fbpx

Személyesen – Bánkuti András fotóriporter

Sorozatunkban ezúttal Bánkuti András fotóriporter, a Mai Manó Ház – Magyar Fotográfusok Háza alapítója mesélt munkáiról.

A munkamódszerem, ahogyan feltérképezem a terepet, megismerkedem az emberekkel, kapcsolatot teremtek velük, mindenfajta munkámban hasonló – akár szociófotót, akár portrét, akár háborús övezetekben riportot vagy akár a Győri Balett életét bemutató képeket készítek.

Igazából nem fotográfus akartam lenni, hanem közgazdász vagy történész.

A gimnázium harmadik osztályában azonban egy váratlan betegség miatt majdnem fél évet ki kellett hagynom, emiatt esélytelennek éreztem az egyetemet, úgyhogy kinéztem egy fotográfusiskolát, és oda felvételiztem. Eredetileg régészeti fotográfus akartam lenni, már a helyem is megvolt, de közben jártam az utcákat és fényképeztem.

A „Ki tud többet a Szovjetunióról?” versenyen csináltam képeket, amikor a Magyar Ifjúság nevű lap egyik meglehetősen italos állapotban lévő újságírója odajött, és mondta, hogy kellene neki kép a vetélkedőről, mert elfelejtett szólni a fotórovatának. Gondoltam, úgyse fog jelentkezni, de teljesen váratlanul rám telefonáltak, hogy kellenének még képek. Bevittem, nagyon tetszett nekik, és kértek más képeket is. Abban az időben csináltam egy férfi kozmetikával foglalkozó anyagot, ami akkoriban szokatlan volt. 1977-et írtunk, csak női kozmetika volt, férfiból egy darab. Az ott készült anyagom is tetszett nekik, így az is lejött a lapban.

Ettől olyan lendületet kaptam, hogy a régészeti fotográfiát el sem kezdtem, hanem váltottam egy meredeket, és úgy gondoltam, hogy inkább fotóriporter leszek.

A Lapkiadó Vállalat fotószolgálatához kerültem, ahol sok mindent kellett csinálni a turftól a nemzetiségi lapokig, és ez jó gyakorlatot adott. Tanulóként közben az Új Tükör című hetilapnál voltam, ahol Révész Tamás diákja lettem, de Szalay Zoltán is sokat foglalkozott velem, és Keleti Évával is munkakapcsolatba is kerültünk. Gyakornoki állásra a Magyar Szemléhez, Hemző Károlyhoz mentem, aki a három hónapos próbaidő helyett három hét alatt felvett, és ennél az öt nyelven megjelenő külügyi lapnál nagyon jó volt olyan fotós mellett megtanulni a fényképezést, mint Hemző. Rendkívül korrekt, jó kolléga volt, jó főnök is, és a lap is elég jó volt. Mellette elég idő maradt mást is fényképezni.

Sokat jártam Fradi-meccsre, ahol részben néztük a meccset, részben fényképeztük, de volt olyan, amikor úgy éreztem, hogy a meccs borzasztó unalmas, a nézők viszont nagyon jók. Akkor csináltam ezt a négyképes sorozatot, ahol egy házaspár (főleg a hölgy) nagyon dühöng és kiabál. Nagy sikere volt, mindenki szerette, és általában rá is jöttek az emberek, hogy ez egy sportesemény.

Még a hölgyek is eltalálták, hogy ez egy futballmérkőzés.

Sokat jártunk a Parlamentbe, ahol akkor, a pártállam idején még lehetett fotózni a folyosón. Sikerült egy olyan pillanatot elkapnom, amikor Gáspár Sándor, az akkori szakszervezet elnöke egy hosszú kanapén beszélget Aczél Györggyel, az akkori kulturális élet mindenható urával. Leguggoltam, úgy készítettem képeket róluk.

Gáspár cigarettázott, és miközben fényképeztem, észrevettem, hogy Aczél megfogja Gáspár cigarettáját, elkéri és beleszív. Ezt sikerült három képben megcsinálnom.

Ez szokatlan dolog volt,  politikusokról addig nem nagyon jelent meg ilyen Magyarországon, de a kapitalistáknál sem nagyon láttam, mert ehhez egy kis szerencse is kellett. Teljesen meglepő módon – a nyolcvanas évek közepén – ez a Magyar Sajtófotó Kiállításon is látható volt, tehát nem vették le a falról. Az egyik kollégám, akinek nagyon tetszett a kép, később utánajárt, és kiderült, hogy Aczél megígérte a feleségének, hogy többet nem gyújt rá. Ez így is volt.

Nem gyújtott rá, hanem a legjobb elvtársaktól lejmolta a rigót.

Az alábbi képemet nagyon szeretem. A feleségemmel mentünk az állatkertbe, és a bejáratnál ez fogadott minket. Talán május elseje környéke lehetett.

Kádár János, Lázár György, Losonczi Pál, egy elefánt, viziló, Marx, Engels és Lenin

Elég pikáns szituáció. Valószínűleg az állatkert ezzel nem akart valami szokatlan dolgot csinálni, csak meg akart emlékezni az eseményről, de elég érdekesen sikerült a dolog. Hál’ isten, nálam volt a fényképezőgépem, ahogy azóta is mindig, és sikerült jól megörökíteni a dolgot.

Ez szintén egy meglehetősen pikáns politikai kép. Kádáron látszott, hogy fizikailag és szellemileg is maga alatt van, ami tulajdonképpen az öregkor jele volt.

Talán a demencia vagy valami hasonló kezdődhetett nála, és akkor ott a MOM-ban sikerült egy „nagyon jól összetört” Kádárt csinálnom, ami abban az időben meg sem jelenhetett.

A főszerkesztőm, Bajnok Zsolt – aki kormányszóvivő is volt – kérdezte, hogy „hoztál valami jó képet címlapra?” Mondtam, hogy igen, ő meg jót nevetett, amikor letettem. „Hát jó, ezt küldd majd be a sajtófotó-pályázatra.” Na, ezt azért nem tettem – főleg úgy nem, hogy pár hónappal korábban Szalayt megtámadták –, mert úgymond nagyon ellenzéki a sajtófotó-kiállítás.

Az alábbi kép ’89 márciusában készült. Ez volt az első nyilvános ellenzéki rendezvény, az MDF első országos kongresszusa a Marx Károly Tudományegyetemen. Fontos esemény volt, tulajdonképpen még nyilvános is, az első azok között, amiről tudni is lehetett. Egészen az esemény előtti napig gipsz volt a lábamon, és a feleségem nagyon ellenezte, hogy fájós lábbal elmenjek, de nagyon fontos volt, ezért ott voltam.

Már mindenkit lefényképeztem – nagyon sokakról nem is tudtam, hogy kicsoda –, de úgy éreztem, hogy még sincs elég jó képem. Egy újságba nem lehet olyan portrékat betenni, akiket nem ismernek az emberek, mert az semmitmondó. Ekkor eszembe jutott, hogy itt, az aulában kell lennie egy Marx-szobornak, és végül meg is találtam, egy óriási MDF-molinó mögött volt.

Bemásztam az oszlopok mögé és megcsináltam hátulról.

Akkoriban a Magyar Hírlapnál dolgoztam, ami a kormány hivatalos napilapja volt, de sok kollégám az MDF kis újságját is csinálta, úgyhogy meg tudott jelenni egy olyan kép, ahol Marx Károly nézi ezt a molinót. Nagyon pozitív visszhangja lett, sokan hívtak vagy írtak utána, köztük Kass János, akivel nagyon jóban voltam, és aki hihetetlen jó grafikus is volt.

1979-ben alakult meg a Győri Balett, akiket szinte a kezdetek óta fényképezek. Először nem akartam fotózni őket, mert úgy voltam vele, hogy mindenki csak jót mond róluk, én meg azt gondoltam, olyan nincs, hogy valaki ennyire jó legyen. Aztán elvittek egy előadásra a Vígszínházba, és tényleg annyira jók voltak, hogy fényképezni kellett őket. De nem nagyon szép táncjeleneteket, ahogy a kollégáim csinálták addig: azt kell megmutatni, hogyan készül egy darab, a kulisszák mögé kell menni, amikor készülnek, amikor elfáradnak. Elég jó anyagot sikerült csinálnom, amiből könyv is lett.

A Győri Balett valami hihetetlen erővel rendelkezett, és nagy szerencsém volt, hogy be tudtam lépni a bűvkörébe.
Fülöp Viktor próbán
Markó Iván

Nem volt könnyű, mert Markó Iván mindig félt, hogy olyan képet csinálok esetleg, szép, jó is akár, de mondjuk rosszul áll a táncos keze. Tehát nem akart beengedni a próbára, de végül sikerült rábeszélnem, hogy semmilyen kép nem megy ki anélkül, hogy ő ne látná.

Lábjegelés

Szerette a képeimet, örült nekik, és a végén már nem is kellett mutogatnom neki. Máig fényképezem őket, és máig az egyik, ha nem a legjobb együttesnek tartom Magyarországon.

1993-ban voltam az Egyesült Államokban először, egy National Geographic-nál dolgozó kollégámnál laktam, aki mondta, hogy lesz egy óriási rendezvény a hétvégén, „akkora meleg és leszbikus találkozó, amekkora még soha nem volt a világon”. Ez részben találkozó, részben tüntetés volt, mert Clinton a választások előtt megígérte, hogy felveszik a hadseregbe a melegeket, de végül ezt nem teljesítette, így volt az esemény mögött egyfajta elégedetlenség is. Akkoriban nem volt gyakori a Pride, ezért kicsit szorongva vágtam neki, de hál’ isten, kedvesek voltak, normálisak, és mindenki hagyta magát fényképezni. A legjobbnak talán a két apácának sminkelt és öltözött urat találom, amint éppen csókolóznak. Nem az én kedvemért tették. Megláttam őket, lefényképeztem, és nem volt vele problémájuk.

Általában mindenki természetes módon vállalta az odatartozását.

Az alábbi képet már a Reform című hetilapnál készítettem, ahol életem egyik legjobb főszerkesztőjét, Szerdahelyi Csabát rá tudtuk beszélni a heti képriportra. Ez nagy felelősség volt, még az olyan jó fotórovattal rendelkező lapnál is, mint a Reform, hiszen olyan anyagot kellett csinálni, ami mindenkit érdekel és jól is van fényképezve.

Akkor kitaláltam, hogy megpróbálok egy anyagot csinálni a „rosszlányos kocsisorról”.

Mondtam Csabának, hogy ez azért nehéz, mert én olyat akarok csinálni, ahol írásban vállalja a hölgy, hogy az arca látszódik. Mert ha nem látszódik, akkor azt egy színésznővel vagy egy modellel is el lehet játszani. Tehát olyan kell, aki tényleg ott áll. Csakhogy ez pénzbe fog kerülni. Akkor elgondolkodott a főszerkesztőm és azt mondta: „Megoldjuk, András. Papíron elmész Miskolcra, Debrecenbe, Sopronba, leadod az úti elszámolást, és aztán elkurvázod”.

Végül napokig jártam ki, mert ’93-ban nem voltak olyan jó nyersanyagok meg optikák. A legmagasabb érzékenységű filmet használtam, mert nem akartam vakuzni, hiszen az nagyon feltűnő lett volna, és astricik szimpatikus figyelmét sem akartam magamra vonni. Előtte napokig jártam fényt mérni, és már akkor többen megijedtek, hogy mi történik, gázömlés van? Végül megtaláltam, hol tudok fényképezni, aztán két napig járkáltam körbe a kocsival, hogy olyan nőt találjak, aki jól néz ki, de látszik rajta, hogy „rossz lány”. A végén találtam egy kicsit kihívó, farmeres, bőr rövidnadrágos hölgyet, aki hajlandó volt belemenni. Jó képriport lett, és hihetetlen nagy sikere volt.

És sokan keresték telefonon az újságot, hogy hol található a hölgy…

Imádtam utazni, és szerencsére az én fiatal éveimre esett a magyar sajtó aranykora. Sokat voltam a Szovjetunióban és az utódállamaiban. Egyszer sikerült lefényképeznem Borisz Jelcint is a Kreml előtt egy pártkongresszust követően.

Jelcin akkoriban nagyon haladó és hihetetlenül szókimondó ember volt. Szabályosan az életével játszott, hiába volt ő a moszkvai első titkár.

Abban az időben nem volt olyan könnyű kimenni Moszkvába, és a Lapkiadó Vállalat belügyi összekötője azt mondta, nem lehet ilyen gyorsan elintézni a vízumot. Akkor az ember elővette a kellő demagógiát: „elvtársnő, magának ennyire nem fontos az SZKP soron következő kongresszusa?”. Végül másnapra meglett a vízum.

Jelcin azon a pártkongresszuson is mondott egy lángoló beszédet, ami után óriási zúgás volt, a kirúgását követelték. Amikor véget ért a nap, a sajtó körbevette, én pedig szépen kivártam a végét. Láttam, hogy gyalog elindul kifelé a Kremlből, elé szaladtam, és kértem, hogy csinálhassak róla egy portrét.

Szerencsém volt, mert Jelcin akkor megigazította a nyakkendőjét, és ezt a képet csináltam meg.

Jó kép lett, utána már úgy állt ott, mint amikor rossz igazolványképeket csináltak Brezsnyevékről: beállt pózba és nem mozdult. Fél évvel később megint volt valami nagy demonstráció, amin kinn voltam, és megtudtam, hogy Jelcin is ott lesz. A korábban készítettekből volt nálam 18–24-es kópia, és akkor alá is írattam vele egyet, így van tőle egy dedikált darabom, de neki is adtam egyet. Amikor én fényképeztem, egyetlen testőr sem volt körülötte, de utána már testőrök védték, és viszonylag nehéz volt megközelíteni.

Belementem az orosz éjszakába is. Érdekes egybeesés, hogy amíg Szovjetunió volt, addig fekete-fehérben fényképeztünk a Magyar Hírlapnál, viszont épp akörül állt át a lap színesre, amikor elindult a balhé Gorbacsovval, Jelcinnel. A szovjet éra így fekete-fehérben van meg, a változás már színesben. A kijárkálásaim többnyire már a színes időszakra estek.

A nyomortól a Night Clubig mindent fényképeztem Oroszországban. Mivel anyám orosz volt, ha kint vagyok egy hétig, szinte anyanyelvi szinten beszélek, és már akcentusom sincs.

’95-ben voltam Krímben, fel akartam menni a hadihajókra, de nem engedték, akkor már gyanúsak voltak a magyarok, később pedig, amikor NATO-tagállam lettünk, még inkább. Engedték, hogy – az éppen nemrég elsüllyesztett – Moszkva hadihajót fényképezzem a flotta napján a kikötőben, de föl már nem engedtek.

Nagyon szerettem utazni, és szerencsém volt, mert a HVG-től nagyon jó utakon vehettem részt, nagyszerű kollégával. Így jutottam el például Iránba.

A képen a pénteki istentiszteleten mindenki előrehajol, kivéve egy embert, aki valahogy más ritmusban imádkozott, úgyhogy mindig figyelnem kellett, hogy elkapjam, amikor ő nem követi az összes többi ember előrehajlását. 

Végül sikerült egy viszonylag jópofa képet csinálni, ami talán a mostani Iránra is még mindig jellemző.

Irakban is voltunk a kollégámmal, Keresztes Imrével, aki a Közel-Kelettel foglalkozott. Voltunk Szaddam Husszein országlásának csúcsán, de voltunk akkor is, amikor Bagdadot már elfoglalták az amerikaiak. Még folytak harcok itt-ott, és mi olyan sofőrrel mentünk, aki többször megjárta már a háború alatt az Amman–Bagdad utat. Útközben megállítottak bennünket az autópályán. Először azt gondoltuk, hogy az autópálya-rendőrség.

Egy autó leszorított minket, kiszállt három pasas, aztán kiszállt másik két pasas géppisztollyal, én pedig azt mondtam magamban, hogy Szűz Mária, mi történik.

Átfutott a fejemen, hogy fényképezek. Na de lehet, hogy azonnal lelőnek. De az is lehet, hogy jó lenne a kép, és mégsem lőnek le. Ott volt nálam a két gépem, és arra gondoltam, hogy ha elveszik őket, és túlélem ezt, akkor itt leszek Irakban és nem tudok fényképezni.

A pasasok pénzt követeltek, a Kalasnyikovot is ránk fogták, én pedig a fotóstáskám egyik zugába korábban elrejtettem 1 500 dollárt, és arra gondoltam, hogy ezt azért nem adom oda nekik. Közben az egyik fényképezőgépet kivettem és berugdaltam a sofőrülés alá. Még gondolkodtam két másodpercig, hogy a digitálisat vagy a filmeset próbáljam megmenteni. A digitálisat választottam. De nem rajonghattak nagyon a fotózásért, mert nálam hagyták a táskát, így végül csak a kéznél lévő aprót vették el. Utólag azért sokkolt minket, hogy ez ennyire veszélyes helyzet volt.

Még Magyar Hírlapos koromban készült az alábbi kép. Két nappal korábban mentem ki Moszkvába, hogy meg tudjam csinálni a város feldíszítését november 7-ére. Miközben járkáltam az utcákon, észrevettem, hogy a Dzerzsinszkij téren, a KGB előtt egy nagy rúdon van valami textil. Kérdeztem a KGB-seket, hogy ez micsoda. Mondták, hogy ez a november 7-i dekoráció, egy Lenin-arc lesz. Mikor megy föl, kérdeztem, mire válaszolták, hogy másfél óra múlva. A téren még ott állt középen a Dzerzsinszkij-szobor, odaelmentem, beálltam a virágok közé és vártam. Már vagy 20 perce ott voltam, amikor jött két rendőr, hogy nem lehet a KGB épületét fényképezni. De én megbeszéltem velük, mondtam, ha akarják, kérdezzék meg tőlük. Persze közülük sem akart senki beszélni a KGB-sekkel, úgyhogy békén hagytak, és tíz perc múlva elindult fölfelé Lenin. Ennek a stációit végigfényképeztem, aztán bementem az APN-be (Associated Press News, ma AP – szerk.), ahol előhívták a filmet.

Kijelöltem két kockát: az egyik, ahol félig van fönt Lenin feje, és előtte az emberek jönnek-mennek, a másik pedig, ahol a teljes arc látszik. Lenagyíttattam ezt a kettőt, megírtam hozzá a szöveget, és akkor nagyon szaladgáltak az oroszok ezzel a félarcú Leninnel, hogy „nézzétek, mit csinált a magyar, nézzétek, mit csinált a magyar”. Nagyon tetszett nekik. Aztán hazajöttem, és láttam, hogy nem ezt hozták le, hanem a teljesen sablonos egész fejet. Nagyon lekiabáltam szegény képszerkesztőnk, Hadik Csaba barátom fejét, hogy hogyan lehet az általánosabb, a rosszabb képet leadni. „Ezt az egyet küldte át az APN”, felelte ő.

Egy évvel később Rióban ezzel a képpel megnyertem az Interpress Fotó nagydíját.

A zsűri magyar tagja mondta, hogy az orosz nagyon nem szerette volna, hogy ez nyerjen.

Az alábbi munkám ’83-ra nyúlik vissza, akkor jártam a Magyar Újságírók Országos Szövetségének iskolájába, és vizsgamunkát kellett készítenem. Azt találtam ki, hogy a punkokról csinálok valamit, akik kicsit szokatlanul öltözködtek és kicsit szokatlan volt a frizurájuk. Amikor elkezdtem fényképezni őket, eleinte bizalmatlanok, gyanakvóak voltak – akadt pár ember, aki rendőrnek gondolt –, de voltak, akiknek szimpatikus lehettem. Gyakran visszajártam és mindig vittem képeket. Ez még a filmes fényképezés időszaka volt, és az, hogy valaki ingyen kap magáról képeket, nem volt természetes. Örültek neki, tetszett nekik, és mondták, hogy „most már rólunk is csinálhatsz képeket”. Így kerültem el mindenféle bulikba, és így tudtam egészen jópofa punkképeket készíteni. 

Ilyet abban az időben rajtam kívül talán Urbán Tamás csinált még, de ő nem volt annyira benne ebben a világban. Én egy kicsit a belső életüket is meg tudtam mutatni. Nagy szerencsém volt, hogy befogadott a közösség.

Ezek a képeim nagyon sikeresek mostanában, a New York Times online mellékletében is megjelent a párizsi kiállításomról, és ilyen volt a tavalyi tallinni kiállítás is, ami kizárólag csak punkokat ábrázolt. Észtországban a punkok kicsit a szabadságharcot is jelentik az oroszok ellen. Lázadó nemzet, de a punkok kicsit jobban lázadtak az orosz szabályok ellen, mint mások.

2000-ben csináltam egy nagyobb anyagot a párizsi éjszakáról. Részben kicsit Brassaï párizsi titkaihoz hasonló anyagot akartam készíteni, de azt gondoltam, hogy amit Brassaï annak idején, a ’20-as, ’30-as években fekete-fehérben csinált, én megcsinálom színesben. Az éjszakát fényképeztem, és nagyon szép színeket, fényeket tudtam csinálni. Próbáltam ott is örömlányokat fényképezni, de nehéz volt, mert nem engedték magukat fotózni. Aztán észrevettem nagyon mutatós hölgyeket, akik némi pénz ellenében engedtek képeket készíteni. Közben egyre többen gyűltek körénk, és szinte mindenki benne volt, hogy fényképezzek, csak mindegyiknek nagyon mély volt a hangja. „Ne haragudjatok, ti lányok vagytok?” – kérdeztem. Elnevették magukat és mondták, hogy deréktól fölfelé.

1999

Ebben a munkában szép párizsi éjszakai csendéletet is csináltam.

1999

Az éjszakai csendéletet Budapesten is folytattam és folytatni is fogom.

Bánkuti András fotóriporter, a Mai Manó Ház – Magyar Fotográfusok Háza alapítója. A gimnázium után szakképesítést szerzett, majd elvégezte a Bálint György Újságíró Akadémia fotóriporteri tanfolyamát. Több kiadványnál dolgozott fotóriporterként és képszerkesztőként. 1995–2015 között a HVG gazdasági hetilap fotóigazgatója volt, jelenleg a Digitális Fotó Magazin főszerkesztője. Fotói a magyar sajtón túl a The New York Times, a The Guardian és a Business Week hasábjain is megjelentek. 1983-ban a Nemzetközi Újságíró Szövetség a Sajtófotózás Nemzetközi Mestere címet adományozta neki, 1991-ben pedig az Interpress Fotópályázat fődíját nyerte el. 1993-ban Balogh Rudolf- és Pulitzer-emlékdíjjal, 2010-ben Táncsics Mihály-díjjal tüntették ki. Publikációi: Győri Balett (1999), Marginális értékek (2003), Emberek (2007). 1996-ban Kolta Magdolnával és Kincses Károllyal együtt egyik alapítója volt a Mai Manó Ház – Magyar Fotográfusok Házának. Forrás: Bánkuti András honlapja.

#személyesen

A rovat további cikkei