Szamurájok, szarvasbébik és titokzatos bűntények: tíz kedvenc sorozatunk 2024-ből

Film

A pulyka már elfogyott, a maradék bejgliből viszont egy kisebb falu népessége is jóllakna. A karácsony és újév közötti furcsa delíriumban nem igazán tudjuk, milyen nap van, hol vagyunk és úgy általában mi történik: ez a lehető legtökéletesebb alkalom arra, hogy sorozatokat daráljunk. A gigantikus kínálatban persze könnyű elveszni, így a végtelen böngészést és távirányítóért folytatott harcot elkerülendő megmutatjuk azt a tízet, amelyek szerintünk a legjobbak voltak 2024-ben – és amelyekre megéri időt szánni.

10. A törvény nevében – Éjszakai vidék

Kevés sorozat kezdődik olyan sejtelmes, egyszersmind baljós felütéssel, mint a True Detective (A törvény nevében) negyedik, hivatalosan a Night Country (Éjszakai vidék) alcímet kapó évada: egy felirat jelzi, hogy az év utolsó naplementéjét látjuk éppen. Helyszínünk az alaszkai, amúgy nem létező Ennis kisváros, ahol ha egyszer lemegy a nap, akkor hosszú időre beköszönt a sötétség. 

A MAX-on futó antológiafelépítésű széria negyedik etapja új showrunnerrel (Issa López), nő főszereplő párossal, új helyszínnel és rejtéllyel vár, ugyanis az Ennis közelében található Tsalal nevű kutatóállomásról eltűnik nyolc férfi tudós, és csak egy levágott nyelv marad utánuk, az ügyet pedig két helyi rendőr, Liz Danvers (az alakításáért Emmyt nyerő, mindig nagyszerű Jodie Foster) és Evangeline Navarro (a show igazi sztárja, Kali Reis) próbálja megoldani a koromsötétben.

A True Detective első évada, a déli mocsaras-iszapos atmoszféra és Matthew McConaughey hihetetlen alakítása a mai napig a nyomozós sorozatok alfája és ómegája, ami elég nagy elvárásokat aggat bárki nyakába, aki hasonlóval próbálkozik. A két fő alkotó, a rendező Cary Fukunaga és az író Nic Pizzolatto az első évad után viszont úgy összebalhézott, hogy csak az utóbbi maradt meg a sorozatnál. Mindezek után a második évad borzalmasra, a harmadik elfogadhatóra sikerült, most végre talán egy új irányt látunk. A misztikum és fatalizmus viszont a régi: állandó sötétségben, hóban és jégben folyik a nyomozás, nem tudjuk, reggel van-e vagy éjszaka, a kopár tundrán nem látni látni pár méternél tovább, mintha megszűnne a valóság.

9. Ripley

Patricia Highsmith 1955-ben megjelent A tehetséges Mr. Ripley című regényét először 1960-ban vitték filmre Ragyogó napfény címmel Alain Delonnal a főszerepben, aki tulajdonképpen ezzel a filmmel vált instant szupersztárrá. Ezt követte Anthony Minghella 1999-es A tehetséges Mr. Ripley-je Matt Damonnal a címszerepben: egy olyan pszichothriller, amely egyrészt mindenkit százszázalékosan meggyőzött, hogy Olaszországba akarjon költözni, másrészt Jude Law karrierjét is beindította. Hogyan lehetséges mindehhez hozzátenni és a nagyravágyó, szerepekbe bújó gyilkos sztoriját újrafogalmazni az új évezredben?

A Netflix nyolcrészes, végig fekete-fehér és vizuálisan igazán briliáns minisorozatában Andrew Scottot látjuk Ripley-ként. Ha a három Ripley-t össze kéne hasonlítani, akkor Delon alakítása a legtermészetesebb és leginkább csábító (naná, elég csak ránézni), Damon elsőre lúzer figurájának ártatlan tekintetében már ott pislákol az elszánt őrület, Scott Ripley-je viszont azonnal megkongatja a belső vészharangot mint potenciális sorozatgyilkos-jelölt. A széria abban a legnagyszerűbb, amilyen könnyedén bevon minket a gyilkos szorongásaiba, de a gazdagság morálra gyakorolt hatása is izgalmas. A Ripley egy első osztályú film noir-stílusgyakorlat, amelyben a főhős enigmatikus figurája továbbra is rejtély marad.

