A Nemzeti Színház premierjén semmi "megölé", semmi régmúlt. És semmi "érthetetlenség". Karsai György nyersfordítása, Térey János műfordítása, kettejük összmunkája szövegamforaként őrizte meg, egyben a 2008-as jelenbe állította Euripidész tragédiáját. A Színház- és Filmművészeti Egyetem az Oresztészben közreműködő harmadéves hallgatói már jóval a kezdés előtt többször is elmagyarázzák - például a büféáruk üvegpultjára rosttollal felírva -, hogy egyként a főisten Zeusztól származó két ág tagjai gyilkolásszák egymást hosszú ideje, pedig (böknek egyfelől a csokikra, másfelől odébb a minyonokra) mindkét oldalon az élet édességét élvezhették volna félistenek, héroszok, halandók, asszonyok és férfiak. Élektra szerepében az árkos szemű, ólmos fáradtan is (igazát, igazukat vallva) bátran megnyilatkozó Péterfy Bori ugyancsak bel- és külpolitikai helyzetelemzéssel, illetve tettüket és várható halálos ítéletüket kommentáló hírmagyarázattal kezdi a színpad előterében. Hozzánk fordulva, pillantásunkat keresve.
Alföldi Róbert az antik dráma, az archetipikus történet méltóságának tökéletes megőrzésével aktualizálta (igazgatóként első) nemzeti színházi rendezését, az új magyarítástól erősen inspirálva (dramaturg: Vörös Róbert, Perczel Enikő). Az ironikus mozzanatok beépítése (azaz hangsúlyaik felerősítése) nem hogy ártana a nagyszabású konfliktusoknak, inkább ismerős - részint mai - karakterek bármikor kiéleződhető, olykor azonban kicsinyes, nevetséges összeütközéseinek mutatja a fordulatokat. A játéktér azonban csak belemagyarázó rendezői erőszak, látványos, ám pontatlan szimbolizáció eredményeként jöhetett létre. Az igen távoli palotakapuhoz vezető lépcsősor és az előszínpad között ócska göncökkel teleszórt verem (nemzeti gödör?) mélyed. Két leroskadt, a jobboldali tükör- és a baloldali vászonfal alá fúródott, ősöreg teherautót mintha még 1956 októberének végén lőttek volna bele Menczel Róbert nagyszabású színpadképébe. A gépkocsik platói, üvegüket vesztett vezetőfülkéi ugyan érdekes, alkalmatos játékhelyek, a duda, a kormány, a ködösítő füstöt eregetni képes kipufogócső sokszor ötletes, hatásos kellék, mégsem működik zavartalanul egyetlen mérlegelhető történelmi asszociáció sem. S bármily találékony az ezúttal nők alkotta Kar kórusosságában erős, egyben figurákra bomló jelenléte (a Karvezető Nagy Marinak, továbbá Csoma Juditnak, Murányi Tündének, Szalay Mariannának és Gerlits Rékának, összehajló-szétrebbenő alakításuknak köszönhetően), köztes színházlátogató/hajléktalan jelenlétük mindvégig, és a slusszpoénnál is problematikus (a nézőtér soraiban ülnek eleinte, beavató színházi eligazításokat kérnek, majd felmennek a színpadra). Gyarmathy Ágnes sokat tudó jelmezei alapján nem könnyű eldönteni, ők-e a fedél nélkül maradtak, akik a szemünk láttára maguk megfőzte, gőzölgő tyúkhúslevesre szorulnak, vagy mai asszonyi Róbert bácsiként táplálják Alföldi jelképes konyhájáról az igazi rászorultakat?
 |
Oresztész - meggyilkolt apja emlékének adózva - meggyilkolta apja gyilkosait. A mégis megbocsáthatatlan anyagyilkosság következményei alól őt és a bűntárs Élektrát csak a Meneláosszal kötött kompromisszum (Argosz és Spárta egyezkedése) mentesíthetné. Mivel a tárgyalások nem vezetnek eredményre, a "gyilkos!" bélyegétől menekedni akaró Oresztész újabb gyilkosságokra szánja el magát. A felbujtó barát, Püladész, a belehevülő anarchista, Oresztész, és a fivérének meg a vőlegényének is elkötelezett Élektra hármasát Alföldi testileg-lelkileg gyújtó, összeforró szoborcsoporttá préseli: az egymást arcával súroló, egymás szemébe meredő két férfi szóban és fizikailag egyaránt bejelenti jogát és igényét a nőre, s ezzel egymásra is. László Zsolt meglehetősen későn érkező Püladészként mint egyenrangú harmadik metszi bele magát a kifejletbe, megérzékítve, milyen lenne a Püladész-Oresztész. Péterfy Bori Élektrája a hímek szorításában, nőként (és részlegesen) adja csak fel azt a sistergő önállóságot, melyet politikai tényezőként is nemi princípiuma jegyében képviselt. Rába Roland, az előadás legjobbja kábult ébredésétől őrjöngő, bosszuló tettkísérletéig remekül mintázza a külsejére kevés gondot fordító, az intellektus szellemi cicomáiban nem tetszelgő vívódót, a megoldhatatlannak tűnő szituáció csapzott foglyát, a Kartól kedvelt, plebejus Oresztészt.
