Nagyon szeretem a humorodat. Meg sem kell szólalnod, már a jelenléteddel is képes vagy megmosolyogtatni az embert.
Nahát! Nem gondoltam, hogy viccesnek találsz, de nagyon örülök neki. Nem kifejezetten derűnek, inkább alapvető nyugalomnak érzem, ami bennem van. A hosszú-hosszú évek alatt vicces szerepeket játszottam a legkevesebbet. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor számítottak a rendezők a humorérzékemre. Életemben először még gyakorlatos színészként, 23 évesen, Lázár Kati és Jordán Tamás rendezésében szerepeltem vígjátékban Kaposváron. A hipochonder Alba asszonyt játszottam a Karnevál végi éjszakákban, aki mindig azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy boldogtalan, beteg, nyafog, ezért az egész társaságnak elege van belőle. Komolyan, drámaként próbáltuk a darabot, el is kerülte a figyelmemet, hogy egyébként Goldoni-vígjáték az, amit előadunk. Rengeteget mulattak rajtam a premieren, én pedig zokogtam, hogy kinevettek.
Koltai Robi is ott ült a nézőtéren. Előadás után elmondtam neki a bánatomat, ő pedig a nevetéstől fakadt majdnem sírva. Azt hittem, valamit rosszul csinálok; fura, naiv érzés volt részemről, hogy nem értettem, mi történik. Robi azt mondta, aznap este sikerült remekül eljátszanom a karakteremet, de majd meglátom: mostantól, hogy már tudom, mennyire vicces vagyok, nehéz lesz estéről estére megnevettetnem a közönséget. Így is lett. Amikor elkezdtem figyelni, hogy bejön-e egy poén, akkor soha nem sikerült. Nehéz dolog a humor, mindig féltem tőle; nem hittem el, hogy van erre képességem.
18 évesen súgónak vettek fel a kaposvári színházba. Hogyan váltottál a kulisszáról a színpadra, és hogyan kerültél a szülőfaludból, Toponáról a színházba?
Csoportos szereplőként kezdtem a ranglétrát, onnan jutottam fel színésznek. Egyszerűen odamentem Babarczy László igazgatóhoz, és megkértem, hogy vegyen fel, ő pedig rábólintott. Így lettem súgóból segédszínész. Nem jártam a színművészetire, hanem később, a kaposvári tanodában szereztem végzettséget. Elvarázsolt a könyvek, a színdarabok, a filmek világa. 1961-ben születtem, és hét-nyolc éves voltam, amikor televíziónk lett. Csodálatos tévéfilmeket vetítettek, amiket élvezettel néztünk, és azért akartam színész lenni, mert láttam, hogy a színészek csodadolgokat művelnek. A falum öt kilométerre volt Kaposvártól, és gyakran vittek minket előadásokat nézni. A színház akkor élte a virágkorát, friss, eleven, progresszív műhely volt. A ’70-es évek – amikor gimnazista voltam – ilyen szempontból jó időszaknak számított; rengeteg filmklub nyílt, frissen készült Bergman-, Pasolini-filmeket néztünk együtt. Bármilyen különös, kisvárosból is nyílt rálátás nagy filmekre. Mindezek hatására kerültem a színházba. Rendes körülmények között tanító néni lettem volna, mint a legtöbb kislány, aki arra vágyott, hogy a legnagyobb tiszteletnek örvendjen a faluban. Zseniális pedagógusaink voltak, igazi példaképek; ahogy a filmekben mondják: hősök. Rendszeresen nyertem versmondó és tanulmányi versenyeket, ahol mindig könyvutalványokat kaptam. Rengeteget olvastam, imádtam a könyveket.
Azt mesélted, hogy gyerekkorodban introvertált voltál. Hogy volt bátorságod mégis kiállni verset mondani?
Éppen azért, hogy ezt leküzdjem. Izgulós voltam, és nehezen kezdett el megtörni a jég. Amikor először szavaltam nagyközönség előtt, a második sor után nem tudtam folytatni. Nagyszerű magyartanárunk volt, aki mindig úgy foglalta össze egy-egy költő munkásságát, hogy a műveiből rövid műsort készíttetett velünk, amit mindig én szerkesztettem, mert én voltam az osztály okostóbiása. Az egyik ilyen kis produkcióval, amiben József Attila Ódáját mondtam, kikerültünk a városi versenyre, és annak ellenére, hogy gyakorlatilag egy szót sem érthettem belőle, megnyertem az egyéni szavalóversenyt, pedig azon nem is indultam. Önazonosan mondtam a bonyolult verseket. Senkit nem akartam utánozni, hanem amit a tizenéves fejemmel és lelkemmel felfogtam, azt interpretáltam, és ez tetszhetett a zsűrinek.
