Szánt a táj - BUKTA IMRE EGERBEN

Egerben enyhe lanka oldalából magasodik a tornyok nélküli ?rossz? templom, így hívják a helybéliek a Trinitárius templomot, amely 1763-ban leégett még mielőtt felépült volna. II. József császár 1784-ben feloszlatta a rendet, éppen 13 évvel azután, hogy megtartották az újjáépített templomukban az első istentiszteletet. A templom és a hozzátartozó kolostor volt már laktanya, katonai raktár, színház, mozi, diszkó vegyesen, egyszóval világi célokat szolgált. Az 1997-ben eredeti állapotába visszaállított és felújított tér jelenleg Templom Galériaként folytatja küldetését, és idén ősszel Mélyszántás címmel Bukta Imre festményei töltötték meg élettel.

 

Legutóbb 2007-ben, a Modemben láthattunk nagy ívű áttekintést Bukta legújabb festményeiből. Akkor a white cube steril falai között az átfogó életmű-kiállításnak csak egy szeletét alkották a képek, Bukta installációi, performansz dokumentációi, objektjei között színes világként tárult fel a vidéki lét képe és puritán igazsága. Most e jó arányokkal megáldott tágas templomtérben a szakralitás különös csendje szinte belevág az ember tekintetébe, mint az eke a földbe. Kifordítja a földhözragadt népet zárt világából, és feltölti pátosz nélküli fénnyel.

 

A tér szolidan háttérbe szorul, hogy előbújhassanak a sötét, füstös kocsmákból a jövőjüket vesztett Fricik, napfényre kerüljön a falu közepén álló Ilonka, amint otthonkában a kínai árus olcsó cipőjét próbálja, vagy hogy lássuk, mit művel Feri a láncfűrésszel. Hogy más megvilágításba kerüljön, mi van a tarlón, a barackosban, az udvaron, ?A bótban?, a ?Konyhában?. Bukta Mezőszemerén él, akár a képen szereplő emberek. Keményen dolgozik, mint a festmények kulcsfigurái. Benne áll a tájban és nem kontemplálódik, hanem végzi a dolgát. Előbb dolgozik, azután képet fest.

 

Ecsetjében olyan kis szavak jelentései vannak, hogy még ráismernek az emberek. Talán ezért is történhetett meg, hogy az egri ?rossz? templomba eljöttek Mezőszemeréről, de nem ám csak az odaköltözött művészek, hanem a dolgos szomszédok, ismerősök, akik eredendően éppen abba a világba születtek, amit Bukta lefest. Színesen festi, és néha kidíszíti a valóságot, hogy elviselhetőbb legyen. A tájba lebegő krumplikat helyez, a kocsmában ücsörgők feje körül kristályok alakzatai tündökölnek, kapirgáló csirkék között az udvaron Ilust fényaurába bújtatja.

 

Kicsit hozzátesz a látottakhoz, de csak éppen annyit, hogy ne vegye el a lényeget belőle. Bukta képein az élet egyszerűsége, és talán még a múlandósága is tud ragyogni. Kopott ugyan minden a mezőszemerei boltban, a kocsmában is csak a játékgép neonfelirata fénylik, de a természet közelsége, a falusi táj, ez a belső táj képes a festészet eszközeivel is az emberek nyelvén szólni. Az egyik művén Krasznahorkai felolvas, talán épp a hanyatlás határainál, az emberi élet bizonytalanságánál tart. Mintha prófétaként emelkedne a házak fölé, de az ember esendőségét még ő sem tudja felülírni.