A kétszívű ember legendája
Gelu Păteanu személye már életében legendássá vált. Én szoktam kétszívű embernek nevezni. Román anyanyelvűnek született, de a magyart is ugyanúgy anyanyelvének tekintette – és ez nem puszta frázis volt nála, hanem mélyen átélt valóság. „Kolozsváron születtem, tehát európainak, s kétnyelvűségem kezdetére vissza sem tudok emlékezni” – vallotta magáról, és ebből az alapállásból tekintett mindig önmagára és az életre.
Márton Áron püspök keresztelte meg katolikus hitben, középiskolai tanulmányai után a kolozsvári jogi egyetem hallgatója lett, ahonnan két tanulmányi év után politikai okok miatt kirúgták. A kommunista rendszer már fiatal korától kezdve szemmel tartotta: 1952-ben kilenc hónap Duna-csatornai kényszermunkára ítélték „a pénzügyi reform ellen való lázításért”.
A fordító, aki hidat épített
A megtorlás és folyamatos megfigyelés ellenére Păteanu nem tört meg. Sőt éppen a korlátozások tették még eltökéltebbé abban, hogy hidat építsen a két kultúra között. Hetvenkötetnyi műfordítás maradt utána – olyan bravúrral átültetve az egyes szövegeket egyik nyelvről a másikra, amilyenre csak kevesek voltak képesek. Mikes Kelemen leveleskönyvét, Németh László Iszonyát, Móricz Zsigmond műveit, és a 2018-ig kéziratban heverő, igen míves Toldi-fordítását.
A Toldi-fordítás különleges jelentőségű: 1956 októberében, amikor a magyar forradalom hírére reagálva érezte, hogy „valamivel tartozik a magyarok bátorságáért”, fogott hozzá Arany János művének román nyelvű átültetéséhez. Ez nem egyszerű műfordítás volt, hanem politikai kiállás és az emberi nagyság megnyilvánulása egyszerre.
A költő, akit elhallgattattak
Kevesen tudják, hogy Păteanu jelentékeny költő is volt. A cenzúra feketelistájára került versei miatt lett kénytelen a műfordítás felé fordulni. A Securitate jelentéseiben konkrétan leírták, hogy versei „lázítók, frivolak és nem alkalmasak az olvasásra”. Első kötetének kéziratát visszadobták a Dacia kiadónál, és ezzel eldőlt: a szocialista Romániában költőként soha nem szólalhat meg.
Etédi éveiben született meg több mint száz magyar nyelvű szerelmes verse, amelyekből a Levelek a Fekete Madonnához című gyűjtemény csak posztumusz jelenhetett meg. Ezek archaikus csengésű, a szakrális szövegek világát idéző költemények a szerelem és a létértelmezés míves himnuszai.
A szabadság apostola
Păteanu igazi nagysága azonban politikai kiállásában mutatkozott meg. A nyolcvanas években rendszeresen ellátogatott – gyalogosan vagy biciklivel – a fehéregyházi Petőfi-ünnepségekre, ahol a román–magyar barátság és a szabadság mellett tett hitet. Ezek az ünnepségek nemcsak emlékezések voltak, hanem egyfajta szellemi műhelyek: az emlékezés apropóján összegyűlt emberek így kaptak lehetőséget a találkozásra abban a korszakban, amikor a gyülekezési jog is megcsonkított volt.
A végzetes beszéd
1990. március 15-én, az első szabadon megünnepelt nemzeti ünnepen Fehéregyházán mondta el azt a beszédet, amely végleg megpecsételte a sorsát Romániában:
„Testvéreim! Az ötven esztendő alatt, amíg szellemi rabságra voltam kárhoztatva, mindig azt reméltem, hogy egyszer, amikor szabadon fogok itt állni önök előtt, méltán és teljességgel hozhatom román íróember létemre önöknek és Petőfi emlékének a román kultúra hódolatát. […] Úgy rázott össze a sors engem a magyarokkal. Ez nem jelenti azt, hogy másnak nem vagyok ugyanolyan barátja. De volt mindig bennem egy olyan, hogy akit a legjobban ütöttek, amellé szerettem állni.”
A marosvásárhelyi fekete március után két héttel el kellett menekülnie az országból. Fehéregyházáról hazafelé menet rálőttek arra az autóra is, amely szállította - mondja a fáma, ám később derült ki, hogy ez hazugság: egy besúgó terjesztette szóban-írásban, ahol csak érte ezt a hamis anekdotát, míg a valóság az volt, hogy román szélsőséges nacionalisták fenyegették meg halálosan.
Budapesti évek és örökség
1990-ben, 65 évesen kezdte újra az életét Budapesten. Az ELTE román karán tanított, később a Miskolci Egyetemen is. Mindössze öt évet kapott a szabadságra – 1995-ben halt meg a magyar fővárosban. Végre megjelenhettek a versei, de igazi költői karrier már nem várt rá.
„Roppant huncut román ember vagyok” – jellemezte magát egy alkalommal, és valóban volt benne valami huncut. Sportot űzött abból, hogyan lehet embernek maradni a kommunista diktatúra éveiben. Híres volt bohém életviteléről, szerette a társaságot, a nőket, élt-halt a barátaiért.
A centenárium üzenete
Gelu Păteanu születésének 100. évfordulóján különösen aktuális az üzenete. A román–magyar együttélés meggyőződéses apostola bebizonyította, hogy a nacionalizmus bármely offenzív formája értelmetlen. Abban hitt, hogy a kölcsönös megértés alapja a kulturális közeledés, egymás kultúrájának megismerése.
Kétszívűsége – hiszen ugyanolyan jó magyar volt, mint jó román – az egyetemes európaiság és emberi nagyság iskolapéldája. Mai világunkban, amikor újra erősödnek a nacionalista törekvések, Gyalu bácsi példája mutatja: lehet egyszerre hűnek lenni két kultúrához is.
A centenárium alkalmából érdemes elgondolkodni azon, amit maga fogalmazott meg: „Keveseknek adatik meg, hogy életükben már legendává váljanak.” Gelu Păteanu ezen kevesek közé tartozott – és ma, száz évvel születése után, legendája továbbél, példája időszerű, üzenete pedig égetően aktuális.
