A szalmabábérvelés egyfajta logikai hiba: általában érvelési csalás, amellyel az egyik vitapartner nem a másik álláspontját igyekszik cáfolni, hanem az eredeti állítás eltorzított, kifacsart, lebutított változatát támadja, miközben persze azt a látszatot kelti, hogy az eredeti állítással vitatkozik. Mondjuk valaki azt állítja, hogy a marihuána fogyasztása nem veszélyesebb, mint az alkoholfogyasztás, mire a vitapartnere azt feleli, hogy a drogfogyasztás legalizálása rettenetes következményekkel járna. Amiben persze igaza van, de ezzel nem cáfolta meg az eredeti állítást, sőt nem is foglalkozott vele. Csak úgy tett, mintha a marihuána és az alkohol összevetése azt is magában foglalná, hogy engedélyezni kellene a drogfogyasztást. Ami ellen könnyű érvelni…
Ilyesféle játékot talált ki Ungváry Krisztián, amikor elküldte szerkesztőségünkbe az Egy tragédia két oldala című írásomra adott válaszát. Cikkében hosszan bizonygatja, hogy pályafutása során becsületes kutatói munkát fektetett a Vörös Hadsereg által elkövetett atrocitások feltárásába, s eredményeit számos helyen publikálta is. „Tudtommal én voltam az első magyarországi történész is, aki egyértelműen megírta, hogy a szovjet hadsereg működése nem nevezhető felszabadításnak. Ehhez képest felfoghatatlan, hogy hogyan tud Rácz engem ebben a kérdésben elmarasztalni” – írja, és teljes mértékben igaza van. Az elmarasztalása olyannyira felfoghatatlan volna ebben a kérdésben, hogy nem is tettem meg. Nem róttam föl neki, hogy nem foglalkozik a Vörös Hadsereg rémtetteivel.
De kétségtelenül félreérthetően fogalmaztam. Amikor arról írtam, hogy a szovjet katonák között is bizonyosan voltak gyilkosok, nem a háborús bűnök elkövetőire gondoltam, akiknek rémtetteit Ungváry valóban alaposan feldolgozza, hanem arra, hogy lehettek közöttük olyanok, akik a kommunista rezsim elkötelezett hívei voltak. Ha talán nem is túl sokan. A szovjet bűnökre nem mint a szovjet katonák alkalmi bűneire utaltam, hanem mint a kommunista rezsim rendszerszintű bűneire. Azokra a rémtettekre, amelyek párhuzamba állíthatóak a náci rezsim szörnyűségeivel.
Nem az a kérdés, miért nem foglalkozik Ungváry Krisztián a kiskatonák által elkövetett gyilkosságokkal, fosztogatásokkal, kegyetlenkedésekkel, hiszen foglalkozik velük. Azt találom aránytalannak, ahogy a náci és a kommunista hatalmak által elkövetett emberiségellenes bűnöket elénk tárja. Azt, hogy míg az általa létrehozott remek honlap, a Kitörésnapja.hu fogalomtárában kiválóan eligazodhatunk a náci szörnyűségek világában, addig az ÁVH és a Tiszalöki internálótábor címszavakon kívül semmi sem utal arra, hogy a Budapestért harcoló másik hadsereg mögött is az emberi történelem leggyilkosabb rendszereinek egyike állt. Ebben tárgyalja az auschwitzi koncentrációs táborkomplexumot, de nem kerül elő a Gulag-hálózat, szó esik a Gestapóról, de nem szerepel az NKVD, ír a lidicei tömeggyilkosságról, de nem ír Katyńról. És így tovább.
Nem értem azt a szerkesztési elvet, amely ilyen torz módon mutatja be az emberi történelem legsötétebb hatalmainak küzdelmét, illetve e küzdelem egyik tragikus epizódját, a budai kitörést. Számomra ez nem tűnik kiegyensúlyozottnak.
Azt sem az ujjamból szoptam, hogy Budapest védői és úgy általában a Szovjetunió elleni hadjáratban részt vevő országok katonái „a kommunista rémuralom, a sztálini terror, a Gulag-hálózatot fenntartó gyilkos rezsim térnyerését próbálták megakadályozni”. Csak szembeállítottam ezt a nagyon is magától értetődő tényt azzal az ugyancsak magától értetődő ténnyel, amit Ungváry Krisztián hangsúlyozott a tragédia idei megemlékezésén, valamint számos írásában: Budapest védői nem az európai kultúrát védték, hanem azt a náci diktatúrát, amely haláltáborokat üzemeltetett; azt a nyilas rezsimet, amely a Dunába lőtte a zsidókat. Egyszóval a világtörténelem talán legborzalmasabb hatalmának fennmaradásához járultak hozzá.
E szembeállításhoz nem kell azt feltételezni, hogy a harcokban részt vevő szerencsétlenek antikommunisták lettek volna, ahogy Ungváry Krisztián szalmabábja gondolja. Természetesen nem tudhatjuk, milyen motivációk fűtötték a nyolc évtizeddel ezelőtt meghalt katonákat, és készséggel elfogadom, hogy az életben maradottak hitelesen számoltak be történészünknek a maguk törekvéseiről. Készséggel elhiszem, hogy egyikük sem mondta neki azt: meg akarta akadályozni a bolsevizmus térnyerését. De erősen gyanítom, hogy arról sem beszéltek közülük túl sokan, hogy meg akarták védeni a haláltáborokat üzemeltető náci rezsimet. Bizonyára kevés volt közöttük a meggyőződéses hitlerista. A többség gyaníthatóan meggyőződése ellenére védte a szörnyű rendszert, és a támadók többsége bizonyára meggyőződése ellenére segített hatalomra Közép-Európában egy másik szörnyű rendszert. De azért kellett hogy legyenek az egyik oldalon elszánt nácik, a másikon kíméletlen bolsevikok.
Hogy azonban ennek a vitának a következtetéseit a szomszédunkban dúló háborúra vonatkoztassuk, mint Ungváry Krisztián teszi, azt nemcsak hisztérikus túlzásnak gondolom, hanem a náci és a kommunista rezsimek áldozataival szemben is kegyeletsértőnek tartom.
A vitát kiváltó írás itt, Ungváry Tamás válasza itt olvasható.
A Kultúra.hu teret ad a vitának, de a felek véleménye nem tükrözi a szerkesztőség álláspontját.
Nyitókép: Fortepan/Vörös Hadsereg, 1944, hadifoglyok
