Személyesen – Kalmár János képzőművész

Mindig az foglalkoztat, ami éppen történik, és úgy dolgozom fel azt az élményt, ahogy azt a helyzet kívánja. Türelmetlenül várom az öntödéből az új szobraimat, de emellett ott a fényképezőgépem, a tus, a papír és a laptopom. A kijárási tilalom alatt szerződéssel jártam az éjszakát, és megszületett a Tilos a Ki könyvem, kortárs írók szövegeivel a kihalt Budapestről. 

Amikor lehet, házi kortárs koncerteket rendezek a műtermemben, könyvekre vadászom, most éppen David Hockney Titkos tudás című könyvét rendeltem meg, és rátaláltam Joyce angol nyelvű The artist and the labyrinth című kötetére. Mindezt szeretteim és barátaim körében igyekszem megélni. Ezért hát nagyon kevés a szabad időm. 

A jelen érdekel, amit csak egyszer, itt és most tudok megélni és megérteni.

Hogy miért ezt csinálom? Nyolcéves korom óta rajzolok és fényképezek, 12 évesen döntöttem el, hogy szobrász leszek. Zeneiskolába jártam, szüleimmel bejártam Afrikában az Aranypartot, Indiában több ezer kilométert tettünk meg autóval. Kairó, a piramisok, Görögország, Róma, London múzeumai mind gyermekkori élményeim. Alkalmam volt nyelveket tanulni, afrikai, indiai képek, szobrok között élek gyermekkorom óta. Hálás vagyok ezért az ajándékért, és boldog vagyok, hogy csak a szobrászattal foglalkozhattam egész életemben. 

Ez nem fog változni. Azért nem, mert az alkotás számomra emberi jelenlétet és morális állásfoglalást jelent. Olyan jelet testesít meg, amely szakrális térré változtatja át semleges környezetét. Nem teremtés, mivel születésünkkor mindent megkapunk életünkhöz, így helyzetünk szemlélődésre, tanulásra elég. 

Hogy megértsem életem történéseit, ahhoz a lelki okaival kell foglalkoznom. Ezért a szobor sem fizikai történés, hanem lelki folyamatok eredménye. Lelki helyzetek olyan fizikai jelképeit keresem tanulmányaimban, amelyek szobraimban képesek közvetíteni őket. 

A szobor fizikai jelenléte megtévesztő, mert csak eszköz. Azt idézi, ami természeténél fogva láthatatlan. Amit megidéz, amiről az élet szól, rejtve marad. 

Ezért kutatom évek óta a paleolit kor művészetét, mert szerintem ott találom meg például a közösség olyan szakrális jegyeit, melyek hiányoznak a ma művészetéből. A korai petroglifákban és barlangrajzokban a közösség és hit alapját képezte a mindennapoknak, s az ég kapcsolódik össze rajtuk a földdel. A jelenlétnek ezt a tiszta állapotát próbálom én is megérteni és követni. 

Ahogy Merleau-Ponty írja, csak egymás pillantásán keresztül igazolódhatunk, mások előtt válhatunk csak igazzá. Az összefüggéseket keresem, mert minden folyamatosan változik, így számomra minden kapcsolódik, egy egészet alkot. Így használok együtt formát, grafikai jeleket, színeket, különböző vizuális nyelveket együtt a szobraimban.

Olyan időtlen alakot szeretnék létrehozni, melyet a prousti önkéntelen emlékezet és a jelenlét Cézanne-i érzete alakít. Érzetek párosulnak bennem múltból, jelenből, időtől, helyszíntől függetlenül. Nincs közük az emlékezéshez, egyik sem absztrakt, narratív vagy illusztratív, nem logikus, nem vezethető vissza sem múltra, sem jelenre. Ha sikerül, akkor ezek közös jelenlétéből születik meg bennem egy önmagában álló alak, mely intuitív ismeretem eredménye lesz.

Egy biztos, tanulnom kell folyamatosan. Nem állok meg, ha már egyszer elindultam.