Zápor (1999)

Zápor, 1999, olaj, vászon, 110×200 cm

Ezt a festményt még az egyetemi tanulmányaim alatt, 1998 körül készítettem. Az akkori mesteremtől, Kovács Attilától azt a feladatot kaptuk, hogy ceruzával függőleges vonalakat húzzunk, és ezt gyakoroljuk. Én azonban semmiképpen sem szerettem volna lemondani az ecsetről és a festékről, ugyanakkor a geometria helyett engem akkoriban inkább az organikus dolgok érdekeltek.

Az ablaküveg, mint téma, az egyetemi évek alatt vált fontossá a számomra, de folyamatos visszatérő elem lett a képeimen. Inspiráló volt számomra a műterem ablaka, az üvegen lefolyó víz, a pára és az, hogy a lefolyó sávok felszabdalták a látványt. Ahogy kinéztem a párás, esőcseppes ablaküvegen keresztül, megfogott ez a jelenség. Folyamatosan izgalomban tartott, hogyan lehetne mindezt egy festményen megvalósítani. A mesterem akkoriban elutasította, hogy valaki fejből dolgozzon, kivéve az absztrakt kompozíciók esetében, mert azokat látvány nélkül is meg lehet valósítani. Így végül egy tájképet hoztam létre, fejből, geometrikus elemekkel. A festéknek a plasztikai minőségével próbáltam érzékeltetni az esőcseppek lefolyását. A látvány tulajdonképpen messziről nézve impresszionista összhatást kelt, de neoimpresszionizmusra, pointilizmusra jellemző optikai keveredéssel adja ki a tájképet. Amikor ezt a képet elkészítettem, a mesterem szabadságot adott, hagyta, hogy azt csináljak, amit én akarok. Innentől kezdve szabadon alkottam.

Összegzés (2002)

Összegzés, 2002, olaj-vászon, 210×300 cm, magántulajdon

Az ablaküveges témáim mellett volt egy nagyon szubjektív, belső lelki tartalommal megtöltött tájképsorozatom, amely képzeletbeli tájakat jelenített meg. Az egyetemi időszak lezárásaképpen az Összegzés című munkában összekevertem az organikus tájat geometrikus hatásokkal.

Fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy miért foglalkoztat ennyire az ablak motívuma, ami a reneszánsz óta egy fontos festészeti problematika. Az ablakot mint festményt értelmezem. Ez összefügg Alberti gondolatával, aki először világított rá arra a tényre, hogy a festmény olyan, mint egy ablak. Az ablakot és a festményt sem pusztán nézni kell, hanem átnézni rajta, ha pedig átnézünk ezen a kereten, akkor egy másik, imaginárius világba kerülünk. A keretről, a vászonról sohasem feledkezhetünk meg. Ez a kép valós fizikai jelenléte. Áttételesen ez a kettősség jelenik meg az ellentétek összegzésében. A kép síkja és a kép tere közötti differenciának és egyben egységének a megteremtése foglalkoztatott. A vászon síkjára az átlátszó függőleges sávokkal hívtam fel a figyelmet. E mögött, vagy ezzel együtt összegezve rejtőzik a kép gondolati tartalma és emocionális olvasata.

Szimultán VII. (2004)

Szimultán VII., 2004, olaj, vászon, 160×140 cm

A Szimultán sorozat képei esetében az volt a leglényegesebb számomra, hogy az átlátszó színsávok hogyan módosítják a látványt. Illetve, hogy a képsíkon lévő négyzetek mennyire befolyásolják a láthatót. A képet szemlélve felvetődik a kérdés, hogy pontosan mit is nézünk: a kép síkját, az „ablaküveget” vagy az azon túli dolgokat? A geometria és az organikusság, a feszes merevség és a szabadság együttes jelenléte ötvöződik a képben. Ugyanakkor pedig látvány szempontjából az átlátszóság, a takarás, a látható és a nem látható, a valóság és az illúzió jelenléte egyszerre határozza meg a kompozíciót. Olyan ellentétpárok összeegyeztetései jelennek meg rajta, melyekkel nap mint nap szembesülünk, és folyamatosan egyeztetnünk kell őket. A köd és a pára megjelenítése azért volt számomra fontos, mert a levegő perspektívája befolyásolja a látható dolgokat, tehát ezek is az érzékelés módosító korlátjai.

Ezt a sorozatot két nagy kiállításon is szerencsém volt bemutatni 2004-ben, a Budapest Galériában, illetve a Pécsi Kisgalériában.

Zsolt szeme II. (2006.)

Zsolt szeme II., 2006, olaj, vászon, 100×100 cm

A kiállítások után azt éreztem, hogy ha ezt a sorozatot folytatnám, egyre inkább kiüresednének a képek. Ezt pedig semmiképpen sem akartam. Nekem mindig fontos volt, hogy lelki többlettel töltsek meg egy munkát. Amikor úgy láttam, hogy ez nem megy, akkor váltottam. Ennek okán az életemben, a művészetemben gyakran teljesen szélsőséges váltásokkal dolgoztam. A Szimultán sorozat után portrékat kezdtem el festeni. Célom volt, hogy a megjelenített személyek lelki vonásait is megjelenítsem.