8. Hacks - A pénz beszél

A sorozatkészítők egyik legkedvesebb témája a show-biznisz világa. Láttunk már mindent a Seinfeldtől a BoJack Horsemanen át egészen a Hollywoodig, hiszen ennek a szakmának a kettőssége valódi nézőmágnes. A kéz a kézben járó fényűzés és magány, a tehetség és a taposás, küzdés, kudarcok és győzelmek: a komikusszakma pazarul dramatizálható. No de lehet-e vígjátékot írni a nevetés mögötti traumákról?

A tavaly véget érő, nagyszerű A káprázatos Mrs. Maisel az ötvenes-hatvanas évekbe repítette a nézőt, ahol egy fiatal elvált zsidó anyuka standupkarrierjét követhettük végig, míg a MAX-on futó Hacks  A pénz beszél a jelen időben mesél generációk közötti ízléskülönbségekről, politikai korrektségről és arról, hogy tulajdonképpen min is ér nevetni. A történet egy hetven körüli, Las Vegasban haknizó standupkomikus-legendát összerak egy Z generációs, félresikerült Twitter-poszt miatt mellőzött forgatókönyvíróval. Deborah Vance (Jean Smart) és Ava (Hannah Einbinder) rohadtul nem akarnak együtt dolgozni. Az első perctől ki nem állhatják egymást, ám egy nagy veszekedés után végül úgy döntenek, hogy megpróbálják együtt kihúzni egymást a szakmai dögkútból.

A Hacks abban a legjobb, hogy különösebb erőlködés nélkül, pengeéles párbeszédekkel fricskázza meg a televíziós vígjáték műfajának elmúlt évtizedeit, és egyúttal az egész ipart is parodizálja. Smart pedig egészen szenzációs, amolyan dívásított Joan Rivers: nem véletlen, hogy a Hacks  A pénz beszél eddigi mindhárom évadáért ő vihette haza a legjobb komika Emmy-szobrocskáját.

7. Cáfolat

Ritka, hogy egy filmfesztiválon egy sorozat emelkedjen ki a programból, Velencében ez mégis megtörtént: Thomas Vinterberg disztópiája mellett a szintén Oscar-díjas Alfonso Cuarón A listás színészekkel kiegészült Cáfolata ugyanis az év nagy meglepetései közé tartoznak. Cuarón a szépséges, 2018-as Roma után hat évvel jelentkezett új alkotással, miniszériáját Renée Knight könyve alapján ő írta és rendezte.

Ne legyenek kétségeink: a mexikói zseni már az első perctől az orrunknál fogva vezet minket: a mű eredeti címe, Disclaimer szó szerinti fordításban nemhiába jelent felelősségkizárást. Mikor Catherine Ravenscroft (Cate Blanchett) dokumentumfilmes újságírót a munkájáért kitüntetéssel jutalmazzák, a díjat átadó nő a beszédében kitér arra, hogy manapság jóformán minden médium torzítja a valóságot. Bármit alkotunk tehát, akár a lehető legjobb szándékkal, azt a befogadó saját percepciója is formálni fogja. Igaz ez egy dokumentumfilmre, néhány, régmúltból előkerült erotikus fényképre vagy akár egy könyvre is. De legfőképpen a Cáfolatra, ami egyáltalán nem az, mint aminek elsőre látszik.

Catherine élete a feje tetejére áll, amikor valakitől kézhez kapja A vadidegen című könyvet, amely a fiatal Jonathan végzetes nyaralását meséli el. A könyvet a fiú édesanyja, Nancy (Lesley Manville) írta, így próbálta meg megérteni, ami a fiával történt húsz évvel ezelőtt az olasz tengerparton. Özvegy férje, Stephen (Kevin Kline) publikálja, majd bosszúból elküldi Catherine-nek, aki a női főszereplőben ráismer saját magára, és innentől aztán minden kapcsolata úgy borul fel, akár egy kártyavár. A Cáfolatban Jonathan, Stephen és Catherine szemszögei úgy váltakoznak, akár a néző viszonya a szereplőkhöz. Kinek higgyünk, és ki a valódi áldozat?

6. Gyilkos a házban

Ki merem jelenteni: a Gyilkos a házban az utóbbi idők sorozattermésének egyik legjobb, legszórakoztatóbb, igazi feel-good komédiája. A Selena Gomez, Martin Short és Steve Martin főszereplésével készült krimi három sikeres évad után idén negyedszerre hozta vissza a szokatlan nyomozóhármast, akiket valahogy mindig megtalál a halál. Míg pedig a harmadik évad a színház világába vezette be a szereplőket és a nézőket, a negyedik a filmgyártás kulisszái mögé visz, ugyanis hollywoodi remake készül a Gyilkos a házban podcastból.

