Sosem szabadulhat - OLY SOKÁIG SZERETTELEK

Meglepő az is, hogy a téma ennyire foglalkoztatja a frankofón filmeseket, s az is, hogy ugyanabban a témában két ennyire különböző film készül, gyakorlatilag egymással párhuzamosan. Az Oly sokáig szerettelek nem csak azért körözi le "párját", mert A másik orcádat - ahogy azt e hasábokon is kifejtettük - gyengére sikerült, hanem mert a témában nem sok ennél jobb film készült.

 

Az ötvenes éveinek elején járó Juliette tizenöt év börtön után szabadul. Látogatói soha nem voltak, családja kitörölte őt az emlékezetéből - nyilvánvaló, hogy valamiféle főbenjáró bűnről van szó. A titok nem lappang soká: az egyik rámenősebb lehetséges munkáltató faggatja a jelentkező Juliette-et. A válasz egyszerű és vérfagyasztó: "Megöltem a hatéves fiamat". Kristin Scott Thomas nem enged be Juliette agyába, amíg nem jön el az ideje: a jeges szempár mögül nem világlik ki sem mentség, sem kegyetlenség - elhinnénk azt is, hogy van a tettre magyarázat, de azt is, hogy végtelenül deformált jellemmel állunk szemben.

 

Nem csoda, hogy a legtöbben Kristin Scott Thomas egyszemélyes remekművének tarják az Oly sokáig szeretteleket (a színészek közül is őt jelölték BAFTA- s még vagy tucatnyi más díjra). A remek forgatókönyvnél is tízszer többet mond el az ő játéka, minden egyes perc, amit a vásznon tölt. A bűn nyoma cseppet sem halványult benne a börtön másfél évtizede alatt, csak keményebb lett s mélyebbre ült - olyan mélyre, amit kevés színész tud mégis ilyen hitelesen láthatóvá tenni. Ugyanakkor igazságtalanság volna pusztán vele magyarázni a film magas színvonalát. A Juliette húgát játszó, Kristin Scott Thomasnál alig valamivel kevesebb filmben játszott, mégis kevésbé ismert Elsa Zylberstein nélkül egész más lenne a film tónusa. A húg állandóan ragyogó mosolygása, határtalan és így testvérét megdöbbentő szeretete, naiv szenvedélye és palástolatlan érzelmei épp annyira figyelemre méltóak, mint a nővér melankóliája és zárkózottsága. Egy érzelmi skála két végpontjai ők, s a köztük lévő hatalmas távolság és annak leküzdése az, ami igazán érdekes.

 

Mert a távolság leküzdhető - és nem azért, mert a rendezőként első filmes Philippe Claudel érzelmi manipulációval legitimálná egy felfoghatatlanul súlyos bűn megbocsátását. Hanem mert kiderül, egész más a gyerek fekvése: amit mindenki gyilkosságnak hisz, voltaképpen valami más. Ez a "csavar" - s Kristin Scott Thomas egy rövid (hiszen ahogy mindig, itt is a mélyről csak egy percre felszínre hozott érzelmekről van szó) és felejthetetlen jelenete teszi valóban kálváriává Juliette számára nemcsak a filmben megmutatott időszakot, de visszamenőleg a börtönéveket és végeredményben az egész életét is.

 

S hogy a film ne váljon kétszereplős, szinte csak benső terekben mozgó melodrámává, megannyi más szál is színesíti a történetet. Végigível rajta a gyerekekhez való viszonyulás ilyen terhelt környezetben persze bonyolult kérdésköre; ahogy egyrészt megváltozik, másrészt a nézőben is átértékelődik Juliette viszonya unokahúgaihoz, s ahogy az egészségesen termékeny húg gyerekeket fogad örökbe, mert nővérének rémképként kísértő bűne miatt nem akar saját gyereket szülni. Mégis mintaanyaként szereti a két vietnami kicsit, mintegy kiállva ezzel a maga elé állított próbát. Megjelenik persze a bűn elfogadásának, a bűnös elutasításának több alternatívája - s mindez csak nagy ritkán merészkedik el a didaxis határáig (mindig innen maradva azon).

 

Jérôme Alméras operatőr szép képeinek nyugalma újabb ellentétet képez; a felszín nyugalma, a filmvégi megnyugvás, a látszólagos happy end áll az egyik oldalon, a másikon Juliette két mondata: "A legrosszabb börtön a saját gyerek halála. Abból sosem szabadulhatsz". Hát ez látszott Kristin Scott Thomason - minden mozdulatában, minden arcrezdülésében, de még a szemében is.