Hat másodperc (2009)

6 másodperc, 2009, olaj, vászon, 170×230 cm. Fotó Knyihár Amarilla

2007-ben, amikor megszületett az első gyermekem, az átélt élmények hatására egy teljesen realisztikus helyzetbe kerültem. Egyre inkább a materiális dolgok kezdtek el foglalkoztatni, így a testiséghez kerültem közelebb.

Ekkor kezdtem el aktképeket készíteni, amelyeket ablakba, kirakatba helyeztem. Ennek az volt az oka, hogy abban az időben úgy éreztem, túl sok ilyen jellegű vizuális inger zúdul ránk. Úgy gondoltam, hogy nőként ezt a jelenséget fel kell dolgoznom a művészetem által. Ezeknél a képeknél ismét előjöttek az áttűnőséggel kapcsolatos szempontjaim. Ezt úgy alakítottam ki, hogy ezeket a hatalmas óriásposzter méretű női aktokat valamilyen módon felöltöztetem a környezetének tükröződéseivel.

Az üvegportálon látható tükröződések és torzulások befolyásolják a látványt. Egyszerre figyelmeztet a külső és a belső tér jelenlétére is. A néző és az akt tere teljesen elválik egymástól. A kirakat tehát megjeleníti az aktot, a néző terét, és a háttérben zajló eseménysort, de a város tükörképe is megjelenik rajta.

Hotel Concordia (2009)

Hotel Concordia, 2009, olaj, vászon, 150×200 cm

Ennek a festménynek az esetében az az érzésünk keletkezik, mintha az akt az üvegen kívül helyezkedne el, és önmagát nézné az üvegtükröződésben. Nézőként belehelyezkedhetünk az akt helyzetébe. Fontossá vált számomra, hogy az üvegen kívül vagy belül helyezkedik el az ábrázolt személy és ez hogyan hat a nézőre.

BÁR BÁR (2016)

6.2 BÁR-BÁR, installáció, 2016, Magyar Műhely Galéria, Budapest (átlátszó plexi, fotónyomtatás, 175x250x150 cm)

A képek elkészítését megelőzően kirakatokat fotóztam Marosvásárhelyen. Egy alkalommal, mikor a festményeimhez kerestem „helyszínt,” egy érdekes és meghatározó élményben volt részem, amelyet később, 2016-ban feldolgoztam egy installációban. A Hotel Concordia szálloda kávézójának üvegportálja felkeltette az érdeklődésemet az izgalmas berendezése miatt, ezért felvételeket készítettem róla. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a pultosnő észrevette, hogy fotózom. Valószínűleg azt gondolta, hogy róla készítem a képeket és valami ellenőr lehetek, ezért gyorsabb tempóban kezdett el dolgozni. Végigfotóztam azt a folyamatot, ahogy leszedte a poharakat és megigazította székeket, még felesleges, munkának tűnő gesztusokat is tett. Elégedetten vonult el, miután látta, hogy rögzítettem az esemény folyamatát.

Abban a pillanatban, mikor a képeim szereplője észlelte a megfigyelést, megfigyelőből tükörré változtam. A hölgy általam látta meg önmagát, és igyekezett javítani a képen. Az installáció egy összegzése a hölgy üvegen megjelenő belső tükörképéről, a kívülre helyezett önképéről (amit a külső szemlélő láthat, gondolhat róla) és az én impressziómról, ami az eseményt teljessé teszi.

Ebben az időben több munkámnál is összekapcsoltam a külső és belső nézőpontot. A megfigyelt alany és a megfigyelő nézőpontjából millió gondolat sűrűsödik össze.

Csipkés (2012)

Csipkés, 2012, olaj, vászon, 70×50 cm

A Hotel Concordiával közel egyidőben hoztam létre ezt az ablakot ábrázoló festményt is. Ebben is megmutatkozik, hogy a külső és a belső szemlélő látásmódja mennyire összetett, és hogyan fonódik össze. A festményen belső térből kifelé nézünk az ablakon, ami kifejezetten egy női helyzetet mutat be. A nők nézőpontja hagyományosan a bentről irányuló kifelé tekintés. Ezzel ellentétesen a férfi kívülről befelé tekint, amiben érvényesül a leselkedő szemléletmód is. Ez tulajdonképpen ősidők óta így van, ahogyan a hagyományos értelemben vett nemi szerepek kialakultak. Mindez a népművészetben is csodálatosan megmutatkozik. A népi építészet struktúráiban is jól látható, hogy a ház tereinek belső struktúrájában a női, míg a külső tér és az udvar rendezésében a férfi szerep nyilvánul meg. 

