Mit szólt hozzá, amikor önt választották a Valami madarak főszereplőjének?
Az első meglepetés az volt, hogy ilyen vén fejjel még filmezni hívnak. Örültem neki; nem is emlékszem rá, mikor forgattam utoljára nagyjátékfilmben. A második akkor ért, amikor kiderült, hogy a történet öregek otthonában játszódik. Elképedtem, hogyan juthattam eszébe pont én a rendezőnek, de rájöttem, tulajdonképpen jómagam is élhetnék már ott. Elmúltak azok az idők, amikor hősszerelmest játszottam; mára mi mást osztanának rám, mint öregembert? Hevér Dániel első filmes rendező készítette a filmet, aminek a forgatókönyvét felesége, Kertész Zsanett írta, és az Inkubátor program finanszírozta. (Erről a szóról nekem mindig a nehezen született csecsemők jutnak eszembe, akik még nem érettek arra, hogy megszülessenek, ezért pár napra inkubátorba teszik őket.)
Rengeteg casting előzte meg a gyártást, állítólag az én figurámra is többen voltunk versenyben, de valamiért rám esett a választás. Örültem neki, pedig nem volt egyszerű feladat, mert szegény feleségem abban az időszakban hunyt el. Előtte hosszú évekig ápoltam, és nehéz volt elszabadulnom otthonról, de találtam egy kedves hölgyet, aki segített rá vigyázni. Mondtam a stábnak: ahhoz már öreg vagyok, hogy négykor keljek és hatra a helyszínre érjek, mert a forgatás egyébként így működik. Az a szerencse, hogy nem nő vagyok, ők még korábban kelnek a smink miatt.
Minden színésznek saját módszere van arra, hogyan forgat; az biztos, hogy a film teljesen más, mint a színházi produkció. Manapság pedig már digitális képrögzítéssel dolgoznak, ezért minden jelenetet milliószor vesznek fel. Régen ez másképp működött: annyira drága volt a film, hogy a sok próbát követően maximum kétszer vettük fel őket.
Milyen ember a filmbeli karaktere?
Nem volt nehéz dolgom Takács Bélával – aki talán a vezetéknevének köszönhetően dolgozott korábban a szövőgyárban –, mert csak magamat kellett hoznom. Ott mondjuk még nem tartok, hogy rendszeresen elessek, de azért velem is előfordult már, hogy megszédültem, és azt például már megtanultam, hogy nadrágot csak ülve szabad felvenni. Sokat segítettek a forgatás során, talán kicsit túlzásba is vitték, mert mindig volt velem egy vigyázó, aki a lépcsőn fel- és lemenet kísérgetett, én meg kicsit rá is játszottam, hogy milyen nehéz menni. A teniszpályán persze, ahol civilként játszom, egészen más a helyzet, ott aztán semmi bajom!
A Valami madarak arról szól, hogy Béla, aki egyedül él, fürdés során megcsúszik a kádban, elesik és elveszti az eszméletét. Kórházba kerül, ahol az orvos több sérülés nyomát is megtalálja rajta, így rájön, hogy ez nem az első eset volt. Értesítik a fiát, hogy jöjjön érte, és a jövőben ne hagyja felügyelet nélkül. A fiatalember éppen Németországban készül letelepedni a családjával, de az apját nem tudja magával vinni, mert nem beszéli a nyelvet, nem tudna mit csinálni külföldön. Béla hiába bizonygatja, hogy képes magát ellátni, és hajtogatja, hogy: „vigyél haza”, a fia végül otthonba adja.
Áttérve a valóságra: nem könnyű bekerülni egy otthonba, és nem is olcsó mulatság. Sokat tudnék erről mesélni, mert én is hasonló cipőben jártam szegény nejemmel: ide-oda vittem, aztán otthon ápoltam, mert vagy borzalmas, vagy egész egyszerűen megfizethetetlen helyek vannak. Szóval Béla nem érzi jól magát az otthonban – mint mondja: „ez nem az otthonom” –, és próbálja elintézni, hogy hivatalosan kikerülhessen. Ebből sok konfliktus származik. Összebarátkozik egy fiatal lánnyal, aki közmunkásként, a büntetését töltve segít az ott dolgozóknak. A két magányos lélek, Zoé és Béla egymásra talál, de természetesen nem férfi-nő kapcsolatról van szó. Kizlinger Lillával, aki a lányt játszotta, azon az alapon kerültünk egy hullámhosszra, hogy neki nincs nagypapája, nekem pedig unokám.
