Roberto Galvan koreográfus, ékszerész, művészettörténet-tanár és fotográfus élete kész regény. A Szegedi Kortárs Balettel való közös munkája szünetében mesélt nekünk.
Roberto Galvan argentin alkotó 16 éves kora óta művészetből tartja el magát. Fesztiválok, versenyek táncművészeként már fiatalon világszerte ismertté vált. Élt többek között Kanadában, Hollandiában, Franciaországban, Németországban balettigazgatóként is dolgozott. Mindent elért a tánccal, amire csak vágyott. Keményen megdolgozott érte, és nagyon szerencsés is volt. Hazánkba a Szegedi Kortárs Balett hívására érkezett.
Mikor érintett meg a mozgás művészete?
8 éves korom óta táncolni akartam. Buenos Airesben
éltem a családommal, és az egyik mostohabátyám egyszer elvitt a Spartacus című balettre a Teatro Colonba. A legnagyobbak táncolták
az előadást! Mindig is szerettem a mozgást, de amikor ezt megláttam, tudtam,
hogy megtaláltam az utam. A Teatro Colonnak
volt egy iskolája, kérleltem az édesanyámat, hadd járjak oda, de nem
engedte.
Miért nem?
A családom egyáltalán nem volt kultúrapártoló. Elváltak a szüleim, az apámat nem ismertem. Az édesanyámmal és a nevelőapámmal nem volt túl jó a kapcsolatunk, mindketten komoly pszichés betegségekkel küzdöttek. Ráadásul Argentína a 70-es években nagyon konzervatív gondolkodású ország volt, és ha férfi létedre táncos voltál, az azt jelentette, meleg vagy. Így azután atléta lettem. Ez hasonlított leginkább ahhoz a mozgásformához, amelyre vágytam. Arra is rájöttem, hogy ez egyben remek menekülési útvonal a famíliám elől, kiváló indok, hogy több időt tölthessek házon kívül. 13 évesen elengedtek egy tiniknek szervezett dráma tanfolyamra. Volt ott modern táncképzés is, mindig azt néztem, és arra áhítoztam, bárcsak én is táncolhatnék. Később elmondtam a színész tanáraimnak az álmom. Segítségükkel 15 évesen elkezdhettem a modern táncot. Kezdettől fogva csodálatos mesterek kezébe kerültem. Hamarosan napi 4 órát gyakoroltam. A szüleim továbbra is úgy tudták, hogy színházi órákra járok.
Ám a hazugság egy idő után kiderült, és 16 évesen kidobtak otthonról.
Egy panzióba kényszerültem, és csak úgy tudtam tovább tanulni, táncolni és fenntartani magam, hogy a tanáraim ösztöndíjjal segítettek, a mostohabátyám pedig pénzt küldött nekem. Hónapokon át így éltem, de nem adtam fel. Végül a szüleim megengedték, hogy hazamenjek. Tudtam, hogy két év múlva nagykorú és szabad leszek.
Nagyon fiatalon a Buenos Aires-i táncvilág
felkapott művésze lettél.
Még iskolás voltam, amikor már színpadon álltam a profi táncosok között Buenos Airesben. Két fantasztikus együttes volt akkor ott, és kevés férfitáncos, így 16 évesen társulati tag lettem az egyikben. Évekig ott táncoltam, azután felvettek a Teatro San Martin együttesébe, amely akkor a legjobbnak számított. Ekkor voltam 19 éves. Előtte nem jártam külföldön, velük jutottam el először a tengerentúlra: Oroszországba, Franciaországba és Spanyolországba. Imádtam Európát. Amikor megláttam Spanyolországot, Barcelonát, ami akkor Franco után a legjobb időszakát élte éppen, azt mondtam, itt akarok élni. Csak azért mentem vissza egy évre, mert nem akartam kihagyni a brazil turnénkat. Szerencsém volt, mert a társulatom egyik koreográfusa Európába költözött, és magával vitt első asszisztensként. Göteborgba költöztünk, és alig 20 évesen én mutattam az ottani balettegyüttes táncosainak a lépéseket. Utána Németországba vitt a sors, és úgy döntöttem, ott maradok. Próbatáncokra jártam, de nem volt könnyű fiatal emigránsként. Kevés modern társulat volt. Nagyon magam alatt voltam, nem tudtam elhelyezkedni, nem volt pénzem. Sok argentin élt ott abban az időben, ők segítettek. Berlinbe már nem is akartam elmenni próbatáncra, de vettek nekem jegyet és feltettek a vonatra. Lenyomtam a hatórás próbatáncot, de meg sem vártam az eredményt, nem reméltem, hogy felvesznek. Úgy futottak utánam, hogy ne menjek el, mert enyém a meghirdetett két poszt közül az egyik. Évekig náluk ragadtam, majd Svájcba költöztem, és létrehoztam a volt feleségemmel az első együttesemet.
Gondolom, ekkor kezdtél koreografálni.
A Buenos Aires-i iskolában fantasztikus koreográfusnő tartotta a kompozíció órákat. Teljesen lenyűgözött, ahogy alkotott, azt mondtam neki, én is ezt akarom csinálni. Rettentő intelligens, okos nő volt, sokat beszélgettünk. Azt kérdezte, milyen koreográfus akarok lenni.
Micsoda kérdés, gondoltam.
