Sodró történet gyerekasszonyokról, világjárványról és egy szabálytalan szerelemről

Mint minden kötetedben, a legújabb művedben is felhívod a figyelmet a ma is érvényes társadalmi problémákra. Jelen esetben miért volt fontos, hogy a fiatal lányok és idősebb férfiak bizarr kapcsolatáról írj?

Regényírás közben nem szoktam direkt politikai kérdésekkel foglalkozni. Nem úgy választok témát, hogy előtte megnézem, milyen kérdések formálják aktuálisan a közbeszédet. De mivel én is olvasok híreket, rám is nyilván hatnak ezek a viták. Így került be ebbe a regénybe olyan lányok sorsa, akik a maguk korában szexuális áldozattá váltak, hiszen szinte még gyerekként náluk akár jóval idősebb férfihoz adták férjhez őket.

Nagyon megrázott Anna Melanchthon története, akinek az édesapja a humanizmus és a reformáció kiemelkedő alakja volt, rendkívül okos férfi és szerető apa, mégis beleküldte a tizennégy éves lányát egy katasztrofális házasságba. Anna tudósokhoz illő nevelést kapott, az apja például latinul beszélt vele, mégis mindezt szögre akaszthatta, tíz év alatt szült hat gyereket, hogy a hatodik születésébe huszonnégy évesen belehaljon. Erre mondja azt a német női történetírás: Anna élete arra példa, a humanizmus ideáljából hogyan rekesztették ki a nőket. De ugyanígy ma is érvényesnek érzem a regény egy másik fontos témáját, azt, hogyan viszonyul a társadalom azokhoz, akiknek a többségtől eltérő elképzelésük van szerelemről és családról.

A
regényben ezt a vonalat egy olasz énekes, egy castrato képviseli. Miért
tartottad fontosnak írni erről a témáról?

Nagyon szeretem a 17–18. század zenéjét, Monteverditől Händelig, sokáig mégsem gondolkodtam el azon, hogy ezeknek a barokk operáknak a virtuóz főszerepeit, amelyeket ma kontratenorok vagy nők énekelnek, eredetileg kasztrált énekeseknek írták. Abban az időben évente több ezer kisfiú esett át ezen a kegyetlen beavatkozáson, csak azért, hogy megőrizzék magas hangjukat egy fényes zenei karrier lehetősége érdekében. Ugyanakkor ennek a sok ezer kisfiúnak csupán egy részéből vált hivatásos énekes, és még kevesebben futottak be olyan sikeres pályát, mint Farinelli, akinek az életéről film is készült. A legtöbbjüknek tönkrement az élete. És bármelyik út jutott ezeknek a fiúknak, kivétel nélkül mindegyiket sok bántás érte, amiért „mások”, ami ma sem ritkaság.

A
könyv harmadik fontos témája egy világjárvány, de nem a pestis, a feketehimlő
vagy a kolera, hanem a szifilisz.

A könyv akkoriban íródott,
amikor mi is szembesültünk a kérdéssel, le tudunk-e küzdeni egy világjárványt. A
szifilisz valaha ugyanúgy évszázadokon át pusztította a világ népeit, mint a
pestis, sőt valószínűleg hosszabb időn át, hiszen csak a penicillin
felfedezésével született ellene valóban hatásos gyógyszer. Emellett
kultúrtörténeti jelenséggé is vált, Dürer képein ugyanúgy megjelent, mint
Thomas Mann vagy Ibsen műveiben. Tavaly nyáron Augsburgban, a Fuggerek által
létrehozott szociális lakótelepen, a Fuggereiban járva láttam, hogy ott külön
kórházban foglalkoztak a kezelésével, egy dél-amerikai gyógynövény, a guajakfa alkalmazásával.
Akkor beindult a fantáziám, és tudtam, hogy ezt a motívumot fel fogom használni
egy regényemben.

Mit
adhatnak ezek a történetek az olvasóknak? Ha jobban tetszik, milyen haszonnal
lehet forgatni az Asszonyom, édes úrnőm
című kötetet?

Remélem, szórakoztatónak és érdekesnek találják majd, és ugyanúgy magával viszi őket a történetolvasás közben, ahogyan engem vitt magával írás közben, hol Prágába, hol egy szász kastélyba, hol a mantovai herceg udvarába, ahol éppen operabemutatóra készülnek. Azért szeretek történelmi regényeket írni, mert foglalkoztat a kérdés, hogy ugyanazokat a problémákat, amelyekkel mi is szembesülünk, hogyan oldották meg az emberek több száz évvel ezelőtt. Szívesen rímeltetem egymással a női sorsokat, ezért vezetem a történetet gyakran két idősíkon, a múltban és a jelenben.

Ennél a regénynél nem ez a helyzet, hiszen csak a múltban játszódik, de attól a helyzetek, amelyekbe egy nő kerül, ismerősek lehetnek. Egy 21. századi nővel is előfordul, hogy olyan valakibe szeret bele, aki képtelen őt viszontszeretni, hogy nem tud választani két férfi között, hogy retteg a szüléstől vagy hogy úgy érzi, a szülei nem őt szeretik, hanem a róla alkotott illúziót. Mindez a mai olvasó számára is átélhetővé teszi a főszereplő, Johanna történetet.

A
vallás fontos szerepet kap a könyvben, vajon miért?

A kereszténység akkoriban meghatározó része volt az emberek mindennapi életének, miközben úgy látom, sok kortárs szerző, aki történelmi regényeket ír, hajlamos megfeledkezni erről a szempontról. Számomra magától értetődő volt, hogy a könyvben szereplő édesapa, aki az életét adja protestáns hitéért, belesző egy igét például a lányának írott levélbe. A férjem református lelkész, tőle rengeteget tanulok, az ő egyik prédikációja nyomán került bele a regénybe például az a Pál apostolról szóló történet, hogy egyszer olyan hosszan prédikált, hogy közben a hallgatóság egyik tagja, egy fiatalember elaludt, és kiesett az ablakon, de szerencsére életben maradt.

Az Asszonyom, édes úrnőm a tizenegyedik köteted. Közös mindegyikben, hogy nagyon sodró, informatív, mégis olvasmányos és magával ragadó. Hogyan tudod megőrizni ezt a minőséget, miközben nyilvánvalóan körülötted is változik az élet?

Bár mire leülök írni, a történet alapjaiban már készen áll a fejemben, egy-egy menet közben felbukkanó szálról néha elfordul, hogy nem tudom, hová fog vezetni. Tíz regény után viszont már van annyi tapasztalatom, hogy tudjam, meg fogom találni az utat, csak haladnom kell előre, miközben átadom magam a történetnek. Az olvasók azt érezhetik a könyveimen, hogy amiről írok, az fontos számomra, arról és úgy írok, amilyen vagyok.

Az írás egyébként veszélyes elfoglaltság, hiszen sok mindent elárul a szerzőről, a személyiségéről és a gondolatairól. Van, aki azt szereti, ha váltogatom az idősíkokat, más azt, ha egy korban maradok, megint más azt mondja, mindegy, mindkét megoldást szereti. Én magam a harmadik csoportba tartozom: ha megragad egy kor, amelyben lenyűgözően érdekes személyek élik különleges életüket, akkor szívesen időzök ott.

Vermes Nikolett

Fotók: Kenéz Kíra