Szakonyi Károly darabjának üzenete aktuálisabb, mint valaha

Évente két alkalommal is találkozom Szakonyi Károllyal, és mindig megtudakolom, hol játsszák örök érvényű drámáját, az Adáshibát. A darab főszereplői és egyben mellékszereplői kispolgárok, a Bódog család tagjai. Az egyik csoportot a tokba bújt tévéimádó család alkotja: az öntelt apa (Bódog), a sütés-főzésnek élő anya, a Rudolf Valentino-filmek szerelmese (Bódogné), a lányuk, aki elvált, és önmagát, valamint újra a nagy őt keresi (Vanda), az egyik fiuk, a karrierista pénzszerző mérnököcske (Dönci) és az anyagias, butuska libuska felesége (Saci); valamint a tolókocsis szomszéd (Szűcs úr). A szereplők másik körét egyetlen személy képviseli, az albérlő, Emberfi („horgász vagy kicsoda”), a szakállas vézna fickó, Krisztosz, foglalkozását tekintve a mester. A társai, tanítványai (!?) tizenketten csak az említés szintjén jelennek meg. A két szereplőkör között egyfajta híd szerepét játszhatná a másik Bódog fiú, Imrus, ha szándéka megvalósulna, de ez nem történik meg. Fellázad ugyan, de hiába.

Az igazi főszereplő egy tárgy, a televízió, amelyet állandóan néznek, és jelentéktelen tartalommal reflektálnak a látottakra, még pontosabban beszélnek el egymás mellett a családtagok. (A szerzői utasításban a következő szerepel: „A tévé a legfontosabb. Pedig nincs is a színpadon, mégis ott van, de mennyire! Hiszen a darab kezdetén már be van kapcsolva, s ki sem kapcsolják az előadás végéig.”)  Szakonyi műve a tévékultusz és a modern bálványimádás tragikomédiája. Pontosan fogalmaz Szántó Erika: „Nemcsak egymásra nem figyelnek, de ami miatt nem figyelnek, arra sem figyelnek. Az ember Holdra lépésének pillanatát láthatnák, de eltörik egy tányér a nagymamától örökölt készletből, és különben is, ennél az űrhonfoglalásnál izgalmasabbnak érzik azt az inváziót, amely a balatoni telkek méregdrága négyszögölei ellen indul.”

Tehát a szereplők kispolgárok, kicsinyes beltenyészetben élnek, az orrukig, azaz a tévéig látnak csupán. Bódogék teljesen biztosak abban, hogy mindent jobban tudnak és mindent jobban csinálnak mindenkinél. A nagy élethazugság megtestesítői.

A darab cselekménye egyetlen este játszódik, egyetlen helyen, szinte klasszicista módon zárt. A Bódog család a kisebbik fiú születésnapját ünnepli, hogy a tizennyolcadikat vagy a tizenkilencediket, a családfő számára nem teljesen világos. Nincsenek nagyjelenetek és drámai csúcspontok, nagy összeütközések, egyedül Emberfi megjelenése kiemelkedő dramaturgiai pillanat.

Bódog úr, a családfő időnként már-már komolyabbra fordítja a szót, bízhatunk valamilyen időtálló értékrendben a részéről, azonban a humor forrásaként szolgáló kontraszt másik eleme mindjárt földhözragadtabbá teszi a gondolkodásmódját. „Az a baj, hogy ez hiányzik itt! Széthulló család, széthulló nemzet! Ezt már Széchenyi is megmondta! Miért nincs ezen a krumplisalátán bors? Semmi íze bors nélkül! Lassan már ott tartunk, hogy krumpli sem lesz a krumplisalátában!” Ráadásul sokatmondó a halvacsora közben a legnagyobb problémája: 

„Figyeljek a szálkára is, meg nézzem a tévét!”

A Bódog név beszédes és ironikus egyben, hiszen a boldog szavunk korábbi alakja, a szó belseji l késői járulékhang. Ez a család tehát így boldog, és tagjai a bódogizmus képviselői. Ők azok, akik ott nyüzsögnek egymás hegyén-hátán a televízió körül, és a személytelen készülék előtt szemünk láttára vesztik el a személyiségüket, kapcsolódnak ki a világból, válnak totememberekké, közönybábukká. Emberfi hiába fakaszt a szódából vörös bort, hiába kél lábra és jár a béna, tolókocsis Szűcs úr neki köszönhetően, senki sem veszi észre, mindenki a krimire figyel. És aztán hiába rontja el a tévét egyetlen kézrátéttel, majd javítja meg, ezen a családon az Isten sem segíthet… És hiába biztatja egy tiszta pillanatában Vanda a megváltásban kudarcot valló Emberfit: „Látja, mi ez itt? Egy akvárium. Egy istentelenül otromba akvárium, amiből ki sem látni, mert a falát belepte az alga… Csak néhány buborék száll fel a felszínre, ennyi jele van az életnek… a buborékok…” Majd később: „Itt maradunk szépen, díszhalacskák, ebben az akváriumban.” Ez a család megváltoztathatatlan és reménytelen. Bódogék bölcsnek és erkölcsösnek tartják magukat. El sem tudják képzelni, hogy létezik egy másik, teljesebb élet.