Hogyan érezte magát a forgatás során?
A filmezésben az átállások túlélése a legfárasztóbb, amikor például beállítják a világítást vagy átrendezik a helyszínt, mert közben nem lehet kikapcsolni, noha órákig semmi sem történik az emberrel. Nehéz tartani a kívánt állapotot, amíg sor kerül a jelenetre, ezért miközben várakoztunk és a szöveget gyakoroltuk, Lillával minden végszóra kerestünk egy-egy nótát, és énekeltünk. Rengetegszer újravettünk mindent, amit a színész nem tud mindig ugyanúgy megcsinálni, a rendező azonban sokat segített ez ügyben. Türelem, empátia, alkalmazkodókészség kell a filmezéshez. Nem mindenkinek van, de én csendesebb pali vagyok.
Kedves emberek alkották a stábot. Nagy Marcell 2005-ben gyerekként a Sorstalanság főszerepét játszotta, később a Tüskevár című film felújított változatában együtt szerepeltünk, most pedig ő volt az operatőrünk. Nagyon jó volt vele dolgozni! A forgatókönyvet jóval hamarabb megkaptam, és előre foglalkoztam a szöveggel, hogy ne felvételről felvételre kelljen megtanulnom az éppen aktuális egy-két oldalt. Azt hiszem, összességében szerethető mű született, de nyilván kissé elfogult vagyok, mert elég jó vagyok benne.
Ne nevessen, tényleg az! Legutóbb a Cseresznyéskertben láttam, és abban is tetszett, ahogyan Firsz figuráját megformálta.
Csehovot játszani türelemmel kell. Régen teljesen más volt a fiatal színészek hozzáállása ehhez a hivatáshoz. Az új generációban nekem az a szokatlan, hogy mivel kreativitásra nevelik, mindenki elmondja a véleményét, holott a színház nem demokratikus intézmény, nem lehet mindenkinek meghallgatni, elfogadni a gondolatait. Az én ifjúságomban senkit nem érdekelt, mit gondolok, végre kellett hajtani az instrukciót. Persze az újfajta gondolkodásmódnak és a kreativitásnak is van előnye, csak nem mindenki egyforma. Az is egy mondás, hogy a színész ne legyen okos. És nem is minden színész az. Én más iskolán nevelkedtem. Gyakornokként az egykori Nemzetiben kezdtem ’69-ben, és számomra az volt az etalon. Még most is érzem a talpamon, amikor először a deszkákra léptem.
Melyik darabban játszott először?
Ha jól emlékszem, a Coriolanusban voltam katona. Fantasztikus társulat volt! Sinkovits Imre, Básti Lajos, Őze Lajos, Kállay Ferenc, Rajz János, és sorolhatnám még… De ugyanígy a Vígnek, a Madáchnak, a Tháliának is csodálatos színészei voltak és természetesen vannak manapság is, de az egész színházvilág megváltozott. Szerencsém volt, mert még elkaphattam a régi hullámot: sokat dolgoztam a tévében, a rádióban. Anno az iskola is más volt. Ha valakinek lenőtt a pajesza, kapott egy taslit, és 3,60-at, hogy menjen fodrászhoz.
Megváltozott a tisztelet fogalma is. Egykor örültem, ha a nagy színészek fogadták a köszönésemet, míg ma már annak örülök, ha néhányan a fiatalok közül nemhogy előre, de legalább visszaköszönnek. Tisztelet a kivételnek! Láttam olyat, hogy Bessenyei Ferenc megállt a Váci utca sarkán, és vele együtt megállt a forgalom is. Persze olyan is volt, amikor ekhós szekérrel jártak a színészek, és a szülők attól rettegtek, hogy csak ilyenek ne vegyék el a lányukat. Az érték változó. Én például nem politizálok, mert az nem a színész dolga. Persze én gyáva ember vagyok. Tudja, mit ír az ilyen a sírjára? Féltem, amíg éltem. Sosem voltam a társaság közepe, inkább szemlélődő típus: sok mindent megfigyeltem és ezért sokféle dolgot tudtam csinálni a munkásságom során.
