Sós Gábor, a Zenészmagazin fotósa hazai koncerteken készült kedvenc képeit manipulálja, alakítja grafikává a színek és a tónusok számát minimálisra redukálva. A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum BlackJazz című kiállításán afroamerikai előadókról készült portréiból láthatunk szép válogatást, amellyel Sós a fekete zenészek, az ő értékteremtő tevékenységük előtt tiszteleg. 

Sós Gábor izgalmas képkivágásokkal dolgozik. A szélesebb látószögű fotókon látszik, hogy az alkotó miként lép kapcsolatba, válik eggyé a hangszerével. A szűkebb kivágású, arcra fókuszáló kompozíciók az előadó érzelmeit közvetítik; azt, hogy mit élnek át zenélés közben.

A Nik Westről, Prince egykori basszusgitárosáról készült koncertfotókon őrülten vagány nőt látunk, aki elképesztő szenvedéllyel, energikussággal szólaltatja meg a hangszerét. Egyszerre sugárzik belőle erő és szabadság. A róla készült közelin pedig hatalmas mosolyára esik a fókusz. Itt inkább azok az érzelmek kerülnek előtérbe, amelyek a zene hatására megszületnek benne.

Forrás: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum

A közeli fotók remekül visszaadják, hogy ezeknek az alkotóknak mekkora örömet szerez a zene, hogy milyen felszabadulttá válnak, ha játszhatnak. Jó példa erre Quincy Jones trombitás portréja, amiből valamiféle földöntúli derű árad. Vagy Richard Bonáé, aki a nézőre kitekintve hatalmas mosollyal invitál a kép terébe.

Sok képen a zenészről készített két kép összedolgozásával játszik el a fotós: ezek a képek mozgalmasabbak, és többet is elárulnak a művészről. Olykor ugyanaz a beállítás ismétlődik meg a háttérben, az utómunka hatására mégis más hangulata van. Az ismétléssel Sós képes egy-egy érzelem, mozdulat felnagyítására vagy hangsúlyozására. Ez jellemzi például a Sena Dagadut ábrázoló munkáját.

Mégis izgalmasabbak azok az összedolgozások, amelyekkel portrét és szélesebb kivágású képet mos egybe. Ezek a művek sokkal beszédesebbé válnak így: egyszerre mesélnek az alkotók érzelmeiről, személyiségéről és a zenéléshez való viszonyukról. A Vula Malingáról készült kép abban a pillanatban ragadja meg az énekest, amikor kirobban belőle a hang, amelynek ő maga is a hatása alá kerül. Mögötte pedig olyan portét látunk róla, amely akkor ábrázolja, amikor már lecsitult a nagy tűz, és a katarzist követően szétárad lelkében a boldogság.

Sós Gábor: Vula Malinga

Sós Gábor nagyszerűsége abban áll, hogy megtalálja azt a pillanatot, amikor az előadó teljesen a zene hatása alá kerül. Ez az átszellemülés pillanata, amikor a muzsikus vagy énekes számára megszűnik a külvilág. Amikor átszellemül, és átkerül egy másik valóságba. Oda, ahol nincs más, csak ő és a dallamok.

Vicente Archer hátraszegi a fejét, eggyé válik a zenével. Ujjaival lágyan megérinti a bőgőjét, mintha kecses hölgy volna, akit épp táncba hív.

Sena Dagadu szeme csukva, szája hangot formáz, két tenyere egymásba simul. Összeérintett kezével láthatóvá teszi a benne zajló folyamatokat; azt, ahogyan összeolvad a zenével. A dal érzékisége fizikálisan is megmutatkozik ezen a fotón. Szinte mi magunk is halljuk, ahogy feltör belőle valami ősi, mélységeket felszínre hozó hang.

Sós Gábor: Sena Dagadu, Richard Bona és Victor Wooten

Nagyon érdekes végigkövetni, mi történik az eredeti fotóval a grafikává alakítás során. Sós az eredeti fotók színeit és tónusait minimálisra redukálja. E képek alapja jellemzően monokróm. Erre kerülnek rá az élénk és vibráló tónusok, amelyek egyrészt az afroamerikai kultúra színvilágára utalnak, másrészt a kiemelést szolgálják. Sós ezáltal hangsúlyozza a számára lényeges részeket. Nagy színfoltokkal fest, így a képek mozgalmassá válnak. A hangsúly olykor egy hangszerre esik, máskor egy arcra, de az is előfordul, hogy egy testrészre, például Nik West ajkára. Ez a fotó egyébként azért is érdekes, mert itt a háttér az élénk. Ebből emelkedik ki a monokróm színekkel „megfestett” alak.

Sós Gábor: Joshua Redman és Vicente Archer
Forrás: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum

Sós a valóságban ritkán látható színeket használ, a képeket nagyívűen pöttyözi vagy sávozza, így izgalmas textúrák születnek. Ezek a játékok nem csupán gyönyörködtetnek, hanem ikonokká nemesítik a rajtuk szereplő alkotókat. Az alkotó az extrém színekkel és az eredeti kontúrok elhagyásával, átdolgozásával eltávolítja az arcokat a valóságtól, így olyanokká lesznek, mint a szentképek figurái. Elérhetetlenné válnak, létezésük magasabb szférába kerül. Mintha Sós azt mondaná ezekkel a képekkel, hogy a zene, az ének képes a lelket az ideák világába emelni. 

A kiállítás november 1-jéig látogatható.