Kalandos út vezette a zenei pályára az első magyar Grammy-díjast

Bár a nemzetközi hírű klasszikuszenei karmester, Solti György (1912–1997) tevékenységének túlnyomó része nem Magyarországhoz kötődik, mégis mindig ragaszkodott magyarságához. A 20. század egyik legkitűnőbb magyar karmestere volt, az európai és amerikai zenei világ egyik kiemelkedő egyénisége. Zongoraművészként és dirigensként is több mint ötven éven át a brit Decca lemezcég égisze alatt több mint kétszázötven albumot (közte negyvenöt operát) jelentetett meg, döntően a Bécsi Filharmonikusokkal, a Londoni Filharmonikusokkal, valamint a Chicagói és a Londoni Szimfonikus Zenekarral.

A lemezfelvételeiért összesen 31 alkalommal kapott Grammy-díjat (az elsőt az 1962-es Aidáért, a legutolsót 1997-ben A nürnbergi mesterdalnokokért kapta, mindkettőt a legjobb operafelvétel kategóriában), ami a klasszikus és a populáris műfajok területén egyaránt példa nélküli volt – egészen 2023 februárjáig. Beyoncé ugyanis akkor döntötte meg ezt a rekordot, 32 Grammy-díjjal. 

Solti György még az Osztrák-Magyar Monarchia Budapestjén született, asszimilálódott zsidó család sarjaként, és az édesapja úgy döntött, hogy a könnyebb karrier érdekében a legidősebb gyerekei (Solti és nővére) családnevét Sternről Soltira változtatja. Kétéves sem volt, mikor kitört az első világháború, és 1918 őszén, az összeomlás kellős közepén lovaskocsin tértek vissza Balatonfőkajárról a magyar fővárosba. Mindig csak éjszaka haladtak, mert a vörösök és a fehérek fegyveres csoportjai az egész országban harcoltak egymással.

Muzikális édesanyja volt az, aki hatéves korában felfedezte kiváló hallását, és beíratta zongoraórákra, amit ugyan kényszerűségből fél év után otthagyott, de másodikosként feléledt benne a zenei becsvágy: úgy érezte, jobban zongorázna, mint az iskolai énekórákat kísérő társa.  Tízévesen a Fodor Ernő Zeneiskola növendéke lett, amely akkor – a Liszt Ferenc Zeneakadémia után – az ország második legrangosabb zenei intézményének számított. Innen egyenes út vezetett a Zeneakadémiára, ahová két év múlva felvették, az ott eltöltött hat esztendő alatt pedig olyan tanárok egyengették az útját, mint Székely Arnold vagy Bartók Béla. Saját bevallása szerint itt tanulta meg a fegyelem és a kemény munka alapjait, aminek egész életében hasznát vette. 

Szintén a neki minden támogatást megadó, őt „a kis Mozartnak” nevező édesanyja volt az, aki fiát – egy politikus ajánlólevelével – bejuttatta a Zeneakadémia legismertebb zeneszerzés tanárához, Kodály Zoltánhoz. Kodály türelmesen meghallgatta a 14 éves növendék szerzeményeit, majd Solti életrajzi könyve szerint (Emlékeim, 1998) csak annyit mondott: „A fiú tehetséges, de még be kell fejeznie az iskolát. Hozza vissza hozzám, ha majd 18 éves lesz”. 

Édesanyja azonban nem adta fel, így ahelyett, hogy Kodály tanácsát követte volna, elcipelte őt a Zeneakadémia másik zeneszerzés professzorához, a konzervatív szemléletű Siklósi Alberthez, aki végül elvállalta Solti tanítását. Ő pedig sikerrel elvégezte a kurzust. Diplomamunkaként írt egy vonósnégyest, bár már ekkor tudta, hogy nem zongoraművész, hanem karmester szeretne lenni. A harmincas évek Magyarországán az egyetlen problémát zsidó származása jelentette. 

Mindenesetre a Zeneakadémia elvégzése után megkereste az Állami Operaház igazgatóját, Radnai Miklóst – aki amúgy az Akadémián zeneelméletet tanított –, és bár az intézményben hamarosan ő számított a legjobb korrepetitornak, zsidóként esélye sem volt előadáson vezényelnie.  Így megragadta az alkalmat, amikor 1932-ben a karlsruhei opera zenei vezetője, Josef Krisp karmester Budapestre érkezett (Hubay Jenő Karenina Anna című operáját vezényelte), és Krisp asszisztenseként Németországba ment dolgozni. Mígnem egy náci zenekari tag feljelentése és Hitler hatalomra jutása (1933. január 30.) után jobbnak látta elhagyni az országot.

Visszatért Budapestre – ahol amúgy számos zsidó származású karmester keresett menedéket –, a neves olasz dirigens, Arturo Toscanini korrepetitora lett, így végül 1938. március 11-én valóra vált régi álma: az Állami Operaházban karmesterként vezényelhette Mozart Figaro házassága című darabját. 