Csodás humora van!
A jókedv sok munkába kerül: csinálni kell, nem jön magától. A humor az egyetlen gyógyszer, ami mindenre jó, és nincs mellékhatása. Kérdezze meg kezelőorvosát vagy gyógyszerészét! Úgy próbálok túlélni, hogy mindenen röhögök, pedig sok szörnyűség történt-történik körülöttem az utóbbi időben. Majdnem mindennap jön valami, ami arra predesztinálhatna, hogy ki se menjek többet az utcára, de el kell fogadni, hogy a halál az élet része. Ráírják a cigarettára, hogy halált okoz, de tudja, mi okoz biztos halált? A születés! Persze nem mindegy, hogyan, mikor, de egyszer vége van. Ha valaki ezt nem érti meg, csak szomorkodni tud.
Sportol is. Az is biztosan jót tesz az ember kedélyének, bár én már 51 évesen is nehezen veszem rá magam, mert állandóan fáj valamim.
Az nekem is szokott. Egyszer derékszögben mentem be a Margit Kórházba a fájdalomgyógyászatra, de az orvosoknak köszönhetően kifelé már egyenesen jöttem. ’75-ben Sinkó Laci meg Konrád Tóni vitt el először teniszezni, de Ungvári Laci bácsival, Suka Sándorral, Papadimitriu Athina papájával, Nikosszal, Tahival meg Székhelyivel is játszottam. Azelőtt futottam, úsztam, másodosztályú vívó voltam. A tenisz olyan sport, amit idősen is lehet űzni. Régen azon röhögtünk a pályán, hogy az öregek játék előtt felvették a térd- meg a csuklószorítót, a haskötőt, most meg én veszem fel őket. Sérvem van, négy sztent a szívemben, de így is játszom. Negyvenfokos lázzal, friss műtéttel is mentem már színpadra.
Komoly önfegyelme lehet.
A genetika és a régi nevelés lehet az oka. Kiskoromban egész nap az utcán voltam. Az Amerikai úton nőttem fel, és ha arra jött egy autó, kimentünk megnézni, annyira nem volt gyakori látvány. Akkor az volt a város széle. Egyszer megsértődtem valamin, és eldöntöttem, hogy világgá megyek Amerikába. Úgy gondoltam, az Amerikai út nyilván oda vezet, de amikor rám sötétedett, megéheztem és hazamentem. Később színésznek álltam, mert az égvilágon semmihez sem értettem. Nem voltam jó tanuló, egyetemre nem vettek volna fel, a főiskolára meg nem kellett pontszámot vinni. Jól táncoltam, egy triple secért vagy rumért hivatásos lekérőnek is beálltam. Ha valaki fizetett, lekértem a kiszemelt lányt a táncpartnerétől, aki az etikett szerint már nem tudta visszakérni, így szabad út nyílt az engem felbérelt lovag számára. Sok verset olvastam és tanultam meg, lett egy jó barátom, a tükör, és elkezdtem neki szavalni. Az iskolában szavalóversenyekre, színjátszókörbe jártam, és jó eredményeket értem el. Pedagógusgyerek voltam, nagy nehezen leérettségiztem, és ’66-ban stúdiós lettem a Nemzeti Színházban. Az élet ajándéka, hogy például olyan emberekkel lehettem egy színpadon, akiket az előbb említettem. Csodálatos előadások mentek, és minket, kezdőket mindenbe beletettek, úgyhogy reggeltől estig színpadon voltunk és nagyon jól kerestünk. Ha kimentem szinkronizálni a Pannóniába, ötszáz forintot kaptam, amiből csurig tankoltam a Zsigulit, és még meg is tudtam ebédelni. Ez ma már elképzelhetetlen.
Milyen bemutatója lesz még ebben az évadban?
Februárban kezdem a Mephistolandot a Katonában, amit Dömötör András rendez. Nyugdíjas vagyok, úgyhogy egy évadban már csak egy új bemutatóm van. Kíváncsian várom – gondolom, ez is egyfajta átdolgozása lesz az eredeti műnek.
A Valami madarak című filmről itt írtunk, Hevér Dániel rendezővel pedig itt beszélgettünk.
Nyitókép: Czimbal Gyula / MTI
