Svájc humorsereggel győzi le a világot

Sváb iskolatársamnak svájci volt az egyik nagybátyja, és egyszer, amikor látogatóba érkezett hozzájuk – mi mást? –, svájci bicskát hozott neki ajándékba. De nem ám csak odaadta, hanem utána hosszan, tudálékosan el is magyarázta, megmutogatta, mire jó, hogyan kell használni, szabályos svájcibicska-tanfolyamot tartott neki és öccsének (merthogy ketten kapták azt az egyet), szóval óriási ügyet csinált a dologból, mert úgy tűnt, kultúrmissziónak véli, hogy Svájc kvintesszenciájának rejtelmeibe a legrészletesebben be kell vezetnie bugris magyarországi unokaöccseit, akik vélhetőleg még szakócát sem láttak, nemhogy civilizációnknak ezt a végletekig kifinomult találmányát, amelyet csakis Svájc adhatott a világnak, és amely nélkül Európában létezni sem lehet (vagy ha lehet, nem érdemes).

Svájc bizonyos (szinte minden) értelemben valóban mintaország, amelynek jócskán van mire büszkének lennie, amelyet sokan – tegyük a szívünkre a kezünket: mi magunk is – rettenetesen irigyelnek, elérhetetlen ideálnak tartanak. A Bonzsúr, Svájc! alapján úgy tűnik, e pozíciójuk jelentős önbizalom alapjává vált arrafelé. Erre abból következtetek, amilyen humorral, szemlélettel a világ edukálásához a filmben hozzálátnak. Mert nyilvánvaló, hogy a cél ez: mindazok kiművelése, akik olyan szerencsétlenek voltak, hogy nem svájcinak születtek.

Az alkotók a blődli műfaját választották felvilágosító munkájuk eszközéül, a filmnek ennek következtében jó ideig egyetlen pillanatát sem lehet komolyan venni. Stílusának van valami retrós vonása: mintha mindenki évtizedekkel ezelőtti trendek szerint élne benne, minden lassabban működne, mint a mi hétköznapjainkban, és az lenne az alkotók alapfeltételezése, hogy a Benny Hill-show maskaráival és cselekményszövésével ma is minden további nélkül boldogulni lehet. Villámtréfák hangulatára is emlékeztet, amit látunk, és a standupnak az a tulajdonsága is jellemző rá, hogy minden egységnek meg kell állnia önmagában: fontos, hogy a kutyaeledel-vásárlásról szóló rész legalább akkorát üssön, mint a háziorvos által tévesen felírt gyógyszer esete, és a nézők legalább félpercenként mindenképpen nevessenek. Ez a Bonzsúr, Svájc! esetében így is történik, de közben végig az a benyomásunk, hogy valami egészen mást látunk, mint valódi filmet. Fokról fokra jövünk rá a megoldásra: egy film paródiájával állunk szemben, és úgy nagyjából mindenféle film paródiájáéval, például a krimikével, az akció- és kémfilmekével, valamint a politikai thrillerekével. A tanítás tehát szórakoztató formában valósul meg. Vérbő komédiázás tanúi vagyunk, de mintha az egész végtelenül súlytalan lenne – mintha világunk amúgy valóban rettentően siralmas állapotán reggeltől napestig a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül hahotázhatnánk.

Erről egy régi irodalmi műsor jut eszembe, amely a svájci irodalomról szólt, és nagyjából arra jutott, hogy a svájci költők valósággal vadásznak a problémákra, annyira szeretnének valamin búsongani, de akárhogyan igyekeznek, csak üggyel-bajjal tudnak komolyabb társadalmi nyűgöt-bajt találni lamentálásuk alapanyagául. Hasonló a helyzet a Bonzsúr, Svájc! esetében: egy ország, amely – úgy tűnik – teljesen elégedett magával, eltöpreng azon, hogy mi történne, ha egy politikai szélhámos sikeresen élne vissza a népszavazás intézményével, és a négy helyett egynyelvűvé változtatná az országot, ahol ennek következtében a nemzetiségek egymásnak esnének, egy kantonja (Ticino/Tessin) pedig még el is akarna szakadni az országtól, és ennek érdekében terrorista akciótól sem riadna vissza. „Hát, igen – szólítanak meg bennünket a svájciak –, a világ már csak ilyen őrült, és mi most görbe tükröt mutatunk nektek arra vonatkozóan, hogy mi történne, ha mi, svájciak is hozzátok őrülnénk: csalnánk, ármánykodnánk, bomlasztanánk, és nem tisztelnénk egymást: a többiek nyelvét, szokásait. Nem tekintenénk természetesnek, hogy Svájc a különbségek egysége, és éppen azért olyan jó ország, mert egyik népcsoportnak sincs több joga a többieknél, meg mert amit csak lehet, népszavazások útján döntünk el.”

