Frontálisan nem ír erről a kibírhatatlanságról, nem ír a szenvedélyről és a megnyugvásról sem, talán mert érzésekről beszélni hiábavaló, de minden története valami hiányról hallgat. Így másról sincs szó, mint kibírhatatlanságról, szenvedélyről és megnyugvásról. Leíró, nyelvleckésen egyszerű mondatai súlyos valósággá élednek olvasva. A balta,Egy munkás halála, A ház, Az anya, Vendégség, Apám és a többi, arról szólnak, mint amit a címük ígér, illetve az olvasó ezeknek a szilárd dolgoknak a szublimátumait lélegezheti be.
Elképzelhető, hogy gyógyító a narráció félreérthetetlen őszintesége, ám az is, hogy ezáltal bántóan élesen látjuk a magunk gyengeségeit. A metszően pontos sorokat csak a leírás érthetőségét segítő funkcionalitás bővíti. A vázszerű nyelviséggel - mint a drótanya egy pszichológiai állatkísérletben - azt vizsgálja, mivé lesz a kismajom a különböző mértékű (anya)hiányok által.
Az utcák című elbeszélés egy kisváros utcáihoz való vonzódásban mutatja be, hogy a szabad alkotóerő mennyire magányossá és otthontalanná tesz. Ez a fajta minimalista írásmód eltávolítja a valóságot, de a könyvet olvasva egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az élmények, amelyekből ezek a mondatok fogantak, rettenetesen igaziak. A kötetben az utolsó elbeszélés utolsó mondata mindegy, hogy igaz-e vagy nem: "Apám sehol nem sétált velem kéz a kézben", mert egy ilyen mondat nem kitaláció. Van írás, amelynek egyes szám első személye az elbeszélő lehet, van, amelyiké nem, de ez a vagylagosság tökéletesen mindegy, mert élő alapmondatok ezek kivétel nélkül. Ezek által kapjuk meg az "élményt" és bizonyosságot, hogy nem máshol, hanem itt van a pokol; itt, ahol mi vagyunk, ha van egyetlen mondat is, amit akár mi is mondhatnánk. Márpedig van.
Nincsenek részletezően érzékletes leírások, nincs fecsegő személyeskedés - történetváz van, tökéletesen formára hajlítva, amibe az olvasó annyi életet lát bele, amennyit képes elhinni. Az elbeszélésekben az érzelmek olyan kikerülhetetlen csapdák, amelyek nem véletlenszerűen keletkeznek, s hogy ki hányszor sétál bele ezekbe, matematikailag levezethető. Agota Kristof nyelvi egyenleteket írt fel a vizsgált tárgyakra, így rendkívüli logikával vezeti a cselekményt. Ezek a szublimátumok kíméletlenül világos olvasatai a létnek, és ezáltal benne vagyunk abban a térben, ahol az élet szép, ha meg nem, az sem baj, mert úgyis véget ér.
A kötet négy drámája ugyanolyan merészen hagyatkozik a nyelve, mint az elbeszélések. Közülük a legkülönösebb az Egy elsurranó patkány, amelyben az író nemcsak a virágba borított nyelvi bódulattól kíméli meg az olvasót, hanem a szokásos standardoktól is, úgy mint váltakozó helyszínek, szereplők. A helyszín egyidejűleg börtöncella és egy bíró lakása, a szereplők pedig maszkok segítségével váltogatják a figurákat. A felcserélhetőség miatt minden csak ideiglenes és játszi: egy pillanat alatt kisemberré lehet válni, vagy mások sorsáról döntő hatalmassággá, bűnök elkövetőjévé, esetleg azok elszenvedőjévé. A John és Joe című színmű a pénzről készít szellemes elemzést. Két üres zsebű kávéházi filozófus egy nyertes lottószelvény által tesz némi pénzre szert, és mivel az sem dönthető el tisztán, kié is a nyeremény, végignézhetjük a változó viszonyokat: hogyan állnak a pénztelen énhez, a pénzes énhez, hogyan állnak a pénzhez, ha van, illetve ha nincs, s hogyan állnak egymáshoz, amikor az egyiknek van pénze, illetve aztán a másiknak. Nettó, mint az életben.