A mű eredeti címe is a képmutatást tükrözi, a következőt adta neki Szakonyi: Ó, vidd csak szépen a sálat is! Azonban Várkonyi Zoltán (a Vígszínház akkori igazgatója) tanácsára végül az Adáshibára változtatta, mivel Várkonyi szerint az eredeti cím túl hosszú, elriasztaná a nézőket. Ez egyébként arra utal, hogy Imrus a mű végén látva Emberfi kudarcát, otthagyja az otthonát, elmegy. Mire Bódogné csak ennyit mond, nem fogva fel a történés súlyát: „Nahát! A sálját meg itthon hagyta! Amikor nagyon jól tudja, hogy milyen kényes a torka!”

A mű nyelvi jellemzői a banális cselekvéseket és típushelyzeteket kísérő klisédömping, a közhelyek sora, a konvenciókból felépülő párbeszéd. Még pontosabban a párhuzamos párbeszéd, egymás melletti elbeszélés, senki nem figyel a másikra, csak a tévére és saját magára. Süketek és vakok egymás dolgai iránt. Egymás mellett és nem egymással együtt élnek. A „nem látok, nem hallok, nem beszélek” hármassága a „nem figyellek”-kel egészíthető ki. A műben a tévé dramaturgiai szerepe arra kényszeríti a nézőt, hogy magába tekintsen, hiszen a színpadi dialógus neki szól. A családi összejövetel oka, Imrus születésnapja teljességgel háttérbe szorul, családi összetartozásról szó sincs, pláne őszinte ünneplésről. A szereplők, azaz a családtagok elveszítik a személyiségüket, kikapcsolódnak a világból. A kispolgári közöny és a reménytelenség hatja át a darabot, hiszen olyan emberekről szól, akik azt sem veszik észre, hogy van egy ember, aki meg szeretné váltani a világot, velük együtt. A beszűkült látókör és a kisszerű cselekvések ellen nincs mit tenni.

A legfontosabb kérdés: miért aktuális ma is a darab? Ennek megválaszolására egyetemi hallgatókat kértem meg, akik a „napjaink televíziója, az okostelefon” szemszögéből adtak választ.

„A világban a legfontosabb a vallásba és a családba vetett hit, ezért ez a szöveg nemcsak most aktuális, hanem a jövőben, főleg, hogy tudjuk, valószínűleg sokat fog változni ez a világ. Miért mondom ezt? Sajnos napjainkban egyre jobban azt veszem észre, hogy emberek, barátok, sőt családok távolodnak el egymástól a digitális világ miatt, és ez csak rosszabb lesz. Nem figyelünk a másikra, mert a telefon sokkal fontosabb. Ott beszélünk meg mindent, ezért a kommunikáció is szinte teljesen eltűnik. Szomorú ez az egész, úgy érzem. Mindemellett a legtöbb ember nem látja az örömöket az életben, egyszerűen nem veszik észre, pedig előttük van. Jobban kellene figyelnünk a másikra, erre hívja fel a dráma a figyelmet.” (V. N. magyar–történelem szakos hallgató)

„Szakonyi Károly műve olyan üzenettel rendelkezik, amely – úgy gondolom – nem csupán a dráma keletkezésének idején, hanem ma is aktuális. A különbség talán mindössze annyi, hogy a tragikomédiában a televízió a központi eszköz, napjainkban pedig már az internet használatát, az okostelefonokat és a számítógépeket is meg kell említenünk. A mű üzenete azért sem veszítette el az aktualitását, mert manapság is számtalan konfliktus származik abból, hogy az emberek a saját, virtuális világukban léteznek, nem törődve a valósággal, és ez komoly, végzetes problémákhoz vezethet.” (É. B. magyar–angol szakos hallgató)

A tévékultuszt tehát az utóbbi évtizedekben felváltotta a mobilkultusz. Akkor is és most is sokan képernyőemberekké váltak és válnak.

Irodalom:

Osztovits Levente: Szakonyi Károly: Adáshiba. Társadalmi Szemle. 1970. 7. sz. 92–95.

Szántó Erika: Tévé a színpadon. Jegyzetek Szakonyi Károly Adáshiba című komédiájáról. Színház. 1970. 9. sz. 21–23.

Fotó: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu