Élmény, tudás, hagyomány – szól a Székely Nemzeti Múzeum mottója, amely erre a tárlatra tökéletesen áll. Azokra a fontos momentumokra fókuszál, amelyek elvezettek az önvédelmi harchoz és az ahhoz elengedhetetlen hadiipar megteremtéséhez.
Lényegre törő a történeti összefoglalás, amely 1848 őszén kezdődik. Tóth-Bartos András kurátor átlép az általánoson, kontextualizál, ugyanakkor nem veszik el a részletekben, és nem tesz fölösleges tér- vagy időbeli kitekintéseket sem. Itt nem az a fontos, mi történt Pesten március 15-én, hanem az, hogy az önvédelem megszervezésében milyen nehézséget jelentettek az év eleji járványok és természeti csapások, a szabadságharc leverése után pedig mekkora nehézséget rótt a lakosságra a cári csapatok fosztogatása, illetve a császári és cári hadsereg ellátása.
Az is nagy erénye, hogy a zengő hőskultusz helyett a gyakorlatias, tudását jó ügy szolgálatába állító, a nehéz körülmények között is technikai újítással jelentkező szakembert dicséri Gábor Áron személyében, és nem hallgatja el azt sem, hogy a minőség – épp a nehéz körülmények miatt – hagyott némi kívánnivalót maga után.
„Háromszék nem egy törvényhatóság, hanem maga a szabad Erdély” – olvasható az egyik első tablón, amely a kiállítást végigjárva elveszti pátoszát, és valós, hétköznapi értelmet kap. A látogató megérti, mit jelent a közösségi áldozatvállalás a haza és a szuverenitás védelmében, amihez nem is kell más, mint egy idézet, mely szerint „Kézdivásárhely csaknem saját magánerején állította ki a tábort a szükségesekkel, Sepsiszentgyörgy pedig minden pénzét hadiköltségre ajánlotta”. Vagy egy lista, mely szerint Háromszék 125, Marosszék 93, Csíkszék 56, Aranyosszék 24, Udvarhelyszék 14 harangot ajánlott fel az ágyúöntéshez.
A kiállítás a 21. században is átélhető emberi pillanatokat emel ki, például azt, hogy milyen erőfeszítéseket tettek a magyarhermányi mesteremberek, hogy a novemberi fagyban beüzemeljék az ágyúöntéshez a már kihűlt vaskohót. És képes egy felirattal döbbenetet kelteni: gyermekágyú, hiszen mint az olvasható Orbán Balázsnál A Székelyföld leírásában, „a serdülő gyermekek is századokba voltak beosztva, felfegyverkezve s Turóczi által öntött kis ágyukkal felszerelve”.
De nem nyomasztani akarnak a kiállítás létrehozói, hanem élményalapon ismeretet átadni, így hát az érzelmi hullámvölgyekbe betettek egy-egy kedvben, energiában följebb lökő aktivitást. A VR-szemüveges parittyázás vagy az ágyúcsőfúrás persze magától értetődő, de a nyomtatás és a tetűfuttatós játék sem random került be. Bem ugyanis tisztában volt azzal, hogy a szónak micsoda ereje van, ezért többnyelvű röplapokat készíttetett, és az ő nevéhez fűződik az erdélyi hadi lapok elindítása is, ezért a mini kézisajtó. Mivel a kártyázást tiltották a katonáknak, ki kellett találni valamiféle, szerencsejátékkal is összekapcsolható időtöltést. Miből volt rengeteg? Tetűből, hát rajzoltak egy kört, azt cikkekre osztották, a cikkekbe beírták a nevüket, mint a rulettben, megtették tétjeiket, és várták, hogy a kör közepére betett tetű merre indul.
Laikusok és a történelem iránt mélyebben érdeklődők is találnak maguknak érdekességet a kiállításban, a hadtörténeti specializációra járók pedig a háromszéki haderő részletezése vagy Turóczi Mózes ágyúöntő műhelyének alaprajza és az ott dolgozók névsora, beosztása láttán kerülhetnek heves izgalmi állapotba.
Vannak még hangzóanyagok, amelyeket deepfake-esen meganimálva, a legfontosabb mesterek saját szájából, a sepsiszentgyörgyi színház művészeinek hangján hallhatunk, a csatát pedig ólomkatonákkal vívják. És ez utóbbi a képernyőn, egy korabeli zászló alatt, az egyetlen fennmaradt Gábor Áron-ágyú mögött valahogy sokkal autentikusabb, mint ha hagyományőrzőkkel játszatták volna el.
Megrozsdásított fémlapba vágott személy- és helynevekkel ér véget a kiállítás. Szép és fontos gesztus. De hogy a látogató ne a hivatalos ünnepélyesség személytelen gesztusával távozzon, elkészítheti a maga huszárfotóját. Az enyém kicsit marcona lett, sietek megjegyezni, hogy ez nem a kiállításnak szól!