Némi öniróniát azért felmutat a film olyan (szintén humoros) részletekkel, amelyek alapján nyilvánvaló, hogy a svájci munkahelyeken a négynyelvűségből következően gyakoriak a kisebb-nagyobb nehézségek, félreértések, és szívesen csipkelődnek a többségétől eltérő nyelvet beszélő kollégákkal. De az igazán ijesztő az, amit e téren a meghekkelt népszavazás után tapasztalunk: hogy mindenki egyetlen pillanat alatt válik páriává, akik a franciát nem beszéli, vagy az elsajátításával nem halad elég jól. Ezek a fasiszta disztópiát idéző jelenetek mintha arra utalnának, hogy a felszín alatt azért sok minden fortyog Svájcban is – de a hirtelen változás, a gyengébbek kíméletlen kicsinálásának esetei szintén az abszurd humor kategóriájába esnek: olyan példák, amik kizárólag az elrettentést szolgálják, és a tökéletes lehetetlenségükben van az erejük.

A film főhőse sem tud franciául, ezért az állástalanság rémével néz szembe, de kapaszkodik a székébe, mert máshol sem igen tudna elhelyezkedni. Karaktere telitalálat (Beat Schlatter kettős szerepben: ő a főgonosz is): tipikus pechvogel, és bizonyos jelekből ítélve nyomozónak sem túl fényes. Az a kisember, aki semmihez sem ért úgy igazán, de nincsenek is különösebb ambíciói, és már attól is boldog, ha békén hagyják. Ám nem hagyják. Az új helyzetben bizonyítania kell, ezért a forrongó Tessinbe indul, hogy leleplezze az ottani, elszakadáspárti terroristákat, a francia mint hivatalos nyelv ádáz ellenségeit. Ez az egész így maga a tökéletes abszurd, de van benne egy csavar. Mégpedig az, hogy míg Svájcban csakugyan abszurd lenne, a világ összes többi táján korántsem lehetetlen, sőt néhol a napi rutin része. Így aztán – mint már írtam – ez a film az öntömjénezés minősített esete. És mégsem tudunk miatta igazán haragudni. Hogy ennek mi a titka, azt nehéz megmagyarázni. Talán a konfliktus, a poénok, a gesztusok, a figurák gyermekdedsége, kedvessége; a naivitás, és a babaházi báj, amellyel az  alkotók az összes jópofizás ellenére armageddoninak szánt történetüket elővezetik. Egy azonban biztos: bevonódunk. Valami átkapcsol bennünk. Egyszer csak elfogadjuk a kínált keretet, és végre megértjük A kis herceg nagy tanulságát, hogy semmi sem lehet fontosabb, mint hogy a kisbolygó rózsája kap-e védőbúrát, vagy hogy a lelegelését egyéb módon, például bárányszájkosárral meg lehet-e akadályozni. Mert a világ tele van ugyan okossággal, mégis csak kevesen, közük Svájc tudott kimaradni a világháborúiból és egyéb, nagyrészt borzalmas vircsaftjaiból, konok módon járva a maga útját. Zárványként, a mainstreamtől büszkén különbözve.

Paródia, irónia, önirónia és abszurd. Örkény azt írja, hogy lehajolva, a lábunk között tekintsünk rá a világra, ha a megfelelő nézőpontot keressük. Meg hogy a visegrádi cukrászdában egyszer háború lesz a neve a vaníliafagyinak, annyira feledésbe merül addigra a szó eredeti jelentése. Korunk állapotai gyakran indokolják, hogy a jövőre nála sokkal borúsabban tekintsünk. A Bonzsúr, Svájc! képtelen derűjével, mérhetetlen optimizmusával, bumfordiságával reményt csepegtet belénk, bár más szempontból meg kegyeletsértőnek és kárörvendőnek tűnik. Ha a két lábunk közül, fejjel lefelé figyelünk egy temetést, a rögök felfelé repülnek, és ez minden résztvevőt jókedvre hangol, írja Örkény. Hát még az, ha Svájc egy gondolatkísérlet erejéig banánköztársaságként próbál szerencsét. Olyasmi ez, mint amikor a szolid férj falurosszát játszik, vagy egy csupa erény kutya bokák után kapkodó csibészt. Lenyűgözve figyeljük ezt a szerepjátékot, és végül még meg is hatódunk. Észrevesszük ugyanis, hogy az ördögálarc mögül egy olyan gyerek tekint ránk, akit nem fertőzött meg a világ romlottsága, és  amikor rémdrámát kreál, csak azért teszi, hogy utána sokkal jobban örüljünk mindennek, ami tiszta, demokratikus, mások megértésére törekvő és reményteljes körülöttünk.

Fotó: Uránia Film