„Sokak számára ez manapság már nem dicséretre méltó, de én büszke vagyok arra, hogy 34 éve egy helyen dolgozom. 1990-től kezdve a Klapka György Múzeum a munkahelyem” – kezdi a beszélgetést a múzeumigazgató, aki munkája elismeréseképp augusztus 19-én megkapta a Magyar Érdemrend lovagkereszt polgári tagozat kitüntetést.
A diploma után került a komáromi közgyűjteménybe, ahol akkoriban rajta kívül egy idős múzeumvezető dolgozott. A helytörténész, akit Kecskés Lászlónak hívtak, maga alapította a komáromi múzeumot 1965-ben. Emese fantasztikus emberként emlékszik első főnökére, akitől sokat tanult. Amikor az alapító 1995-ben meghalt, ő vezette tovább a kis múzeumot, egyszemélyben volt igazgató, régész, történész meg minden egyéb, amire szükség lehetett. 2013-ban lett egy történész kollégája, egy évre rá egy régész munkatársa, akik akkor szintén pályakezdők voltak. Azóta is együtt dolgoznak, eszerint a Komáromi Klapka György Múzeumra azóta se jellemző a nagy fluktuáció.
„Velük és az azóta csatlakozott kollégákkal együtt igazán ütőképes csapatot alkotunk, pedig mindösszesen 11-en vagyunk. Ott vagyunk minden fontos városi rendezvényen, csatlakozunk az országos múzeumi fesztiválokhoz, konferenciákat szervezünk, szóval széles körű közművelődési és szakmai munkát végzünk” – mondja büszkén az igazgatónő.
Az elmúlt 34 évben közel kilencven időszaki kiállítást rendezett Komárom története, képzőművészete, régészete, néprajza tárgyában, és hangsúlyozza, hogy természetesen mind a két Komáromról beszél, valamint számos könyv egyéni és társszerzője, szerkesztője, szakmai lektora.
„Mindig kitekintéssel vagyunk a történelmi Komáromra, úgy rendezzük a kiállításainkat, végezzük a gyűjtéseinket, hiszen valljuk, hogy ma is egy város vagyunk, még ha ez a város napjainkban két országban is fekszik” – mondja. Éppen ezért együttműködnek a nagy múltú észak-komáromi Duna Menti Múzeummal, mindkét Komárom levéltárával. Sok segítséget kapnak a város lakosságától, helytörténészektől. Különösen büszke az idén Podmaniczky-díjat kapott Turi Zsolt helytörténésszel való közös munkáikra.
A múzeum első kiállítóhelye egy római kőtár volt, amit 1993-ban újrarendezett. Három év múlva a múzeum első saját épületét rendezhette be, és ott hozta létre 1996-tól az időszaki és állandó kiállításokat is.
Az egyik fontos része ennek a munkának a 2001-ben létrehozott Czibor Zoltán Emlékszoba. Az olimpiai bajnok és világbajnoki ezüstérmes, legendás futballista ugyan nem Komáromban született, de csak technikai okokból – magyarázza a múzeumigazgató –, mert a leendő focista édesapja vasutas volt, és éppen Kaposváron teljesített szolgálatot.
„De ez egy ősi komáromi család, Czibor Zoltán halála után sok mindent kaptunk a testvérétől, ebből rendeztünk 2001-ben egy emlékszobát a nevét viselő városi sporttelepen, amelyet 2021-ben kibővítettünk a Spanyolországban élő gyerekeitől kapott relikviákkal.”
2019-ben az önkormányzat megvásárolta Kecskés László egykori múzeumvezető és helytörténész családi házát a teljes berendezéssel, így újabb hellyel bővült a múzeum. Tavaly pedig megnyílt a legnagyobb részben önkormányzati beruházásban létrehozott Brigetio Öröksége Látogatóközpont. Ez lett a Komáromi Klapka György Múzeum új főépülete, és ott láthatóak a régészeti feltárások eredményei, amelyeket a múzeum az ELTE-vel közösen végez 1992 óta.