De menjünk vissza az elejére: az egész egy véletlenszerű találkozással kezdődik. A Brazzos krimisorozat egykori sztárja, a magának való Charles-Haden Savage (Martin), a habókos, bukott Broadway-rendező Oliver Putnam (Short) és a fiatal művészleány (Gomez) egymás mellé keveredik lakóhelyükön, a felső West Side-i, impozáns Arconia épület liftjében. Hozzájuk csapódik még az első évad kulcsfigurája, Tim Kono is, aki hamarosan életét veszti. A true crime podcast-rajongó hármas nem hisz az öngyilkosságot kiáltó rendőrségnek: bűntényre gyanakodnak, és nyomozásba kezdenek, amit saját podcast formájában aztán el is kezdenek közvetíteni. Szerencsére minden évadban aztán termelődik egy újabb hulla, újabb megoldandó rejtvény.

A Gyilkos a házban amellett, hogy ügyesen lovagol a true crime őrület hullámain, képes egyszerre fricskázni a műfajt, kiszólogatni a színház és a filmgyártás világának, és nagyon emberi témákat mutat be a jól megírt karakterek révén. Mabel tökéletesen megtestesíti a millenial generációt: fogalma sincs, hogy mihez kezdjen az életével, és végül addig rágódik a válaszokon, hogy közben elfelejt élni. Vele erős kontrasztban áll a két hetvenes férfi, akik az öregedés gondjait-bajait és még annál is inkább a relevanciájuk elvesztését nyögik. Mindezt szerencsére nagyon viccesen teszik, és remekül működik ennek a valószínűtlen barátságnak a kémiája.

A főhősök mellett pedig, akik lubickolnak karaktereikben, visszatérő mellékszereplő például Meryl Streep, Da'Vine Joy Randolph és Paul Rudd, de az előző évadokban megvillant már itt Tina Fey, Nathan Lane, Michael Rapaport, Amy Schumer, Cara Delevingne vagy éppen Sting is. A negyedik évadban csatlakozik a stábhoz az erőszakos hollywoodi producer szerepében Molly Shannon és a különc hármast a filmvásznon alakító Eva Longoria, Eugene Levy és Zach Galifianakis. A színészekről lerí, hogy a Gyilkos a házban számukra igazi örömjáték – ezt pedig mi nézőként is nagyra tudjuk értékelni.

5. Pingvin

– Sikerült leszerződtetni az ír fickót?
– Jaja, megvan, megcsíptük Farrellt!
– Colin Farrellt? Az ír szexszimbólumot arra a szerepre, amit korábban Danny DeVito alakított? Megvesztél?!
– De hát nem azt mondtad, hogy az ír színészt A sziget szellemeiből és az Erőszakikból?
– A másik ír színészt, Brendan Gleesont, te idióta!
– Oh, annak valóban több értelme lett volna, Gleeson tényleg úgy néz ki, mint a Pingvin. Akkor most mihez kezdjünk?
– Hadd gondolkodjak… Végül is Farrell elváltoztathatja a hangját, adhatnánk rá zsíröltönyt, hogy jóval nagyobb darabnak tűnjön, és felvehetnénk egy hadseregnyi maszkmestert meg sminkest egy vagyonért, hogy minden áldott nap órákat dolgozzanak rajta, hogy úgy nézzen ki, mint Gleeson.
– Remek! Legyen így!

Sem állítani, sem cáfolni nem tudom, hogy a fenti beszélgetés vajon elhangzott-e a 2022-es Batman producerei/casting direktorai között. A lényeg, hogy ami az utóbbi időben történt élőszereplős vonalon a köpenyes igazságosztóval és társaival, az leginkább kiábrándító és irtó unalmas, de Matt Reeves filmje kijelölt egy olyan irányt, amely ad okot némi reményre – ha már a filmipar eltökélt szándéka, hogy életünk végéig különféle szuperhősök kalandjait nyomják le a torkunkon újra és újra.

Az ebben a filmben feltűnő Pingvin aztán idén saját sorozatot kapott, és nem csak Colin Farrell parádés alakítása és ellenfele, a szintén rendkívül izgalmas Cristin Milioti miatt gondoljuk azt, hogy az idei év egyik legjobbját sikerült létrehozni. Klasszikus gengsztersztori, avagy Tony Soprano felemelkedése Gothamben – a végén egy igazán kétségbeejtő csavarral. Itt írtunk róla bővebben.

