Apai nagyszüleid a színház énekkari művészei voltak. Ennek ellenére viszonylag „normális” gyerekkorod volt, tehát nem a zsöllyékben kellett szunyókálnod délutánonként.
Így van. Minden gyönyörűsége mellett mozgalmas is volt a gyerekkorom. Szegeden születtem, mivel azonban 1982-ben a szüleim átszerződtek Zalaegerszegre, hogy ott Ruszt Józseffel részt vegyenek a Hevesi Sándor Színház létrehozásában, az óvodás éveket és az általános iskola alsó felét ott töltöttem. Tízéves koromtól emlékszem Szegedre, akkor költöztünk vissza. Fantasztikus élmény és nagyon nagy váltás volt kisvárosból egy nagy egyetemi város életébe belecsöppenni. Ott élt valamennyi rokonunk, mind a négy nagyszülőm – a szegedi gyerekkorom csodálatos volt.
Nagyon szerettem azt a nyüzsgést, amit az egyetem, a különféle művészeti intézmények kínáltak, szinte lépten-nyomon fesztivál volt valahol. Eleven élet folyt a mediterrán hangulatú városban. Ha az ember végigsétált a Széchenyi téren meg a Kárász utcán, állandóan ismerősökbe botlott. Mi a városháza mellett, vagyis a belvároshoz közel laktunk, mégis jó sokáig tartott, míg hazaértem, mert mindenkivel csevegni kellett egy kicsit… Egyébként percek alatt alatt bárhová el lehetett gyalogosan menni. Elég nehéz is megszoknom, hogy Budapesten, akárhova megy az ember, egy órát kell szánni az eljutásra.
A városháza, pontosabban az udvara színházi szempontból is emlékezetes hely a nyári fesztivál előadásai miatt.
Édesanyámék sokat játszottak a városháza udvarán, és a kollégáikat is mindig megnéztük. Soha nem éreztem hátrányát annak, hogy vidéki városban nevelkedtem, hiszen számtalan híres művész jött Budapestről és külföldről is, főként a szabadtéri játékokra. A koncertekre is igen neves zongorista vendégeket fogadott a szimfonikus zenekar. Engem ez különösen megragadott, mert a konzervatóriumban zongora szakra jártam.
Hol kezdted a zenei tanulmányaidat?
Zenei általánosba írattak még Zalaegerszegen, de nem azért, hogy feltétlenül muzsikus legyek, hanem hogy kitisztuljon a hallásom, mert pici koromban roppant hamisan énekeltem. És ezt nagyon jól gondolták, mert egykettőre az énekkarba kerültem, furulyázni, szolmizálni kezdtünk, és hála Istennek alaposan kipucolódott a fülem. Ellenben amikor visszaköltöztünk Szegedre, a Ságvári Endre Gyakorló Általános Iskolába írattak be a szüleim, ahol francia–magyar tagozatra jártam. Hálás is vagyok érte, mert a nyelvtudás fontos a mi pályánkon. Ez óriási váltás volt. Nem hagytam abba a zongorázást, végül a konzervatóriumban kötöttem ki, és zongora szakosként végeztem el a középiskolát.
Ami nyilván rendkívül hasznos volt. De hogyan lettél énekes?
Az éneklés elég korán elindult. Rengeteget jártam színházba, bár a szüleim nemigen engedték, hogy a színfalak mögött szaladgáló „színházi gyerek” legyek. Előadásokra elmehettem, és ha csak lehetett, az operaelőadások mindegyikén ott ültem. Az operetteket, amikben a szüleim játszottak, ugyancsak imádtam. Mindenevő voltam, ám 13-14 évesen eldöntöttem, hogy operaénekes szeretnék lenni. Ami furcsa, mert annyi idősen a fiatalok inkább a könnyűzene felé húznak.
Elsőéves konzervatóriumi növendékként gondoltam egyet, és jelentkeztem ének szakra – mindenféle előképzettség nélkül! Emlékszem: leültem a zongora mellé, és magamat kísérve elkezdtem énekelni. Mondták, hogy rém aranyos vagyok, de fiatal, várjunk még ezzel egy kicsit. Csodálkoztak, hogy magamat kísérem. Egy keveset jártam a zeneiskolába éneket tanulni, a konzervatóriumban meg egyfolytában Berdál Valéria énekóráin ültem. A zongoratanárom kicsit haragudott is, mert gyakorlás helyett őket lestem. Fantasztikus tanítványokat hallgathattam: Vizin Viktóriát, Megyesi Zoltánt, Szutrély Katalint, Rálik Szilviát és Kátai Natasát, aki ma Olaszországban igen sikeresen fut. A szereptanuláshoz nekem is szükségem van korrepetitorra, de lényegesen kevesebb alkalommal, mint másnak, mert magam is át tudom játszani a szólamomat. Gyorsabban tanulok, úgyhogy megbecsülöm és jól hasznosítom a zongoristamúltamat.