Ez a két nézőpont azért volt fontos számomra, mert én magam tanulmányaim során művészként, nézőként a külső szemléletmóddal találkoztam. Ezzel szemben, amikor a gyerekeimmel egyre több időt töltöttem otthon, ez az egész megfordult, a térben elfoglalt helyem és a nézőpontom átalakult.

Mikor már feldolgoztam magamban ezt az összetett, többirányú látványértelmezést, szembenéztem magammal, megszűnt maga a kérdésfeltevés is, mint amikor a tükröt tükrözve eltűnik a tér. A festészetemben egy újabb váltás történt. Ismét el kívántam szakadni a realizmustól, és visszatértem a szabadabb, gesztusokra épülő festésmódhoz. Víztükröződéseket kezdtem festeni.

Üveg mögött III. (2018)

Üveg mögött III. 2018, olaj, vászon, 120×200 cm

Ennél a képnél az volt az érdekes és fontos számomra, hogy az ablaküvegen túl látható fa, milyen árnyékot vet az ablakra hátulról, és ezt hogyan tudom egy képen megjeleníteni. A látvány érdekessége, hogy a dolgok nem feltétlenül a mi terünkből tükröződnek az üvegre, hanem a külső térből verődnek vissza, és így vetődik árnyék a felületre. Ez a kép összekapcsolja az ablaktükröződéses és az árnyékos sorozataimat is. Innentől kezdve kezdett el foglalkoztatni a vetett árnyék mint téma.

Inspirációs forrást jelentett, amikor a Velencei Biennále egyik kiállításán egy különleges térinstallációt láttam. A mű a keleti bábjátékokhoz hasonló módon épült fel, de az elemei különböző hulladékokból voltak kialakítva, amelyek a megvilágított selymet nézve elölről, a néző szempontjából, teljesen reális tájképpé álltak össze. A néző számára látható árnyjáték egy klasszikus kínai tusfestménnyé állt össze. Azért volt nagyon érdekes, mert a paraván mögé sétálva észre lehetett venni, hogy a kompozíció valójában hulladékokból, műanyag zacskókból, gallyakból volt összerakva. Ez a mű nagyon hatással volt rám. Ekkor erősödött meg bennem az elképzelés, hogy a festészet nem csupán egy síkbeli tevékenység. Egyre inkább fontos lett számomra, hogy munkáimon minél több teret és dimenziót mutathassak be abból, ami körbevesz bennünket.

Nyitott ablak (2017)

Nyitott ablak, 2017, olaj, vászon, 130×200 cm

Ezt a képet, amit megfestettem, a valóságban a műtermem ablakán tükröződve láttam meg. Technikailag fontos részét képezik a gesztusos elemek és a visszakaparás. A fény jelenségét igyekeztem a festményből eredeztetve megjeleníteni, kontrasztba állítva a gallyak és levelek árnyékaival.

Az árnyék jelensége azért is izgalmas számomra, mert ugyanolyan másodlagos kép, mint a tükröződés. A tükröződés esetében a látványhoz millió szubjektív tartalom tapad, ami a néző gondolatában lép működésbe. Ugyanígy működik az árnyék is: ha látunk egy ilyen másodlagos képet, akkor elképzeljük, hogy vajon minek a képe lehet. Tulajdonképpen ha egy árnyékot látunk, az nem a valóság, hanem valaminek a leképződése. Ezért a festményen keresztül szeretném bemutatni, hogy nem csak két dimenzióban gondolkodom, hanem az egész teret igyekszem körbejárni. Ezen kívül célom, hogy összekapcsoljam a saját és a képet néző személy nézőpontját – a külső és a belső aspektusokat.

Centrális tükröződés III. (2021)

Centrális tükröződés III., olaj, vászon, 150×220 cm

Ezen a festményen a valóság centrális tükröződésben látszik. A jelenséget egy régi, klasszikus vetítőgép munkalapjáról fotóztam. Ezen jelent meg torzítva az ablaknak, valamint a külső és belső térnek a látványa. Mivel a vetítőben domború lencse van, ezért minden, ami a környezetből rávetődött, egy különleges centrális képet alkotott. Ez az absztrahált látvány eltávolít minket a reális szemlélettől, mégis megjelennek benne bizonyos valóságos elemek, mint az ablakkeretek, illetve azon túl a felhők látványa.

Knyihár Amarilla (1977)
2002-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő és tanár szakán. 2003
2021. között a Pécsi Művészeti Gimnázium festészet és rajztanára. 2020-ban a Budapesti Móricz Zsigmond Gimnázium tanára. A Szentendrei Régi Művésztelep műterembérlője. Rendszeresen állít ki egyéni és csoportos kiállításokon is.

Nyitókép: 6.2 BÁR-BÁR, installáció, 2016, Magyar Műhely Galéria, Budapest

#személyesen