4. Úriemberek

Mi köze van több száz lakókocsis cigánynak, egy táncoló, csirkejelmezes férfinak, néhány postagalambnak és Adolf Hitler jobb heréjének az egykori gazdagok kastélyai alatt termesztett marihuánához? A pandémia előtt bemutatott Úriemberekben Guy Ritchie visszatért a gyökereihez, az őrült tempóhoz, színes alvilági karakterekhez és az összefonódó cselekményszálakhoz: a történet szerint a brit arisztokrácia elszegényedő tagjai bűnbandákat engednek le hatalmas birtokaik alá drogbizniszt bonyolítani.

Az ugyanezen a címen futó, idén márciusban a Netflixen bemutatott spinoff sorozat is ezt az alaphelyzetet bontja ki, a végeredmény pedig pont olyan, mintha a britek Tarantinója fogta volna eddig fel nem használt ötleteit, és kissé ittasan összegyurmázta volna. A végeredmény szerencsére rém szórakoztató lett. A veterán Eddie (Theo James) apja halála után a Halstead grófja címet örökli. Hamar rádöbben: a Glass család annak idején alkut kötött a családdal, így egy konkrét bűnszervezetet kap a nyakába örökségével együtt. Hamarosan pedig felbukkannak a Blöffből ismert cigányok, van bokszmeccs és explicit erőszak, perverz hobbinak hódoló karakter és rengeteg eszeveszett fordulat. A szereposztás Ritchie-től megszokott módon telitalálat, a színészek pedig legalább annyira élvezik a cirkuszt, mint mi. Szerencsére már be is rendelték a második évadot!

3. Szarvasbébi

Az Edinburgh-i Fringe a világ legnagyobb előadó-művészeti fesztiválja, amelyen olyan sztárok próbálgatták szárnyaikat karrierjük korai szakaszában, mint Maggie Smith, Alan Rickman vagy Emma Thompson, ráadásul olyan darabokat láthatott a közönség először, mint például Phoebe Waller-Bridge Fleabagje, amelyből aztán az azonos című, zseniális sorozat lett, és itt debütált Richard Gadd önéletrajzi ihletésű Szarvasbébije is, amelyre a Netflix figyelt fel.

Kevés dolog kínosabb, mint végignézni egy rossz standupműsort. Az embert eluralja a szekunder szégyen, és egyre lejjebb süllyed a székében – a humorista helyett is. Gadd karrierje elején az a fajta komikus volt, aki neonparókában és flitteres tornadresszben saját anyja halálával viccelődött, ám hamarosan olyan dolgok történtek vele, hogy komoly önterápiába kezdett, eredményeit pedig meg is osztotta közönségével. A 2015-ben ugyancsak a Fringe-en bemutatott Monkey See, Monkey Dot egy hatvanperces, futópadon előadott produkció volt, amelyben azt mesélte el, hogyan lett nemi erőszak áldozata. Következő nagy traumájából aztán még nagyobb siker lett: 2019-ben a Szarvasbébi  Skóciából nemcsak Londonig jutott, hanem a Netflixre is.

Idén tavasszal senki sem számított arra, hogy egy apró, intim brit minisorozat fogja hosszú hetekig uralni a nézettségi toplista első helyét, ám a Szarvasbébinek ez sikerült. A történet szerint Marthát, a magát ügyvédnek valló, munkanélküli középkorú nőt megsajnálja a csaposként dolgozó, kezdő humorista Donny (a saját alteregóját alakító Gadd), és meghívja egy italra a pultnál. Ez a kedves, emberi gesztus aztán beteges megszállottsággá fajul a nő részéről: több mint 41 ezer zaklató e-mailt, 350 órányi hangüzenetet küld a fiatal férfinek, és végül szeretteit is elkezdi zaklatni.

Az egyik pillanatban lecsukatnánk és elmenekülnénk egy másik országba, hogy soha többé ne találhasson meg, a másikban pedig őszinte szánalmat érzünk egy olyan ember iránt, akinek az élete egy ponton végzetesen félrecsúszott és remeg minden törődésmorzsáért és szeretetért. A Szarvasbébi központi témáját, a zaklatást számos aspektusból, sőt azok kifordításából is egyszerre szemléli. Egyszerre kellemetlen és abbahagyhatatlan, pszichoanalitikus igényű mélyfúrás, amely fel meri tenni a legkényesebb kérdéseket is.