Ha nem a színházban, a konzervatóriumban vagy koncerten ültél, mivel múlattad az időt?
Rengeteget jártunk a barátnőmmel a jégpályára. Az akkor nagyon divatos volt: afféle találkozóhely a fiatalok számára. A hétvégéket ott töltöttük; korcsolyáztunk, amikor csak lehetett. De sokat „promenádoztunk” is a belvárosban: gyakran üldögéltünk a híres Virág cukrászda teraszán, jöttek-mentek a barátok. Úgyhogy én szívből szerettem a városi életet.
Feltételezem, hogy a mozgás mindig komoly szerepet játszott az életedben, a pályádon. Néha majdnem akrobatikus mutatványokra is kész vagy a színpadon.
Amikor a szüleim számára kiderült, hogy eltántoríthatatlan vagyok a színpadtól, lényegesnek tartották, hogy a mozgásomat is fejlesszük. Úgyhogy néptánctól a klasszikus balettig magánórákat vettem Mátó Éva táncpedagógustól. A különböző társastáncokba is belekóstoltam, de igazán mélyen egyikbe se merültem bele, mert mellette nyelveket is tanultam. Az ember egy határon túl már nem tud többfelé szakadni. De abból, amit elsajátítottam, jócskán profitáltam, mert Szegeden szubrettszerepekkel kezdődött a pályám, amelyekben sokat kellett táncolni. Fontos volt a tánctudás meg hogy képes legyek koreográfiát tanulni.
Az egyik zeneakadémiai vizsgán, A szerelmi bájitalban az Erkel Színház rivaldájának szélén ültél piros bikiniben, és a lábadat a zenekari árok fölött lóbáltad.
Ó, igen, ezt mindenki a bikini miatt emlegeti, merthogy fürdőruhában tollaslabdáztunk az egyik osztálytársammal: Kovalik Balázs így énekeltette velünk a tercettet. Nagyon szerettük azt az előadást.
Kanyarodjunk vissza még egy kicsit Szegedre! Az idősebb pályatársak közül Gregor József még aktív volt.
Olyannyira, hogy az édesanyámmal a Hegedűs a háztetőn musicalt játszották. Talán az volt az utolsó produkciója, nem sokkal utána meghalt. Egészen közelről lestem, hogyan dolgozik. Rendkívüli élmény volt.
Ha ma végigmégy a Kárász utcán, még megismernek?
A mai napig megismernek. Nagyszerű érzés, mert már 17 éve nem élek Szegeden. Jólesik, hogy emlékeznek rám, és megszólítanak.
Melyik külföldi városba kívánkoznál vissza?
Ahol felléptem a Magyar Állami Operaház tagjaként, azok közül Omán volt a kedvencem. Iszonyú gazdagság és különleges emberek, csodálatos klíma, gyönyörű növények és a fényűző operaház, ahol felléptünk. Oda szívesen visszamennék, annál is inkább, mert Mozart daljátéka, A szöktetés a szerájból Blondéját énekeltem. Mivel – ahogy szakmai nyelven mondjuk – ez elég spicces, azaz magas szerep, és igen koncentráltan kell teljesíteni: fontos, hogy az ember teljesen jó állapotban legyen, lelki és hangi értelemben egyaránt. Emiatt nem mertem kimozdulni a szállodából. Keveset láttam Ománból, mert mindennap próba, este pedig előadás volt. Napközben már hangolódtam, összpontosítottam, pihentettem a testemet, hogy ne fáradjak el a hőségben. Visszatérnék oda, mert szívesen megnézném, hogy milyen is Omán valójában.
Nemrég Mumbaiban jártál az együttessel.
