A szecesszió világnapját 2013 óta magyar kezdeményezésre június 10-én ünnepeljük, a századforduló két emblematikus építészére emlékezve: ezen a napon hunyt el 1914-ben Lechner Ödön, 1926-ban pedig Antoni Gaudí. Ma már a Réseau Art Nouveau Network nemzetközi szecessziós szervezet hivatalos programjában is szerepel a világnap, amelyet az Iparművészeti Múzeum idén kéthetes fesztivállal ünnepel.
A szecesszió a 19. század végétől az első világháborúig tartó, az építészettől a díszítőművészetig mindent átfogó új, ornamentális meghatározottságú művészeti irányzat.
A szó maga kivonulást jelent, és a korábbi akadémikus művészeti gondolkodásból való kiszakadást valósítja meg. Az új idők új szelei egyszerre jelentkeztek Európában, de a mozgalomnak országonként elérő sajátosságai alakultak ki, és különböző elnevezést is kaptak: németül a Jugendstil, franciául az art nouveau, angolul az Arts and Crafts, míg Közép-Európában a szecesszió elnevezés terjedt el.
A szecesszió idealizálta a növényi formákat és a női testet.
Mivel a természetben nem fordul elő egyenes vonal, ezért az új irányzatra, szakítva a korábbi akadémikus felfogással, a hajlékony, kígyózó vonalvezetés vált jellemzővé. Az 1867-es világkiállítás japán pavilonja is elkápráztatta a művészeket, akik tanulmányozni kezdték a felületek díszítésére szolgáló japán motívumokat, az alkotók rajztechnikáját, a természet iránti végtelen fogékonyságukat. Franciaországban elsősorban a plakátművészet fejlődése köszönhető az art nouveau-nak.
A megújítás igénye minden apró részletet magában foglalt és általánossá vált. A korszakban nem csupán az előadó-, de az alkotóművészetekre is jellemző megközelítés a Gesamtkunstwerk, vagyis az összművészeti alkotás; egy épület esetében például a tervezés a statikán és a gépészeten túl a kilincsektől a lépcsőkorlátokig, a bútoroktól a lámpatestekig a legapróbb részletekre is kiterjedt.
A szecesszió széles körben való elterjedését jórészt a grafikai művészeteknek köszönhette.
Egyre többen tudtak olvasni, megnőtt az igény az újságok, könyvek iránt, a nyomdaipar robbanásszerű fejlődésnek indult, mindez pedig egybeesett az új irányzat térhódításával. A könyvnyomtatás megújításának igénye Angliából indult ki, ahol felléptek fel a túlzott iparosítás, a kézműves munkák háttérbe szorulása ellen, hiszen a könyv is az igénytelen tömegtermelés áldozatává vált. William Morris azonban saját könyvkiadót hozott létre, ahol gondosan ügyelt a betűtípus, a margók, a keretezés, az illusztrációk összhangjára, a könyv kötésére, de még a papírgyártásba, a papír merítési technikájába is beleszólt, különleges összművészeti alkotást hozva létre. Hét év alatt ötven könyvet adott ki művészi kivitelezéssel. „A használati tárgy is lehet műalkotás, ha azt gonddal készítik” – vallotta William Morris.
Németországban a Jugend és a Simplicissimus című folyóiratok kiadása lendítette fel a tipográfia megújulását, amelyekhez Peter Behrens és Otto Eckemann az új stílusirányzatnak megfelelő új betűtípusokat tervezett.
Hazánkban Walter Crane angol építész látogatása és életmű-kiállítása volt inspiráló hatással a szecesszió fejlődésére.
Ő hívta fel a figyelmet a magyar népművészeti motívumvilág kincseire, és ösztönözte az építészeket, művészeket ezek használatára. Bár a mozgalmat hazánkban Lechner Ödön és tanítványai indították el, de Crane jelentősége – főleg Kós Károlyra és a Fiatalok csoport tagjaira tett hatása – tagadhatatlan.
A tipográfia változásai hazánkat is elérték, és az ólombetűk művészetközvetítővé váltak. A Magyar Nyomdászok Évkönyvében már 1901-ben megjelent Radnai Mihály tanulmánya az Újabb irányzatok betűiről. A szegedi Dugonics Társaság 1902-ben meghívta Lechner Ödönt, hogy a magyaros formanyelvről tartson előadást, és az itt hallottakhoz igazítva tervezték meg kiadványaikat, köztük a Sümegi Kálmán elbeszéléseit tartalmazó Foszlányok című kötetet. A gödöllői művésztelep tagjaihoz, Körösfői-Kriesch Aladárhoz, Nagy Sándorhoz szintén több tipográfiai tervezés kötődik.
A Gesamtkunstwerk egyik első állomását az építészek tervrajzai jelentették, amelyek részletességük, igényességük alapján akár képzőművészeti alkotásoknak is tekinthetők.
Ausztriában az Otto Wagner iskolájában tanuló építészek számára előírás volt, hogy beadandó terveiket új, általuk tervezett betűtípussal feliratozzák, és elvárták a tervek esztétikus megjelenését. Magyarországon is megválogatták a tervek feliratának betűtípusait, és nagy hangsúlyt fektettek az ízléses keretezésre, a díszítőmotívumokra is.
Foerk Ernő, aki többek között a szegedi fogadalmi templomot tervezte, egyenesen iniciáléba szerkesztette monogramját, Kőrössy Albert Kálmán tervei pedig – épületeihez hasonlóan – igen látványosak, önmagukban is művészi élményt jelentenek. A tervrajzok művészi igényességét bizonyítja, hogy nem csupán ceruzarajzok, hanem kőnyomatos és filctollal készült tervek is születtek.
Források:
A vonal esztétikája – Tipográfia a hazai szecessziós építészetben (előadó: Baldavári Eszter muzeológus, kurátor, a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ munkatársa)
Sinkovics Éva: Szecessziós könyvészet és tipográfia
Nyitókép: A szecesszió fesztiválján Katona Júlia művészettörténész, az Iparművészeti Múzeum muzeológusa a Kisképző Schola Graphidis Művészeti Gyűjteményében. Forrás: Facebook/Iparművészeti Múzeum