„Borhy Lászlóval, aki jelenleg az ELTE rektora, de akkor még tanársegéd volt, kezdtük el a feltárásokat, és 25 évig dolgoztunk együtt. 2016-tól Bartus Dáviddal folytatjuk, aki az ELTE ókori régészeti tanszékét vezeti” – mesél a kezdetekről Számadó Emese, majd azzal folytatja, hogy valójában 1992-ben kezdődtek meg a modern feltárások. Előtte a húszas-harmincas években folyt a területen komolyabb régészeti munka, majd elsősorban leletmentésekre került sor az építkezésekkel kapcsolatban.
Természetesen már a kezdetektől tudták, mekkora fába vágták a fejszéjüket, pontosabban az ásót, majd a spatulát, hiszen Brigetio mindig is kiemelt lelőhely volt. A mai Magyarország területén két legiótábor létezett a római korban, az egyik a mai Óbudán, azaz Aquincumban, a másik pedig a mai Komárom területén. A város a kilencvenes évek elején kérte fel a régészeket arra, hogy vizsgálják meg, vannak-e a szőnyi Vásártéren olyan érdemleges dolgok, amelyek miatt azt nem szabad beépíteni. A mai napig itt tartják a városi búcsúkat, de felmerült, hogy ennél gazdaságosabban is használhatnák a területet.
Akkoriban Számadó Emese még nagyon pályakezdőnek számított, ezért a fiatal régészlány mellé adták a szintén nem idős egyetemi tanársegédet, Borhy Lászlót. Az első két évben helyi gimnazistákkal dolgoztak, utána jött létre a város és az ELTE régészeti tanszéke között a máig tartó együttműködés. 2016 óta Bartus Dávid, a Bölcsészettudományi Kar dékánja vezeti a feltárásokat, úgyhogy ez az ásatás a múzeum és az egyetem közös projektje.
„A város önkormányzata 1992 óta folyamatosan támogat minket, ami azt jelenti, hogy mi vagyunk az ország legrégebbi és önkormányzat által támogatott tervásatása” – foglalja össze a helyzetet a múzeumigazgató. A fentiekből kiderül, hogy megmentették a Vásárteret a beépítéstől, mert valóban olyan építészeti örökséget rejt az a terület, amelyet érdemes megtartani.
A Vásártérről ásták elő többek között azokat a falfestményrészleteket is, amelyek nemzetközi hírnevet adtak a múzeumnak, a városnak, az ásatásnak. Ezek a tárgyak jártak már Franciaországban, Olaszországban, Németországban, Szlovákiában, Csehországban is. A leletek utazgatásainak azonban vége, hiszen állandó helyet kaptak a tavaly megnyílt Brigetio Öröksége Látogatóközpontban. A régész elárulja, hogy rengeteg falfestményük van ezeken kívül is, amelyeken jelenleg is dolgoznak a restaurátor kollégák, Harsányi Eszter és Kurovszky Zsófia.
„Ezek a falfestmények túlnyomórészt a második század végére, a harmadik század eleji időszakra jellemzőek” – avat be a részletekbe a szakember. Az ott élők gazdagon díszítették a lakóépületeiket az egykori polgárváros vagy a katonaváros területén is. Az utóbbi helyen egy fürdőt találtak. A polgárváros lakóházait, a helyiségeket és a belső udvarokat is rendkívül gazdagon díszítették. A mitológiai alakok és lakomajelenetek nemcsak az oldalfalakon, de a mennyezeten is megjelentek. A villákat padlófűtéssel is ellátták, mivel Brigetio már viszonylag északi provinciának számított.