Másnap azonban a náci német hadsereg bevonult Ausztriába (ez volt az Anschluss, azaz Ausztriának a Harmadik Birodalomhoz való csatolása), 1939-ben pedig Magyarországon is bevezették azokat a törvényeket, miszerint zsidók nem tölthettek be állami fizetéssel járó pozíciót. Solti így elveszítette a munkáját, majd 1939. augusztus 15-én – októberben töltötte be a huszonhetet – elköszönt a családjától, fogta a kis bőröndjét, kivillamosozott a Nyugati pályaudvarra, és elhagyta az országot. (A pályája kezdetét olyannyira egyengető édesanyjával ezt követően már csak egyszer, 1947-es budapesti látogatásakor találkozott, de a megrendült asszony láthatóan nem akart osztozni Soltin akkori feleségével – néhány hónappal később meg is halt.)

Luzernben megkereste Arturo Toscaninit, aki New Yorkba hívta, de Solti a magyar bevándorlók számára meghatározott kvótába már nem fért bele, így Svájcban ragadt. 1940 júniusában Olaszországon és Jugoszlávián keresztül ugyan szeretett volna visszatérni Magyarországra, de mivel az olaszok épp akkor támadták meg a franciákat, hadviselő féllé váltak. Így Solti – jobb híján – zongoraművészként vészelte át a vészterhes esztendőket Svájcban.

Amikor a második világháború véget ért, a vezénylés iránti vágya is erősebb lett, mint valaha. Így kapva kapott az alkalmon, amikor 1946 tavaszán a Szövetséges Katonai Kormányzatnál dolgozó egykori osztálytársa felajánlotta számára az akkoriban a világ öt vezető zenei intézménye közé sorolt Bajor Állami Operaház vezetését. A müncheni intézmény olyannyira romokban hevert, hogy a társulat a Prinzregententheaterben lépett fel – de Solti legalább vezényelhetett. 

Müncheni kinevezése alatt felélesztette a Salzburgi Ünnepi Játékokat, valamint fellépett Bécsben, Berlinben, Firenzében, Párizsban és Rómában, 1952-ben levezényelte első Európán kívüli koncertjét (Buenos Airesben), majd Frankfurtba költözött, hogy az új operaházat – ami az egy évvel korábban újjáépített Schauspielhausban működött – vezesse. (A romokban lévő régi operaházat az 1980-as években állították helyre – koncertteremként). Ekkor szerződtette szakácsnőként az egyik magyar katonatiszt özvegyét, aki Solti 1997-es haláláig a családdal maradt.

1953 nyarán jutott el először az Egyesült Államokba. A következő években vezényelt San Franciscóban, Chicagóban (egy időben úgy volt, ő viszi az ottani Lyric Operaházat) és Los Angelesben, 1957-ben pedig bemutatkozott a Carnegie Hallban, a New York Philharmonic Orchestra élén. Végül 1961-ben a Londoni Covent Garden főzeneigazgatója lett.

Munkatársai szerint Soltit vasszigor jellemezte, ugyanakkor folyamatosan egy színesebb repertoáron dolgozott, számos karmesterrel és énekessel, valamint támogatta az ifjú tehetségeket. Jellemző rá, hogy bár a második felesége angol volt, ő a hetvenes évekig megmaradt német állampolgárnak, és csak azután kérte meg a Covent Garden felügyelőbizottságának a titkárát, hogy segítsen megszerezni az brit állampolgárságot, hogy 1972-ben II Erzsébet tiszteletbeli lovaggá ütötte, így odaírhatta neve elé a Sir címet. (Húsz évvel később Károly herceg adott vacsorát a tiszteletére a Buckingham-palotába, mintegy bizonyítva, hogy Solti meghatározó szereplője a nemzetközi zenei életnek.)

1969-ben a Chicago Symphony Orchestra főzeneigazgatójává nevezték ki, ahol az 1980-as évek közepéig dolgozott. Eközben két párizsi társulat, az Opéra és az Orchestre de Paris vezetését is bevállalta. Mint önéletrajzi könyvében írta: „Chicagóban három olyan dolgot sikerült elérnem, amire különösen büszke vagyok: a zenei színvonalat olyan magasra emeltem, ami nemzetközi elismerést aratott; gondoskodtam arról, hogy a chicagóiak büszkék legyenek a zenekarukra; végül sikerült elérnem, hogy a zenészek tisztességes fizetést kapjanak, és idős korukra rendes nyugdíjra számíthassanak. E három eredmény persze szorosan összefügg egymással.”

Solti első hangfelvételeit 1947-ben zongoristaként a német hegedűvirtuóz Georg Kulenkampffal (Brahms- és Beethoven-hegedűszonáták) zongoristaként és karmesterként pedig a zürichi Tonhalle Zenekarral (Beethoven: Egmont-nyitány) készítette. Előadóként mintegy 750 album fűződik a nevéhez, ennek közel harmadát a brit Decca adta ki. Többek között itt jelent meg a Ring-trilógia egyik leghíresebb felvétele (a Bécsi Filharmonikusokkal).

Magyarországra az 1970-es évektől kezdve többször visszatért, karmesterként és magánemberként egyaránt. Budapesti koncertjeinek honoráriumát általában fiatal magyar muzsikusok számára ajánlotta fel. Utolsó kívánságaként pedig végleg hazatért: hamvait – Bartók mellé – a Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra.