Tavaly októberben találkoztam a Radnóti Színház kötelékébe tartozó Radnóti Ifjúsági Műhely (RIM) felhívásával, amely felnőttek számára egyéves részvételi színházi csoportot hirdetett. Csak annyit értettem belőle, hogy Radnóti és színházi csoport, de hívószónak ennyi is elég volt. Ott a helyem, gondoltam. Elkészítettem a „belépőjegyként” szolgáló jelentkező videót, és vártam. Október 28-án megérkezett a válasz: „Örömmel értesítünk, hogy felvételt nyertél a Radnóti Színház részvételi színházi csoportjába!”

A csoport elindult; a hétfő esti foglalkozások a karantén hónapjaiban kapaszkodót is jelentettek. A feladatok színesek, változatosak voltak, és a személyiségem is fejlődött. A csoport vezetői és a csoporttagok pedig nagyon közel kerültek a szívemhez. A társaságot remek emberek alkották, sokat tanultam tőlük, velük, általuk. Érzem és tudom, hogy életre szóló élményekkel és tapasztalatokkal gazdagodtam. De hogy a több hónapnyi alkotómunka mi célt szolgált, hogyan épült fel és mi lett a végeredmény, az a következő páros interjúból fog kiderülni, amelyet a csoport vezetőivel, Durst Mónival és Szendrey Gittával készítettem.

Gitta drámainstruktor és művészetterapeuta, Móni drámapedagógus és szociodramatista. Milyen feladataitok vannak a Radnóti Színházban?

Szendrey Gitta: Színházpedagógiai foglalkozásokat tartunk a Radnóti Ifjúsági Műhelyben. Vannak olyan foglalkozásaink, amelyek a repertoáron lévő előadások befogadását és feldolgozását segítik a színházba látogató osztályoknak. Emellett középiskolásoknak, egyetemistáknak és az idei évadtól felnőtteknek is vezetünk csoportokat, ahol hétről hétre találkozunk, játszunk, és feldolgozzuk az őket foglalkoztató kérdéseket, problémákat egy biztonságos, megtartó közegben. A RIM összeköti azokat, akik a kötelékébe kerülnek, és életre szóló barátságokat, élményeket biztosít a csoporttagoknak.

A Radnóti Ifjúsági Műhely 2020 őszén indította el első részvételi színházi műhelyét. Mennyire úttörő ez a kezdeményezés Magyarországon? Milyen hagyományai vannak világszerte? Honnan és hogyan vettetek át elemeket?

Durst Móni: Részvételi színházi előadások évtizedek óta vannak itthon is. Inkább az számít ritkaságnak, hogy egy ilyen kísérletnek kőszínházi keretek adjanak teret. Ugyanis a részvételi műfajok, amikor a közönséget aktív bevonódásra hívják, nem a professzionális művészeti tudásra, hanem a civil tapasztalatokra építenek. A közvetlen bevonódást azért kínálják fel, hogy a közönség a saját történeteit, ötleteit lássa megvalósulni a színpadon, illetve átélje, hogy ami itt és most történik, az az ő gondolatából, aktivitásából következik. Egy-egy jelenet közösen megválaszolásra váró kérdésénél, a vizsgálódás kimerevített pillanataiban megélhetővé váljon, hogy a hétköznapi tapasztalatok kevésbé kaotikusak, a valóság értelmezhető, sőt alakítható. Az így nyert belátások aztán átfordíthatók kinek-kinek a saját életére is.

Ez a gondolat Bertold Brechttől származik, majd az ő gondolataiból építkeztek tovább a XX. század folyamán az avantgárd színházi kísérletek, a Grotowski-féle szegények színháza, majd később a színházi nevelési programok és a közösségi színházak különböző változatai. Brecht színházi technikái és a brazil Freire felszabadító nevelése nyomán az 1960-as években Aususto Boal fogalmazta meg a részvételi színház első modern formáját.

Mi az előadás készítésénél – a közönség bevonásán gondolkodva – az ő nevéhez fűződő fórum színházi formákból és a J. L. Moreno nevéhez fűződő szociodráma elemeiből építkeztünk.

Mennyien jelentkeztek a programra, és mi volt a válogatási elv?

Móni: A csaknem ötven főből 24-et választottunk ki. A jelentkezőktől azt kértük, hogy küldjenek magukról egy két percnél nem hosszabb videót, amelyben valamilyen formában bemutatnak egy számukra „jelentőségteli apróságot”. Nem a színészi képességet néztük, hanem azt, hogy a pályázó mennyire tud őszintén megnyilvánulni az őt érdeklő, érintő fontos, személyes dolgokkal kapcsolatban. A videók alapján azt is le tudtuk szűrni, hogy a jelentkezését ki mennyire vette komolyan: mennyi munkát tett bele, és milyen ambíciók vezérelték.

Két foglalkozás után az online térbe kényszerültünk. Mekkora kihívás volt ez számotokra?

Gitta: Nem ért minket a dolog váratlanul, készültünk is rá. Az online foglalkozásokkal szereztünk némi tapasztalatot, amikor 2020 márciusában szintén a Zoom terébe kényszerültünk négy hónapra. Ekkor kiderült, hogy mi az, ami működik és mi az, ami nem. A feladatok többségét át tudtuk ültetni az online térbe, és gördülékenyen dolgoztunk. Persze a személyes jelenlétet nem pótolja semmi.

Móni: Arra szerződtünk induláskor a csoporttal, hogy személyes történetekből keressük meg azt a közöset, amiből előadást készítünk. Mivel a járvány már a csoportalakítás korai fázisába beleszólt, és online sokkal nehezebb egyben tartani egy induló csoportot, ezért azt gondoltuk, hogy egy közös történettel segítjük meg magunkat. Ekkor jött a Remény lakótelep ötlete (a 10 című előadás egyik helyszínének a neve), benne meg lehetett élni a szerepbe lépést, a játékot és a közös alkotás élményét. A társaság ezt követően érett meg arra, hogy az egyéni témák és történetek mögött elkezdje megkeresni a kapcsolódásokat.

A Remény lakótelepről készült videó itt látható.

Melyik volt a legemlékezetesebb online játék?

Gitta: Számomra a Remény lakótelephez kapcsolódó folyamat volt a legemlékezetesebb, amely a Radnóti 10 című előadása alapján indult. Több foglalkozáson átívelő folyamatdrámán dolgoztunk, amelynek alakulása azon múlt, hogy a csoport hogyan működik, milyen megoldásokat hoz be, ezek alapján hogyan alakul a történet.

Móni: Számomra is ez a folyamat maradt a legemlékezetesebb, ezen belül pedig az a pont, amikor a csoportvezetők ellentétes véleményen voltak. Az említett folyamatdrámát a felnőttekével párhuzamosan a gimnazistákkal is megcsináltuk. Az egyes helyzetekre a felnőttcsoport máshogyan reagált, mint a fiatalok. Akárcsak a csoportvezetők.

Gitta: Úgy éreztem, hogy a felnőttcsoport ekkorra elkényelmesedett. Ki kellett őket mozdítani egy olyan gesztussal, ami „berúgja a motort”.

Móni: Vagy nem. Számomra épp ez volt az izgalmas benne, hogy kiemelt tétje lett a Remény lakótelep záró foglalkozásának: én tovább dolgoztam volna a csoport bemozgatásáért, ám Gitta azon a véleményen volt, hogy nézzük meg, ki tud-e, akar-e maga a csoport lépni ebből a kényelmes pozícióból? Ezért azt „játszottuk”, hogy elvesszük a csoporttól azt, amit addig felépített, és megnézzük, miként reagálnak a csoporttagok. Vajon könnyen adják, elengedik a lakótelepet vagy harcolnak érte?

Gitta: Számomra a kölcsönös tanulás is sokat adott az egész részvételi színházi folyamat alatt. Különböző habitusúak vagyunk, szerintem jól kiegészítjük egymást csoportvezetőként. Rengeteget tanultam Móni finomságából, megfontoltságából és abból, ahogyan a csoportért van.

Móni: Nekem Gitta határtartása és karakánsága volt példaadó. Nagyra becsültem, hogy az elején nyíltan vállalta: ez az első felnőttcsoportja. A belső mércéje végig kiválóan működött.

Számomra ez a folyamat önismereti út is volt, amelynek során a többiektől is rengeteget tanultam. Mindvégig úgy láttam, hogy csoportvezetőként határokat szabtatok a munka során, és sosem pszichologizáltatok.

Gitta: Jól láttad, ez a csoport kereteinek a része. Ahogyan az is, hogy mindig ugyanabban az időpontban, lehetőleg ugyanazon a helyszínen találkozunk. Kitétel, hogy félévente maximum háromszor lehet hiányozni. Ez azért fontos, mert ha valaki többször nincs jelen, kimarad a csoportfolyamat alakulásából, ez pedig sem neki, sem a csoportnak nem jó. Fontosnak tartom, hogy mindenki tisztában legyen a szerepével, különben káosz alakulhat ki.

Dráma tagozatos középiskolába jártam, ahol a művésztanáraim közül akadt olyan, aki nem kezelte helyén a pozícióját és az ezzel járó felelősséget, én pedig úgy éreztem, hogy valami nincs rendben. Most, hogy tulajdonképpen én is ezzel foglalkozom, már tudom, hogy 16-18 évesen mit éreztem furának. Ha nincsenek keretek és minden összefolyik, arra rámegy a csoportmunka, és akár az egyének is sérülhetnek, ami hosszú távon negatív hatással lehet rájuk.

Javarészt a csoporttagok személyes történeteivel dolgoztunk. Meddig lehet belemenni egy-egy ilyen történetbe úgy, hogy a résztvevő a végén ne maradjon egyedül a megoldatlan problémahalmazával?

Móni: A keretezés része ez is. Mindenki számára tudatosítani kell akár többször is, hogy ezek a feladatok nagyon be tudnak rántani. Mindig elmondjuk, hogy csak annyira engedje bele magát bárki ebbe a folyamatba, amennyire számára komfortos, amennyit a történetéből a csoporttal meg akar osztani. Mert akkor a résztvevők majd könnyebben tudják magukat szabályozni. Ha valaki nagyon bevonódik, annak vannak jelei, amiket mi észlelünk, és a következő foglalkozáson, ha azt igényli, hagyjuk az illetőt rejtőzködni vagy pihentetjük a történetét. Majd ha készen áll rá, újra elővesszük. De ez opcionális, semmi sem kötelező. Az év során mindenkire egyenként figyeltünk, a foglalkozások elején pedig mindig felmértük, hogy ki milyen hangulatban, állapotban van, és annak alapján építkeztünk.

A „kulturális atom” fontos része volt az elmúlt hónapoknak. Összefoglalnátok, hogy mi az, és mi volt a célja?

Móni: A „kulturális atom” kifejezést a szociodráma nyelvhasználatából kölcsönöztem. Ez jelenti egy társadalmi szerephez, pozícióhoz vagy csoporthoz kapcsolódóan mindazt az elemet, társadalmi hangot, kulturális örökséget, kapcsolódást, amely hatással van az egyén vagy a csoport viselkedésére az adott kontextusban. Ezek vélt vagy valós elvárásokként fogalmazódhatnak meg a hétköznapokban. A csoportot az érdekelte, hogy ezekkel az elvárásokkal mi a dolga. Ezért a téma körbejárásához azt is szemügyre vettük, hogy az egyes elvárások milyen szerepeket hívnak elő belőlünk, milyen szerepeket fejlesztünk ki magunkban, hogy meg tudjunk felelni vagy épp meg nem felelni ezeknek az elvárásoknak. Attól függ, mi a dolgunk velük.

Gitta: Akkor vált igazán fontossá a „kulturális atom” funkciója, amikor a csoport kiválasztotta azt az egy témát, amivel foglalkozni akart, amit a részvételi színházi alkotófolyamatban kibontottunk. Magát a választást több foglalkozás előzte meg, amelyek során lépésről lépésre feldolgoztuk, szűkítettük a felmerülő témákat. A csoport végül az „elvárások elengedése” mellett döntött. Ezután tudatosítani kellett az elvárásokat, hogy tovább dolgozhassunk velük, amit a kulturális atom segítségével tettünk meg.

Móni: Ezzel a formával is nagyon jól tudtunk dolgozni. Az előadás egyik jelenetében például egy nő szakmai sikert ér el, majd jó állásajánlatot kap. Mégis azon töpreng, hogy vajon megérdemli-e a kinevezést: önbizalomhiány ébred benne, és csalónak érzi magát. Attól fél, hogy lelepleződik, és kiderül, hogy talán semmihez sem ért. A szaknyelv ezt imposztor szindrómának nevezi. Azt gondolhatnánk, hogy ez egy személyes ügy, és egyszerűen az önbizalom kérdésével függ össze, de rögtön árnyalja a képet, ha a személyes vonatkozások mellé odatesszük azt is, hogy Magyarországon milyen hangok érnek el a társadalomból a nőkhöz, és hogy nőként milyen dolgokkal kell megküzdeni a munka világában való előrejutás során.

A Radnóti Ifjúsági Műhely évről évre témahetet szervez, ahol a Radnóti Színház társulatának tagjaival, többek között színészekkel, rendezőkkel, színpadmesterekkel és kellékesekkel lehet beszélgetni. Idén online témahéten vehettek részt a műhely csoportjai. Az erről készült videó itt látható.

Mikor vált világossá számotokra, hogy milyen előadás fog készülni?

Gitta: Tulajdonképpen június elején. Mivel a részvételiséget kísérletként kezeltük, nem érkeztünk konkrét recepttel. Olyan gyakorlatokat hoztunk a foglalkozásokra, amelyektől azt reméltük, hogy az előadás részévé válhatnak. Kíváncsiak voltunk, hogy melyek azok a formák, amiket a csoport szeret, és működnek. Azon is múlt, hogy miből tudunk építkezni, hogy milyen személyes történetek gyűlnek össze a hónapok alatt. Mindennek az alapját ugyanis ezek a történetek képezték.

Mi volt a koncepció?

Móni: A főpróbahéten személyes történeteket, kapcsolódásokat színháziasítottunk. Aki akarta, a történetéből jelenetet írhatott, és játékban megeleveníthette. A jeleneteket aztán bepróbáltuk, közösen csiszolgattuk. Másoknak mi ajánlottunk témákat, formákat, és eldönthették, melyik iránt tudnak elköteleződni. Improvizációkkal dolgoztunk, azokat videóra vettük, szöveggé gyúrtuk. Ezután a jelenetek sorrendjén és az átkötéseken dolgoztunk. A csoporttal közösen raktuk össze az előadás nyitó jelenetét és a zárását is.

Gitta: Mindemellett ott voltak a jelenetek közötti nyitások is, amiket mi, csoportvezetők – kiegészülve Mlynarik Julcsi kollégánkkal és Blaskó Ágival – játékmesterekként vezettünk. Ezek olyan gesztusok voltak a nézők felé, amelyek megteremtették az aktív részvétel lehetőségét. Rögtön az előadás elején például egy hangjáték, ahol a nézők a játszókkal együtt hangokkal teremtették meg az előadás helyszínének, egy bérháznak a atmoszféráját.