A szakember arról is beszélt, hogy az egykori Brigetio igen nagy területe nincs beépítve és megásva. 2017 óta a legiotáborban dolgoznak, amelynek az északi, Duna melletti része néhány éve önkormányzati tulajdonban van. Egy ideig úgy nézett ki, hogy sikerül egy régészeti parkot kialakítani, ami egyelőre nem valósult meg. Mindenesetre az önkormányzat megvette ezt a nagyjából 9 hektáros területet, ahol szabadon kutathatnak. 2017-2018-ban itt ástak meg egy nagy méretű impozáns épületet, amely valószínűleg a Kr. u. 370-es évek elején épült.
„Nagy valószínűséggel ez lehetett az az épület, amelyben I. Valentinianus császár 375. november 17-én fogadta a kvádok követeit. Akkor harcban álltak a rómaiak és a kvádok, és miközben tárgyaltak, a császár agyvérzést kapott és meghalt. Néhány nap múlva a fiát, II. Valentinianust itt kiáltották ki császárrá. Fantasztikus dolog, hogy megtaláltuk azt az épületet, ahol mindez megtörtént!” – örvendezik a múlt fellelt üzenetén régész.
2021 óta az egykori tábori fürdő területén ásnak. Ebben sokat segít, hogy az egyetemnek sok technikai eszköze, többek között talajradarja is van.
„Ahol intenzív jeleket, intenzív maradványokat jelez, ott érdemes keresni” – magyarázza Emese. Ha nagyon jók a jelek, ami azt jelenti, hogy jó állapotú maradványok, falak vannak a föld alatt, akkor egész alaprajzokat is ki tudnak kirajzolni, amiből még azt is meg lehet állapítani, hogy nagyjából a tábor mely részét, milyen objektumát mutatja. Mivel itt nagyon jó volt a talajradaros mérés, ábrázolás, feltételezték, hogy a tábori fürdőről lehet szó, ami a radar alapján nagyjából 6–6500 négyzetméter alapterületű. Egy évben körülbelül 650 négyzetmétert tudnak kiásni, jelenleg 2500 négyzetméternél tartanak, tehát még jó néhány év kell ahhoz, hogy a fürdőnek legalábbis a szignifikáns részeit feltárják.
„Ez egy rendkívül látványos feltárás – folytatja a régész. – Aki látott már római maradványokat, az tudja, hogy már a padlófűtés is elképesztően látványos rendszer. Téglaoszlopok tartják a járófelületet, és az oszlopok között kering a meleg levegő. Ilyen padlófűtés volt a lakásokban is, de nyilván egy fürdőben, ahol hatalmas közösségi helyiségek vannak nagy fűtött terekkel, még impozánsabb a szerkezet. Amúgy az aktuális ásatások eredményeit 2001 óta minden évben bemutatják az úgynevezett nyílt nap keretében.”
A fürdők a társas élet színterei is voltak. Amellett, hogy fürödtek, mindenféle sporttevékenységet is végeztek, tehát nagy közösségi tereket alakítottak ki. Mivel nagyjából, 5500–6000 fő egy légiónyi katona létszáma, el lehet képzelni, hogy naponta hány embert kellett kiszolgálnia egy-egy katonai fürdőnek.
Az ásatások során rengeteg, a fürdőhöz kapcsoló tárgy került elő, vannak különböző kozmetikai eszközeik, csipeszek, tükrök, borotvák, aryballos (olajos edény), strigilis, vagyis olyan eszköz, amellyel a masszázs során a testükre kent olajat húzták le magukról.
Számos, a hétköznapi életre jellemző tárgy is előkerült: ruhadíszek, fibulák (ruhakapcsoló tűk), vannak aranyékszereik, fülbevalóik, gyűrűik, nyakláncaik, hajtűjük is. A varrótűk jellemzően csontból készültek, és előkerültek kisebb istenszobrok és számos katonai felszerelés is. Ezek között az egyik legértékesebb egy legionárius bronzsisak, amelyet fantasztikus domborművek díszítenek.
Számadó Emese elárulta, hogy számára mégis a saját házánál előkerült, lakomajelenetes falfestmények és az 1998-ban az olajgyár területén feltárt szarkofágok a legkedvesebb leletek, valamint egy tégla – ezeket is mind kiállították a Brigetio Öröksége Látogatóközpontban. Utóbbi egy tetőfedő tégla, egy úgynevezett tegula, amelyet kolléganője, Delbó Gabriella talált a katonavárosban, amelybe egy szakállas férfialakot faragtak. Pontosabban az égetés előtt rajzolta bele valaki egy felirattal együtt: Ovidius Naso – aki nem lehet más, mint Publius Ovidius Naso, a híres római költő, aki Krisztus után 17-ben halt meg.
„Ez milyen fantasztikus dolog, hiszen hol vagyunk? A Római Birodalom és benne Pannónia provincia határán, az északi végeken. Az ember azt gondolná, hogy csak műveletlen katonák és kereskedők élnek errefelé, de ez a tégla arról árulkodik, hogy igenis van itt kulturált réteg, van irodalmi élet, akad olyan ember a provinciában, akinek Ovidius a kedvence. Fantasztikus dolog rábukkanni annak bizonyítékára, hogy valóban művelt emberek is laktak a határvidéken. A mi emberünk annyira szereti a költőt, hogy belerajzolja ebbe a téglába a portréját, odaírja a nevét, hogy 2000 év múlva a régész tudja, kiről van szó. Örök hálánk üldözi az elkövetőt emiatt” – meséli kedves tárgyáról Emese.
A tavaly elkészült látogatóközpontról azt tudjuk meg tőle, hogy a felújított ház eredetileg a Komáromi Méntelep főépülete volt, aztán a Komáromi Mezőgazdasági Kombinát irodái működtek benne, majd évekig üresen állt, végül az önkormányzat megvásárolta azt. A múzeumi célú tervezést 2016-ban kezdték el, majd következett az épület átalakítása, teljes felújítása és berendezése.
„Több mint egymilliárdot költött rá az önkormányzat a 250 milliós pályázati rész mellett. Ez igazán példaértékű dolog” – méltatta a folyamatot Számadó Emese.
A látogatóközpontban a régészeti kiállítás mellett, a Magyar Genius Program keretében nyert pályázati pénzből létrehoztak egy olyan kiállítást, amely Dél-Komárom történetéről szól és a Komárom újjáépítése Trianon után címet viseli. Az informatív és látványos tárlat azt mutatja be, mi történt a várossal az első világháború után Trianon következtében, de valójában már 1919. január 10-ével kezdődően, amikor a város északi részét elfoglalták a csehszlovákok. Dél-Komárom az addig egységes Komárom ipari, katonai jellegű városrésze volt. Volt benne három erőd, számos ipari létesítmény és összesen kilenc utca. Minden közigazgatási hivatal a túloldalon maradt. Volt két elemi iskolája – egy református meg egy katolikus –, egy katolikus kis temploma. Ennek ellenére 1919 és 1939 között – 1939-ben egy időre újra egyesül a két város – kiépült egy vidéki virágzó kisváros. Azokat az embereket mutatja be a kiállítás, akik a helynek valamiféle géniuszai voltak. Vannak köztük városvezetők, hivatalnokok, kézművesek és iparosok, akiknek a tudásával, irányításával, a két keze munkájával felépült ez a város.
Az már nem is meglepő, hogy van a múzeumnak egy gazdag magyar tengerészeti kiállítása is az önkormányzat épületében. Ez az anyag is egy adománnyal indult, egy bizonyos dr. Juba Ferenc orvos, jogi doktor és tengerészkapitánynak köszönhetően, aki 1962-től Bécsben élt. Az adományozó Észak-Komáromban töltötte gyermek- és ifjúkorát, Kecskés Lászlóval, a múzeumvezetővel együtt járt a bencés gimnáziumba. Amikor idősödött, úgy gondolta, hogy valahová el kellene helyezni az igen gazdag tengerészeti gyűjteményét. Fölvette a kapcsolatot Kecskés Laci bácsival, így került 1987-ben Komáromba az anyag, amely azóta is folyamatosan bővül, így 1997-ben az igazgatónő ezt is újrarendezte – akkor rendeztek be a látogatóbarát kiállítás érdekében egy kapitányi kabint és egy hajófedélzetet is.
