Az album nem árul zsákbamacskát, a címoldal egy nagy hirdetési felület, rajta olyan információkkal, amelyeket jó esetben a tasak hátoldalára szokás tenni. Például látható az összes addig megjelent lemezük fotója filmszalagba illesztve, egyéb csalogató kiemelésekkel, mint: Rajta az ikonikus sláger: Az éjjel soha nem érhet véget. És itt egy olyan szöveg, amit maximum a fóliára ragasztott matricán olvashatunk: 30 év legjobb dalai először vinylen. De a visszaperdülő matrica flekkje már foglalt a borítón, azon olvashatjuk azt, hogy a mi példányunk limitált sárga színű vinyl.
A diszkóbömbös cover tehát nem akar művészi alkotás lenni, de ez a Soho Party esetében nem probléma. Először is Náksi a kilencvenes évek végén a DJ-szakmát választotta, és a Dj albumok borítói nem szépelegnek, hanem információkat közölnek, hogy amikor a lemezlovas a táskájába nyúl, gyorsan megtalálja, amit keres, mondjuk egy E-klubos elemlámpapartin. Az albumot nyitó Gyere és táncolj! és a Baby, nem kell más tipikus kilencvenes évek közepi dance-floor, a U2 Limited és a Mr. President nyomvonalán.
Ők nem szerepeltek sokat a Blikkben, a Mai Napban, és az egészben volt valami fiatalos, alulról jövő, civil ügy... itt van néhány szinte kamasz srác, akik poénból létrehozták ezt a bizonyos Soho Partyt, az anno még a Kölcsey Gimnázium irodalmi lapjába is publikáló Diramerján Artinnal.
Aztán Artin el, helyette jött Betty Love, és valahogy olyan jól ráéreztek a Music Televisionból ránk ömlő dance-popra, hogy egyszer csak elkészült a Pizza…! című albumuk, ami mögött nem voltak dörzsölt öreg rókák. A húszas éveik elején járó fiúk bevitték a demójukat az akkor még Óbudán működő BMG kiadóhoz, és nem volt mese, a multicég hamarosan megjelentette az anyagot. Náksi és Döme nem lettek önmaguk karikatúrái, nem biztosítóztak, azaz nem törtek össze kocsikat, nem szereztek felnőttfilmes zenét, nem tűntek fel politikusok páholyaiban.
Aztán eltelt harminc év, már a BMG is kivonult Magyarországról, és nincs Soho Party sem, helyette itt van a már az ötven felé járók nosztalgiatripje. A Soho Party nem generációs zenekar, inkább generációs produkció. Inkább a slágereik működtek, énekesnőjük, Betty Love sem volt kimondott sztáralkat, nem is voltak botrányaik, Betty Love (magyar hangja: Czerovszky Henriett) nem volt annyira szexualizált karakter, mint a Carpe Diem énekesnője, Funnah Fanny (magyar hangja: Stefanidu Janula), vagy éppen a Baby Sisters triója.
A produkció szorgalmas, normális fiatalokból áll, akik, ahogy kell, becsülettel körbehaknizták az ország diszkóit, ott voltak mindenhol időben, profi volt az egész. Minden tudtak, ami a dance-pophoz kell, aztán amikor a hullám kimúlt a kilencvenes évek végén, amikor kihűlt a pizza, akkor 2002-től Brunner Zsolttal együtt a Náksi vs. Brunner páros már a Club Sandwich című produkciót kínálta az étlapról, és jöttek a Budapest Parádék himnuszai. Olyan volt az egész, mint a felvonulók kérték, csak éppen nem sört-virslit kapott az ingyenbulira összegyűlt lakosság, hanem kereskedelmi forgalomba nem hozható fantás palackokat.
Talán ennek is köszönhető, hogy az ötven körüliek előveszik a MÁV-saruzós narancssárga mellényeket, a divattervező Kenguru lakásában vett ördögszarvas UV-zöld sísapkákat és a zenekar Best of albumát, és beleüvöltik a kertvárosi éjszakába, hogy Szállj, repülj velünk hát!.