Tudom én, hogy nehéz balettet készíteni, hiszen az egy drága műfaj, sok pénz kell rá, társulat, dizájn, próbaterem stb. Tesseni kell a szponzoroknak, a városi közönségnek, a családtagoknak, a barátoknak és a főnököknek mindenképpen. És ha mindezek igényszintje alacsony, akkor azt a produkció sem haladhatja túl, nem lehet avantgárd vagy nem közölhet bonyolult tartalmakat, hiszen akkor pénz sem lesz, se társulat. Persze akadnak, akadtak, akiket efféle akadályok nem izgatnak, mert többre tartják a kifejezés szabadságát az institucionális érdekeknél. De akadnak olyanok is, akiket meg azért nem zavarnak az effajta problémák, mert önmagukban is oly egyszerűek, mint a helyzet maga.
Vincze Balázs koreográfus-rendező dicséretes ambícióval egy Spartacus-történetet kíván elbeszélni a balett eszközeivel, ami, ahogy Pécs M. J. város polgármestere nevezi a műsorfüzetben, "nem mindennapos rituális játék". Vincze 2076-ba helyezi Spartacus hősi alakját és történetét, azért, mert a "2076-os jövő apokaliptikus látomásában a rossz jelenléte sokkal fenyegetőbb lehet a ma nézőjének, így Spartacus küzdelme még erőteljesebbé válhat". Ahogy Balikó Tamás igazgató találóan megjegyzi, ezért "a koreográfia, a zene, a látvány még csak nem is a jelenre, de inkább a távoli jövőre utal". Ha szabad idéznem még Böhm György Jászai-díjast, a libretto (?) szerzőjét, mindent megtettek, hogy a Spartacus-mítoszból "egy újabb, az x-dik variáció létrejöjjön."
A műsorfüzet fentebb idézett bevezetői tökéletesen illenek a bemutató valóságához. Parányi módosítást kell tenni csak, mégpedig, hogy ez a Spartacus valójában Spartacus 1976, amennyiben a koreográfiai újítást, a szcenikai innovációt, a kosztümök minőségét és a közönség egyértelmű lelkesedését tekintjük. Maga a darab mögött álló, elbájoló naivitás azonban valóban időtlen. A Spartacus 2076-ban a Mad Max-filmek, illetve Tupac-videóklippek merészségével vázolják fel a szörnyű világot, ahol a gonoszok feketében szado-mazo punkoknak vannak öltözve, míg a jók, Spartacus és népe fehérben ropja. Vidámsággal tölti el az egyszeri kritikust, hogy a paneleket ügyesen kezelő rendező nem hagy még véletlen tévedési lehetőséget sem. Mi is történne, ha a feketék lennének a jók és a rosszak a fehérek?
A történet szerint a fehéreket elfogják a feketék, akik egyébként diszkótáncosok is, és elviszik őket fémes barlangjukba, ahol először is szimbolikusan megerőszakolják Flaviát, a fő jó-nőt (Lázár Eszter), aki sok szenvedése közepette azért tartja a kapcsolatot Spartacusszal (Bánki Zsolt), majd Spartacust gladiátornak használják, de ő mindenkit legyőz, fellázítja a fehéreket, akik letépik a nyakörveiket, erre a feketék meghalnak, győzött az igazság. Az előadás erősségei közé tartozik Bánki Zsolt meztelen felsőteste, illetve Balássy Szilvia dekoltázsa. A koreográfiai mátrixról nem tudnék sokat tudósítani, talán annyit, hogy életemben először láttam "újításként" eladni a nyolcvanas években oly népszerű break-táncot, mint a balett kiegészítő elemét.
A Pécsi Balett táncosai elvileg kiválóan képzett alkotók, akik érthetetlen módon (talán a premier izgalmában?) lassan és vontatottan mozognak a színpadon. Az ugrások épp csak elrugaszkodások, gyakori a mellényúlás, nincsenek éles, pontos fordulatok. Az olykor megcsillanó tehetség helyett (ilyen például Bánki és Lázár első duettje), inkább a mimikát választják, mintha a narratív kifejezés számára az arc kínálkozna elsődleges terepül. Becsülöm ugyanakkor a vállalkozást, Vinczének sikerül egy-egy pillanatra elhitetnie, hogy tehetséges rendező, például a második felvonás egyik jelenetében a gonoszak elrendezése olyan, hogy másodpercekre azt hiszem, hogy tíz ember helyett harmincan vannak a színpadon. De ezek a villanások nem feledtetik a patetikus szintetizátorzenét (Riederauer Richárd), valamint a végső szirupos apoteózist, Flavia és Spartacus szenvelgését. Biztos a siker, háromszor is visszatapsolják a büszke alkotókat.