Komáromban természetesen az 1848–49-es szabadságharc korszakát is folyamatosan kutatják. A szakember elmeséli, hogy 1992-ben kezdődtek meg a Komáromi Napok, a két város közös rendezvénye, melyet most is minden évben megtartanak. Az ünnepségek április 26-án kezdődnek, mivel 1849. április 26-án szabadította fel Komáromot a Klapka György, Damjanich János és Görgei Artúr mint fővezér által irányított magyar fősereg. Ez lett tehát Komárom város napja, 1992-óta ekkor kezdődnek a Komáromi Napok. Van az ünnepen sportesemény és kulturális fesztivál is sok szórakoztató programmal, de Emese számára a legfontosabb rendezvény az a történész konferencia, amelyet 2010 óta az ő múzeumuk rendez a legnevesebb szakemberek részvételével.
Kapcsolatban vannak Klapka Franciaországban élő leszármazottaival is. Már 2020-ban készítettek volna egy nagy Klapka-kiállítást, amit a Covid húzott keresztül. Ha minden igaz, ősszel Komáromba jön a hadvezér egyik Franciaországban élő leszármazottja – nagyon készülnek is rá.
Komáromban nem maradhat említés nélkül Jókai Mór sem, bár ő nem náluk született, hanem Észak-Komáromban – pontosít a szakember, de hozzáteszi, hogy természetesen ők is ápolják a nagy író kultuszát.
„Van néhány nagyon értékes Jókai-relikviánk. 2000-ben készítettünk egy kiállítást az író képzőművészeti alkotásaiból, hiszen köztudott, hogy eredetileg festőnek készült, egész életében sokat és nagyon jól rajzolt. Erdélyi útja során is sok rajzot készített. A párommal, aki egyébként közel harminc éve segíti, támogatja munkámat, akkor magánemberként végigmotoroztuk ezeket a területeket, és lefotóztuk a rajzokon szereplő helyeket, hogy megmutathassuk, min akadt meg az író szeme. E kiállítás kapcsán jutottunk el egy nagyon kedves hölgyhöz, akinek az ükanyjáék voltak a Kecskeméten tanuló Jókai szállásadói. Kaptunk tőle egy képet a kiállításra, amely Gyenes Mihálynét, a szállásadó asszonyt ábrázolja, amit végül nekünk adtak egy fotellel együtt, amely Jókai szobájában volt. Illetve vannak még ezüst tárgyaink, amelyek szintén Jókai tulajdonát képezik, és minderre nagyon büszkék vagyunk. Jelenleg nincsenek kiállítva, de a régi főépületünkben ki szeretnénk alakítani egy képzőművészeti látványtárat, ahol ezek is helyet kapnának állandó kiállításban. Ugyancsak szeretnénk megvalósítani itt a gazdag felvidéki néprajzi gyűjteményünk raktárszerű bemutatását is. A gyűjtemény a 2019-ben elhunyt Horsa Istvánné önkéntes néprajzi gyűjtő munkáját dicséri.”
Bár elképesztően sok minden belezsúfolódott ebbe a rövid interjúba is, a valóságban az itt felsoroltak csupán egy részét teszik ki mindannak, amit Számadó Emese több mint harminc éve végez Komáromért és az egyetemes magyar kultúráért. Munkássága egyebek között azt is bizonyítja, hogy a kultúra és annak anyagi támogatása még a mostani túlmaterializált világban sem egyfajta feleslegesnek tűnő luxus, hanem létszükséglet, éppúgy, mint a mindennapi kenyér, a békesség és az értelmes emberi szó.