Arra volt kíváncsi, ebből akarok-e megélni, más mellett akarok-e ezzel foglalkozni, vagy ez az életem értelme. Tíz évembe került, míg erre a kérdésre megtaláltam a választ. Csodás mester volt! Azt mondta, ha igazi alkotó vagy, a művészeted kifejezése változik, de te soha. Ezt is később értettem meg, amikor ékszerész és művészettörténet-tanár lettem. A kíváncsiság soha nem halt ki belőlem.
Számomra az alkotás az őrület túlélése lett. Hogy valami kreatív, és ne destruktív dolgot tegyek. Azt hiszem, az alkotás és a tánc nélkül nem éltem volna túl a 80-as éveket. Komoly fordulópont volt az az időszak sokaknak. Minden hihetetlenül extrém, vad, befoghatatlan volt. Sokan meghaltak a barátaim közül. A kedvenc tanárnőm öngyilkos lett. Annyira tele volt a lelkem fájdalommal, hogy három hét alatt készítettem egy duettet azokról, akik eltemették szeretteiket. Ezzel a darabbal sokfelé eljutottam a világban: fesztiválokra, versenyekre, és mindenhol sikereim voltak.
Mi vitt mindig tovább, egyik helyről a
másikra?
Különféle társulatoknak koreografáltam, kurzusokon tanítottam. Jó ösztöneim voltak. New Yorkban és Európában például egyszerre nyílt lehetőségem élni, és én ez utóbbit választottam. Ha nem így teszek, ma nem lennék itt. Számomra az alkotás levegő, táplálék, létfenntartó szükséglet. Semmi más nem tudnék lenni, mint alkotó. Kizárólag ebből tudok megélni. Ha valami mást kéne választanom, gőzöm nincs, mit tennék.
A konyhában is nagy művész vagy.
Imádok főzni, ott is élményeket gyűjtök, ízek, színek harmóniáját alkotom meg. Kedvenceim az indiai, thai, indonéziai, arab ételek.
És imádom a szegedi halászlevet!
A táncnak köszönhetően valódi kincses gyűjteményem van különféle otthoni receptekből a világ minden tájáról. Az együttesek, ahol táncoltam, mind nemzetközi összetételűek voltak, együtt főztünk, tanultuk a másik gasztronómiai kultúráját.
Hogyan kerültél a tánc világából az ékszerkészítésébe?
Az is nagy szenvedélyem lett! Komoly tapasztalatot
szereztem az úgynevezett stúdió- és modern ékszerek alkotásában. A mozgásban
inkább a testem vett részt, azt éreztem egy idő után, hogy az elmémet akarom
jobban használni. Elismert ékszerész lettem.
Ennek kedvéért a táncot is abbahagytad egy jó időre, de előtte még Magyarországon is dolgoztál. Hogy kerültél hozzánk?
Egy izraeli versenyen, ahol a duettemmel a legjobb alkotó díját kaptam, és mint táncos is nyertem, találkoztam Imre Zoltánnal, a Szegedi Balett akkori igazgatójával és Pataki András vezető táncművésszel. Zoli arra kért, jöjjek Magyarországra, és készítsek darabot a Szegedi Kortárs Balett számára, amely nemrég alakult. Ez volt az első vendégkoreográfusi szerződésem. A darab a tangó világát mutatta be Piazzola zenéje nyomán: Koncert tangóharmonikára és zenekarra címet viselte. Meghatározó élmény volt a pályámon, elképesztő hatást gyakoroltunk egymásra a táncosokkal. Később András lett a balettigazgató, és többször visszahívott. Náluk koreografáltam az utolsó darabomat is, a Dante szimfóniát. Legalábbis akkor még azt hittem, az utolsót. Éltem egy évet Budapesten is, ahol táncosokat tanítottam, és innen jártam külföldre dolgozni.
Újlipótvárosban laktam, imádtam a várost.
Végül 20 év után visszaköltöztem Buenos Airesbe. Telítődtem a tánc, a show világával. A karrierem nagyon sikeres volt, de a magánéletem romokban hevert. Úgy éreztem, ideje visszatérnem. Elegem lett, hogy mindent feláldozzak a táncért: a testem, a lelkem. A nomád életvitelt is nagyon meguntam. Európában hat különféle országban 12 alkalommal költöztem. Szerettem volna valahová tartozni, letelepedni, a nagyanyám mellett lenni élete alkonyán.
Nagyon fiatalon mentem el Argentínából, féltem a visszatéréstől. De amióta visszatértem, megtaláltam magam.
Most megint visszatértél, csak éppen
Szegedre.
Valóban, és felújítottam a Szegedi Kortárs Balett számára 27 évvel ezelőtt bemutatott, régi kedves darabomat. Éppen nyaralni készültem, amikor Pataki András hívott. És most újra foglalkoztat a tánc. Ha visszamegyek, új koreográfiát kezdek a korábbi tanítványaimmal. Duetteket: őrület, halál és szerelem a témák, és Santa Fében lesz a premier augusztusban. Nem adom fel az ékszerkészítést, és a cikkírást is folytatom az esztétikum és az ékszertörténet témájában.
Egy új brandet kezdtem fejleszteni az ékszereimmel az elmúlt években, és nem gondoltam, hogy valaha még koreografálni fogok. Szimbolikus ez a dolog. Ha nem András hívott volna, és nem a Szegedi Kortárs Balettnek kellett volna előadást készíteni, nem jöttem volna el, és most nem térnék vissza a tánc világába sem. Úgy tűnik, ez mindig az életem része marad.
Fotók: Tarnavölgyi Zoltán, Futár Ernő
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
