb nézetét ragadom meg, ezért – bár az alakokat igyekszem kihozni a térbe – a tárgyakat gyakran felülnézetből ábrázolom. Úgy gondolom, hogy az emlékezet működését is leírja ez a komponálás, hiszen kicsit az elménkben is minden ki van fordulva.
A karaktereid a korábbi időszakodhoz képest jelszerűbbé váltak.
Az otthonnal foglalkozó sorozatom képein konkrét alakokat ábrázoltam, most viszont inkább a karakterek megragadása izgatott. Elkészült egy portrésorozat is, amelynek az alapját bulikban készült, rontott fotók adták, ezekre vonatkozóan a karikaturisztikus jelleg vált dominánssá.
Hogyan alkotsz?
Mindennapi rutinom a festés. Akkor is bemegyek a műterembe, ha aznap épp nem festek, csak nézem a készülő képeket és gondolkodom rajtuk. A sorozatok pedig úgy alakulnak, hogy megfestek egy képet, aztán egyszer csak úgy érzem, hogy az adott témát valójában több vásznon szeretném körüljárni. Nyersvászonra dolgozom, ezért sokat vázlatolok, mivel az nem igazán teszi lehetővé a javításokat. Ám a kis méretű skicceken még nincs minden eldöntve. Sok minden az alkotási folyamat során alakul, mert akkor látom igazán, hogy mi működik: melyek lesznek azok az elemek vagy rétegek, amelyek végül egyensúlyba hozzák a képet.
Miért nyersvászonra festesz?
Tetszik a színe. A vakító fehér felülettől mindig rossz érzésem volt, míg a nyersvászon esetében úgy érzem, hogy a kép hátrafelé is szabadon terjeszkedhet, nincs lezárva.
Milyen terveid vannak?
Az elmúlt időszakban erre a kiállításra fókuszáltam, így a következő csendesebb lesz, viszont jelenleg is szerepelek egy csoportos kiállításon Tállyán, amely az otthontalanság és az otthonra találás témáját járja körül. És az elmúlt nyarakhoz hasonlóan idén is részt fogok venni a tállyai művésztelepen.
| Könyv, amely fontos inspirációt jelent a számodra | Most olvasom a Száz év magányt. Még nem értem ugyan a végére, de azt hiszem, ez fontos mű lesz számomra. |
| Idézet, amely akár az ars poeticád is lehetne | „Nincs igazság a földön”. A Női szervek című filmnek ez a mondata, azt hiszem, megteszi számomra ars poeticának. |
| Festő, akivel szívesen meginnál egy pohár bort | David Hockney-t szívesen meghívnám egy pohár borra, bár lehet, hogy ő teás típus. |
| Kiállítás, amit másodszor is megnéznél | Karl Anton Fleck kiállítását az Albertina Modernben. |
| Város, amely szerepel a bakancslistádon | Nincs bakancslistám, de nagyon elmennék valamelyik trópusi szigetre; igazából mindegy, melyikre. |
Fotók: Hartyányi Norbert /Kultúra.hu