Voltak olyan nyitások is, amelyek egy-egy jelenethez kapcsolódtak. Abban például, amit én vezettem, fórumszínházi formával dolgoztunk. A jelenetben volt egy elnyomó: a főnök és volt egy elnyomott: a beosztottja. A nyitás során az elnyomott szerepébe állhattak be a nézők, és próbálhattak ki olyan megoldásokat, amelyek megsegítik az elnyomottat, hogy kikerüljön ebből a pozícióból. Ha valaki nem szeretett volna beállni a jelenetbe, az csak elmondta a megoldási javaslatát, a szerepet alakító játszó pedig kipróbálta. A nyitás végén reflektáltunk a látottakra. Ezek kulcsélmények lehetnek a nézők számára, hiszen nemcsak a szereplőt segítik meg, de ezeket a megoldásokat magukkal is vihetik, hogy a későbbiekben hasznosíthassák őket valós helyzetekben. Azonban az, hogy ezek a nyitások miként működnek a közönséggel, csak élesben derülhetnek ki. Éppen ezért előadásról előadásra folyamatosan alakultak, finomodtak.

Miért tartottátok fontosnak, hogy a nézők is bevonódjanak az előadásba?

Gitta: Alapvetően minden előadásnál fontosnak tartom a bevonódást, hogy a nézők ne csak biztonságos távolságból várják, hogy a művészek tálcán kínáljanak mindent eléjük. Ezért is élvezem ennyire a hivatásomat: végtelenül izgalmas számomra a folyamatos kísérletezés, hogy a munkámmal a nézőkből résztvevők váljanak. A mi előadásunk egyik alapeleme a bevonódás, ettől is részvételi színházi előadás a Gát utca 98. A személyes történetek eleve erre késztetnek, hiszen akaratlanul is hasonlóságokat, személyes vonatkozásokat, élményeket fedezhetünk fel bennük. A nézők pedig aktívan részt vehettek a folyamatban, beleszólásuk, ráhatásuk volt arra, ami történik. Akadt, aki élt is ezzel a lehetőséggel, néhányan pedig inkább megfigyelőként voltak jelen. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ők kevésbé vonódtak be. Mindannyian mások vagyunk, máshol van a komfortzónánk határa, ezt pedig az előadás létrehozóinak figyelembe kell venniük és tiszteletben kell tartaniuk.

Móni: A részvételi előadások felkínálják, hogy a biztonságos távolság pozíciójából eggyel közelebb lehessen lépni a darab által felmerülő kérdésekhez, témákhoz, persze a játékmesterek irányításával. A nyitások esetében megértettük: ha azt akarjuk, hogy a nézők is részesei legyenek a játéknak, akkor nagyon pontos gesztusokra van szükség, hogy biztonságban érezzék magukat. Tiszta játékszabályokra és annak kifejezésére, hogy a részvétel valóban opcionális. Azt is megértettük, hogy egy darabot nézve nagyon nehéz felállni, kimenni a színpadra és ötletekkel előrukkolni, ezért a második előadástól mindenki az ülőhelyéről szólhatott hozzá a történtekhez. A játszók megpróbálták a hozzászólások alapján újrajátszani az adott jelenetet, egy elakadt helyzetben újszerű megoldásokkal kísérletezni.

Hogyan értékelnétek a három előadást?

Gitta: Mindegyik nagyon más volt. Bevallom, a premier hideg zuhanyként ért. A főpróbahéten főként azon dolgoztunk, hogy az előadást színháziasítsuk, és a nyitásokkal kevesebbet foglalkoztunk. Persze magunk között többször kipróbáltuk őket, de csak élesben derült ki, hogy mi működik a nézőkkel és mi nem. Akkor tudatosult, hogy mi szükséges még a nézők teljes bevonásához, részvételre késztetéséhez. Ezért a bemutató után olyan gesztusokkal bővítettük az előadást, amelyek az első pillanatban egyértelművé tették a játékszabályokat. Ennek hatására a második előadáson sokkal aktívabb volt a közönség. Én ezt az előadást élveztem a legjobban, de a harmadik is igazán jól sikerült.

Móni: Szerintem az első este a csapat jobb volt, a nyitások viszont kevésbé működtek. A második alkalommal fáradtabbak voltatok, viszont a nyitásokat addigra újragondoltuk, és szépen működtek. A harmadik estén mindkettő szuper volt.

Gitta: A színházban ez a szép: hogy minden este más.

Portréfotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
Előadásfotók: Csutak Kinga