2. A mackó

Állunk a forró olajat okádó tűzhely mellett az oroszlánketrecben, és egyszerre kiáltjuk: igen, séf! A sokszoros Emmy- és Arany Glóbusz-díjas A mackó című sorozat nem csupán a hagymát, a lelket is meghámozza. A szeles Chicagóban járunk, ahol egy lepukkant szendvicsező csapata küzd az életben maradásért. A csapat élére érkezik Carmen Carmy Berzatto (az alakításáért már két Emmyt és egy Arany Glóbuszt is bezsákoló Jeremy Allen White), aki nemrég még ünnepelt sztárséf volt, ma viszont a szakadék széléről próbálja visszarángatni a testvére halála után atomjaira hulló családi kisbüdöst, és próbál szót érteni a vendéglátóipar másik végéhez szokott szakácsaival.

A 2022-ben bemutatkozó sorozat szerencsére nemhogy tartja az első évad színvonalát, a másodikkal számos értelemben meg is haladta azt, az idén ősszel debütáló harmadikban pedig egy kicsit visszavett az őrületes tempóból, hogy szereplői és a néző is tudjon reflektálni a történtekre. Az élet pedig csak egyre nehezebb lesz, ahogy Carmy rengeteg áldozat és ordibálás útján a szedett-vedett, kaotikus büféből valódi éttermet gyúr, az ott dolgozók pedig megtanulnak igazi csapatként együtt dolgozni.

Christopher Storer sorozata a kíméletlen tempót humorral oldja, mesteri cselekményvezetéssel, puskaropogásként pattogó – gyakran húsba csapódó – párbeszédekkel és ritkán látott színvonalú karakterábrázolással. A mackó cím egyébként egy szójáték lefordítása, hiszen a Bear (medve) a Berzatto név becézése, a sorozat pedig olyan realista módon mutatja be az éttermi-konyhai közeget, mint ahogyan még talán sosem láttuk. Főhősének tragédiája már-már a háborús veteránokra jellemző poszttraumás stressz. Teljes írásunkat A mackóról és úgy általában a konyhákban játszódó filmekről itt lehet elolvasni.

1. A sógun

A streamingcsatornák elkényeztetnek minket kosztümös sorozatokkal, amelyek vagy so-so korhűek, mint például a Downton Abbey helyére pályázó, újvilági arisztokraták viaskodásáról szóló Aranykor, vagy éppen eszképista mesék, mint a bődületes sikerrel futó Bridgerton és társai. Ám míg ezekben a történetekben a legnagyobb konfliktust az okozza, hogy kinek a partiján jelennek meg többen a társaság jeles tagjai közül, az idei év legjobb drámájában résen kell lennünk, ha számolni szeretnénk, hányan vágják fel a saját hasukat, mert megsértettek valakit – és a becsület kötelez. Na persze nem csak a rendkívül sok dicső halál (szeppuku), porba hulló feje és élve megfőzött tengerész miatt végzett listánk élén a a James Clavell 1975-ben megjelent bestsellere alapján készült minisorozat, A sógun.

A történelem ihlette sztori szerint a 17. század elején járunk, amikor polgárháborúk sújtják Japánt. Felnőtt korú örökös híján régenstanács kormányoz, de az igazi hatalom azé lesz, aki a legfőbb hadúrrá, sógunná válik és egyesíti Japánt. Josi Toranaga (Hiroyuki Sanada) a tanács egyik tagja, aki ellen összefognak társai a hatalmi harcok közepette, élen a ravasz Isidóval. Toranaga nem önös szándékból, hanem Japán érdekében nyíltan szembefordul riválisaival, és háborúra készül. Ebbe a konfliktusba csöppen a hajótörött John Blackthorne, akit William Adams navigátorról mintáztak: ő volt az első angol, aki betette a lábát Japánba. A brit legnagyobb szerencséjére találkozik Toranagával és annak csodaszép, karizmatikus, ám tragikus múltú tolmácsával, Marikóval (Anna Sawai).

A Disney+-on látható, tízrészes sorozat a legmagasabb színvonalon készült, ám ez esetben a pazar díszletek és jelmezek nemcsak a külcsínt jelentik, mint például a Tom Cruise-féle Az utolsó szamurájban: a sorozat komplex karakter- és világábrázolása hitelesen mutatja be a feudális Japánt. Olyannyira, hogy Kuroszava Akira vagy Kobajasi Maszaki szamurájfilmjei juthatnak eszünkbe róla. A színészi alakítások elsőrangúak, Hiroyuki Sanada és Anna Sawai ráadásul történelmet írtak, amikor Emmyt nyertek idén mint legjobb drámai sorozatszínész és színésznő. A sógun igazi politikai és személyes dráma, amely olykor kegyetlenebb a Trónok harcánál is.