Jaj, az nagyon izgalmas volt. Csodás volt, hogy a férjem, Haja Zsolt is szerepelt a vendégjátékban. Jóformán második nászút volt ez a kettőnk számára. A gyerekek nélkül már nem is tudom, mikor voltunk csak így, ketten valahol. India izgalmas hely: semmihez nem hasonlítható, semmivel nem köthető össze. Adélt énekeltem A denevérben, ami ugyancsak nehéz feladat, az előadás napján nem is merek szétforgácsolódni. De volt szabadnapunk, és azon elmentünk az Elefánt-szigetre, ami körülbelül egyórás hajókázás Mumbaitól. Egyébként a hotelünk ablakából látszott is a sziget. Szabadon szaladgálnak a majmok, rengeteg kutya van, nagyon kedvesek, a szent tehenek pedig jönnek-mennek…
Egy Müpa-szerű kulturális központban léptünk fel. Csak 12 muzsikus jött velünk, a szólamvezetők. A többiek helyi zenészek voltak, akik még soha életükben nem kísértek operát, énekest, mert mindig szimfonikus koncertet adnak. Számukra ez új kihívás és feladat volt. Nagyszerűen játszottak, élmény volt velük dolgozni. Adél szerepe színészileg is komoly feladat, igényli a komikusi vénát. Ám a két áriáját igencsak oda kell tenni, párszor a háromvonalas d is előkerül. Most az volt a dolog plusz nehézsége, hogy a prózát németül kellett mondani. Megszoktuk, hogy minden szerepet eredeti nyelven is megtanulunk. Ám idegen nyelven, ráadásul németül még nem mondtam prózát. Egy másik nyelven máshol vannak a hangsúlyok, máshogy szól egy-egy poén. De coach segítségével sikerrel megoldottuk a feladatot. Ami a magánterveinket illeti: a férjem még nem járt Párizsban, oda is szeretnénk együtt elmenni.
A spórolás egyik nagy vesztese vagy: sok előadásod marad el.
Be voltam táblázva, most viszont úgy áll, hogy decemberben lesz a következő előadásom. Mert úgy alakult, hogy az Eiffel Műhelyházban lett volna a legtöbb fellépésem. Az Operaház próbál mindenkit valamennyire kárpótolni, de annyira nem tudnak, mint amennyire szeretnénk. Szörnyű, hogy készültem a munkákra, és mostantól majdnem fél évig szabad vagyok.
Merre szeretnél továbbmenni?
Nagyon sok tervem van, és sokféle dolog érdekel. Nyáron egy sorozatot forgattunk az RTL számára, most folynak az utómunkák. Korábban a Barátok közt több epizódjában is szerepeltem. Gyerekként Jeles Andrással forgattam, Halász Péter volt a főszereplő. Szegeden rádióztam is, felléptem divatbemutatókon. „Mindenevő” vagyok e téren is, de mindenképpen a színpad az, ami fontos a számomra.
Mostanában kezdek gondolkodni a szerepköröm jövőjén. Még csodálatos feladatokat kapok, de jön a következő nemzedék: olyanok, akik 15 évvel fiatalabbak nálam. Fontos, hogy az ember megtalálja a boldogságát és a saját útját. A két gyönyörű gyerekem rengeteg örömöt szerez; van és lesz célja az életemnek, ha az éneklés abbamaradna is. Valószínű, hogy később én is szeretném majd átadni a tapasztalatokat, amiket az évek során összeszedtem.
Folytatódik-e a színészdinasztia?
A nagyobbik lányommal, Sárival már szerepeltünk egy színpadon. Várkonyi Mátyás Egri csillagok című musicaljében ő volt a kis Vica. Nagyon ügyesen énekel, abszolút hallása van. Én úgy kaptam a szerepet, hogy Várkonyi azt mondta: „Ha már úgyis hozod a gyereket, nincs kedved eljátszani Izabella királynőt?” Nagy élmény volt együtt szerepelni.
Érdekessége a dolognak, hogy megismétlődött az élet, mert a lányom nyolc esztendősen énekelte Vicát, ahogy én is nyolcévesen léptem fel édesanyámmal először, a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban, a Várj, míg sötét lesz című darabban. Sárika jól rajzol, hajlik a képzőművészet felé is, szépen zongorázik, és igen jó nyelvekből. Osztrák iskolába jár, mindent németül tanul, most már az angolt is felvette. Bármi lehet belőle.
A kicsi, Mimi ötéves. Úgy látom, hogy ő nem szeret szerepelni, de érdekli ez a világ. Elkezdett hegedülni, roppant boldog a hegedűvel: szeretgeti, simogatja, ölelgeti, gyakorol. Lelkes és édes, de őt főként a természet vonzza: az állatok, bogarak, növények foglalkoztatják. Zsolt úgy véli, jobb, ha minél távolabb kerülnek a színháztól. Mert ahogy mi benne vagyunk, látjuk a gyönyörűségét, fantasztikus erőt ad a közönség szeretete, de ismerjük a buktatókat is. Szeretné őket megóvni a nehézségektől. A szüleim nekem mindent megmutattak, és ezért hálás vagyok. Próbálom a gyerekeimet úgy nevelni, hogy ők is mindenbe belekóstolhassanak. Aztán úgyis ők döntenek.
Fotók: Kállai Márton