A versmondás fejlesztette ki bennem a játékhoz való bátorságot, és ugyan kezdetben a szituációkat is félve adtam elő, a tanárok éreztették, hogy való nekem a pódium. Utolsó éves voltam, amikor az első szerepemet megkaptam a színjátszókörben, és iszonyú nehezen próbáltam, mert fogalmam sem volt arról, hogyan kéne végrehajtani az instrukciókat; nem tudtam, hova tegyem kezem-lábam. Akkor kezdtem igazán dolgozni, amikor az első közönség beült: attól szárnyakat kaptam és mindent megcsináltam. Az osztálytársnőm iszonyúan leszidott, hogy nem lehet csak akkor játszani, amikor tétje van, de nekem a kényszerhelyzet kellett hozzá.
Könnyen jutottál előre a pályád során?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy szerencsém volt. Gyorsan kaptam nagyobb szerepeket a kaposvári színházban. A vizsgáinkra Budapestről érkeztek zsűrizni, így látott meg Zsámbéki Gábor és Molnár Piroska is. Az utolsó lépcsőfokot a színész 1-hez a Boldogtalanokban, Róza szerepével ugrottam meg. Mondatról mondatra küzdöttem, hogy jobb legyek és újabb lehetőséget kapjak. Először a stúdióban játszottam, ahol egy idő után komolyabb feladatokat bíztak rám, miközben a nagyszínpadon kisebbeket vagy statisztaszerepeket. Csírázó színészfejjel tanulságos volt megérteni, mi a teatralitás, és mit tud az ember biodíszletként csinálni.
Mindig azon járt az agyam, hogyan lehet pici jelenlétből emlékezetest kihozni: ezek lettek az én szeretett néma szerepeim. 26 éves voltam, amikor Jeles András rendezésében cselédlányt játszottam A három nővérben, és a kérésére végig a színpadon kellett maradnom. Iszonyú jó meló volt! Minden egyes gesztusommal gyakorolni tudtam, hogy mit lehet szavak nélkül kifejezni. A Paraszthamletben a sérült kisfiút osztották rám, az ő szemével kellett reagálnom a történetre. Sokat tanulhattam a színpadi kifejezőeszközökről, amik nemcsak a szó vagy a szöveg. Alázatból is sok mindent el lehet sajátítani.
A Látom, amit látsz című filmben (itt írtunk róla – a szerk.) Mituk néniként sem beszélsz túl sokat, mégis meghatározó a jelenléted.
A filmezéshez előnyös a szavak nélküli jelenlét, amiről beszéltem. Ott nagyban „oda van írva”, amit gondolsz, minden látszik rajtad.
Sokat forgatsz.
Egyáltalán nem, csak sok filmben benne vagyok egy kicsit. Múltkor megnéztem Goda Kriszta Veszettek című filmjét, és legnagyobb döbbenetemre abban is van egy mondatom. Büszke voltam magamra, fontos volt az az egy mondatom, ráadásul tök jól csináltam. De ennyi. Egy csomó filmben egymondatos szerepem van. Nemrég MOME-s csapattal forgattunk. Szeretek fiatalokkal dolgozni, és mindent el szoktam vállalni, mert erre biztattak hozzáértők, akik azt mondták, hogy szeret a kamera. Életemben először Gothár Péter Melodráma című filmjében játszottam: Boncza Bertát vörös hajjal. Három nagy filmszerepem volt: szintén Péternél A részlegben, Enyedi Ildikónál a Simon mágusban és Zsigmond Dezsőnél A ház emlékeiben. Ez utóbbira kaptam a legjobb női alakítás díját a filmszemlén. Hollywoodi jellegű, nagyszabású történetről van szó, ami 25 éves kortól a haláláig mutatja be egy nő sorsát – nagy ívet tudtam bejárni vele.
Miért költöztél Budapestre? A fix színházi szerződést magad mögött hagyva hogyan ment a szabadúszás?
