A norvég írót itthon szinte kizárólag a Peer Gynttel és a Nórával azonosítják (Jászai Mari ez utóbbi címszereplője volt) pedig életműve hatalmas. A magyar vonatkozások nélkül talán még ennyire sem vált volna nálunk ismertté saját korában, ám ennél tovább azóta sem nagyon jutottunk. Hogy a XIX. század legnagyobb írója lenne, ezen lehet vitatkozni, meg is teszem a Solness építőmester kapcsán.
Elgondolkodtató mű középkorúaknak vagy idősebbeknek, az a "bújjunk be egy fotelba egy könyvvel meg egy pohár borral"-fajta holmi. Bőven vet fel rágódásra, töprengésre alkalmas gondolatokat, de nem tartozik a vérforralóan izgalmas darabok sorába. 2001-es új fordítását (Kúnos László) elsőként a Radnóti Színház viszi színre. Igazgatója, Bálint András szívesen foglalkozik a lélek és az intellektus rejtelmeit feltáró darabokkal, és talál is benne megfelelő szerepet magának: ő alakítja Solness-Ibsent. Bálint nem kényezteti el magát saját színházában, öröm őt időnként egy-egy testre szabott szerepben látni.
Utolsó éveiben, Norvégiába hazatérése után Ibsen csak önmagával foglalkozott, saját sorsán tépelődött, érthető hát, hogy hosszú, az egész XIX. századot végigölelő pályája a XX. század hajnalára elért a lélektani drámáig és a szimbolizmusig. A Solness építőmester a szimbólumok drámája: a főhős házakat épít, de egyben életet, szerelmet, kapcsolatokat, vágyakat is, épít lelkiismeretfurdalást, féltékenységet a fiatalabbak iránt, mindazt, amit mi, mindannyian. Az eredeti kortól Kiss Csaba rendező száz évvel emeli el a darabot, de mindegy is ez. Mindegy, hogy Solness barokk vagy modern tornyokat épít, a lényeg, hogy nem mer felmenni rájuk. Mert félelmet is épít a valaha volt és jelenlegi vágyaktól, az öregedéstől, s annyi mástól. Hilde az ifjúságára emlékezteti, nosztalgiát, hiábavaló vágyakat kelt benne, életet lehel bele és halálba kergeti. Otthoni vágyai semmivé lettek, ám itt az új vágyak ideje. És ideje felmenni a toronyba is. És onnan lezuhanni.
A mű valós élményből fakad: Ibsen egy üdülés során találkozott egy 18 éves lánnyal, akivel plátói szerelembe esett, amit hosszas, vágyódó levelezés követett. A darab kulcsa éppen ez: a sóvárgás, a lehetetlenség, az álmodozás, a soha el nem érhetőség.
Bálint András és Marjai Virág
Az előadás nagy erénye az első rész, és buktatója a második. Az elsőben mindenki csupa fanyar irónia, tompa humor, visszafogottság, karakteresen kirajzolódó jellem, mindez ízlésesen, mértékkel. Megjelenik némi derű a színpadon és nem kevés a nézőtéren. Bálint Andrást rég nem éreztem olyan jónak, mint ekkor. Mimikája, minden bujkáló mosolya, grimasza, kézlegyintése tartalmas. Kováts Adél jóval
Kováts Adél
mélyebbre ás a gyermekei halála óta jéggé hűlt asszonyban, mint amennyit a szerep kibontani enged, igazán csak a jéghegy csúcsát láttatja, finom eszközökkel jelzi érzelmeit. Friss fuvallat lengi be a színpadot a Hildeként berobbanó Marjai Virág megjelenésével, akinek itt még minden szava és hangsúlya csupa szín, szokatlan játékosság, megmosolyogtató infantilizmus, ifjonti naivitás. Ám a második részt elönti - nem annyira a dráma, amit várunk, inkább a melodráma. Marjai Virágnak a szigorúan feddő, felelősségre vonó, megróvó hangsúlyok messze nem állnak olyan jól és nem is annyira hitelesek, mint az első rész szeleburdian csacsogó lánykája, Kováts Adél megtört asszonya finom és érzékeny marad, de a vértelenre sminkelt, halottian fehér ruhákban tétován rebbenő alak látványától ekkor már belesajdul az emberbe, hogy jó lenne őt szívből kacagni látni egy vérbő vígjátékban, Bálint Andrást itt kibontakozó indulatai az el-elakadó szótól a kiabálásig lökik, de halála csupán értelmetlen és fölösleges gesztus marad, nem válik tragédiává. Keres Emil csak az első részben tűnik fel - igazán hitelesen - egy élettől búcsúzó apa szerepében, és egyenletesen kellemes a kisebb szerepekben Szávai Viktória, Adorjáni Bálint és Csankó Zoltán.