Elsősorban A részleg (Gothár Péter rendezte film Bodor Ádám azonos című elbeszéléséból – a szerk.) miatt jöttem el, amit közvetlenül Ceaușescu halála után forgattunk Romániában, és ahhoz, hogy el tudjam játszani, egy évre kiadtak a kaposvári színházból. Addigra a fiam már ötéves lett, lakásunk volt Pesten, és úgy döntöttünk a férjemmel, hogy odaköltözünk. ’93-at írtunk akkor, és azóta is ugyanott, a Dembinszky utcában lakom. A szabadúszás során ismét a kispadról kellett előrejutnom, mert pesti viszonylatban sem a kaposvári szerepeim, sem a filmsikerem nem jelentettek sokat. Újból jött a tanulás: a Stúdió K-ban, a Radnótiban és az Újszínházban, ahol fiatalokkal, köztük Hargitai Ivánnal, Novák Eszterrel dolgoztam. Összevissza rohangáltam a példányaimmal a színházak között, míg végül Márta István leszerződtetett az Újszínházba. Ha Kaposváron maradok, soha nem dolgozhattam volna Csomós Marival, Csankó Zolival, Bálint Andrással és még sorolhatnám mennyi mindenkivel… Kiszélesedett számomra a színházi világ.
15 éve a Nemzeti Színház tagja vagy. Ott is elölről kellett kezdened?
Igen, de ez normális dolog a színházban, hiszen új kollégák, új rendezők közé kerültem. Ötvenévesen persze már nem volt egyszerű megint igazolnom, hogy alkalmas vagyok színésznek mindenféle papír nélkül. Mindig ott motoszkál hátul a fejemben, hogy nincs színművészetis diplomám, de ez inkább tudat alatti elvárás magamtól, soha senki nem kérte számon rajtam. Nem a színház választott engem, hanem én választottam őt. Szerepről szerepre újra kellett bizonyítanom, hogy nem pici és szemüveges nő vagyok csupán, hanem használható színész.
Nagy sikert arattál az Ördögkatlan Fesztiválon a fiad, Viktor Balázs által rendezett monodrámáddal, pedig tartottál tőle, hogy a rendhagyó Szűz Mária-történetre, ráadásul egy templomban hogyan reagál majd a közönség.
A Mária testamentuma az öreg Szűz Mária története a fiáról, aminek az a veleje, hogy a világ nem érdemelte meg Jézus önfeláldozó halálát, hiszen semmi változás nem történt. Érdekes darab, egy ír fenegyerek, Colm Tóibín írta a 2000-es évek elején. Furcsa, nem blaszfémikus, inkább elgondolkodtató történet, a mélyen katolikus barátaim nem szeretik. Akik kevésbé szigorúak, jobban elfogadják. Jézus neve egyébként nem hangzik el a darabban, de a történetből nyilvánvalóan kiderül, kiről beszélek. Azért izgalmas, mert nem valódi szerep, hanem harminc oldal szöveg, amiben nem átlényegülni kell, hanem inkább anyai szemszögből hitelesen elmondani egy nagyon közismert történetet.
Máriáról a Bibliában csak a fogantatásnál, a kánai menyegzőnél és a keresztre feszítésnél tesznek említést, az összes többi nagy Jézus-cselekedetnél, például a hegyi beszédnél nincs jelen. Csak hallomásból tudja, hogy valami történik a fiával, és érzi, hogy ebből baj lesz. Ukrán és orosz anyák hasonló fájdalmat érezhetnek, amikor elveszítik a fiukat. Rengetegen eljöttek megnézni az előadást, és fura volt, mert a beremendi templomban két oldalra kellett játszanom. Mindenki legyezgette magát, annyira meleg volt, és eltelt egy kis idő, amíg rájöttem, hogy ezt nem azért csinálják, mert unják. Nagyon jól sikerült.
Milyen új szerepeket játszol a most induló évadban?
Szeptember 3-án mutatjuk be a Bánk bánt, azután jön A revizor és az évad végén A cigánytábor égbe megy. Abban rikácsoló, vajákoló cigányasszony leszek, nagyon várom.
Mit vársz még, mire vágysz?
Semmire. Amióta tavaly októberben meghalt a férjem, nehezen tudok örülni dolgoknak, szomorú kis öregasszony lettem. Ezért is lepődtem meg, hogy azt mondtad, derűsnek látsz – ami viszont jó hír. Arra vágyom, hogy a fiatalok, a fiam legyenek boldogabbak, tudjanak boldogulni. A munka öröm, különösen, ha van, és pláne, ha az ember azt csinálhatja, amit szeret.
Fotók: Kállai Márton
