Szemérmetlen élnivágyás – Interjú Gárdos Péterrel

Tudna nekünk mesélni a Hajnali láz létrejöttének körülményeiről?

Azzal kezdeném, hogy eszem ágában sem volt regényt írni. Filmrendező lévén általában forgatókönyvekkel szoktam bíbelődni. Ebben az esetben is erre készültem.

1998 augusztusában, a papám halála után a mamám átnyújtott nekem két apró csomagot. A pakkok akkurátusan át voltak kötve egy-egy színes szalaggal. Ezek a csomagok a szüleim komplett levelezését tartalmazták 1945 augusztusa és 1946 márciusa között. Vagyis 17 évvel ezelőtt váratlanul hozzá jutottam szüleim szerelmének dokumentumaihoz. Mindketten holokauszttúlélők voltak, és a háború után sok ezer sorstársukkal együtt német haláltáborból szállították őket Svédországba. Ott gyógyítgatták őket a szerte Svédországban létrehozott rehabilitáló központokban. Apám, amikor már kissé javult az egészségi állapota, elhatározta, hogy feleséget keres magának! Megszerezte 117 ott ápolt magyar lány nevét, címét a Svéd Menekültügyi Hivataltól. "Korrekt" ember lévén teljesen egyforma levelet írt nekik - csak a neveket változtatta meg a papírlap tetején. Többek között a mamám is megkapta ezt a barátságos, további levélváltásra biztató sorokat. Ő akkoriban Eksjőben feküdt egy katonakórházban, egy elég komoly veseroham után. Válaszolt. Elindult a levélváltás, először óvatosan, tapogatózva, később egyre szenvedélyesebben. Apám annak az évnek, 1945-nek decemberében három napra meg is látogatta a mamámat. A szerelemből házasság lett, 1946. március 17-én fogadtak örök hűséget egymásnak Stockholmban, az ottani zsinagógában. 1998 augusztusának éjszakáján ennek a kapcsolatnak a történetébe pillanthattam bele. A több mint 100 eredeti levél különös megvilágításba helyezte szerelmüket.

A film forgatókönyvének, vagy a regénynek a koncepciója született meg előbb?

A filmmé. Az nem volt számomra kérdés, hogy a sors egy elképesztő lehetőséget kínált fel nekem. De hiába tudtam ezt, és hiába volt meg bennem az elhatározás, évekig képtelen voltam bármit kezdeni az anyaggal. Különböző módokon közelítettem a történethez, és az makacsul ellenállt. Hét évig küszködtem. Akkor, 2005-ben találkoztam egy másik túlélővel, őt is Svédországban ápolták a koncentrációs tábor után. Egy vele folytatott hosszú beszélgetés megmozgatott bennem valamit. Meg tudtam végre írni a kezdő jelenetet. Ez áttörés volt, hónapokkal később megszületett az első forgatókönyv-változat. Pechemre viszont akkortájt szűnt meg a Magyar Mozgókép Alapítvány. Nem volt hova fordulni filmkészítés ügyben. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy azért sem adom fel, akkor regényt írok! Vagyis a kétségbeesés szülte az elhatározást.

Milyen viszonyban áll egymással forgatókönyv és regény a történetmesélés vonatkozásában?

Mondjuk úgy: unokatestvérek. A Hajnali láz első forgatókönyv változataiban bizonyos filmen bejáratott történetmesélési technikákat alkalmaztam. A regény írásakor újra kellett építenem a mesét. Máshonnan néztem rá. Ráadásul forgatókönyvet írni speciális mánia. Az ember kevésbé törődik karakter- és helyszínleírásokkal, egy-két szóval jellemez, vázlatosan körbeír, tulajdonképpen szituációkat épít egymás után. A regény írásakor át kellett magamat drótozni egy másféle gondolkodásra.

Mielőtt megkapta a levelet, mennyire ismerte a szülei történetét?

Annyira, mint egy családi legendát. Persze tudtam, hogy a szüleim holokauszttúlélők és hogy Svédországban ismerkedtek össze. De hogy miképpen, arról fura módon fogalmam nem volt. Ők erről soha nem meséltek, így aztán egy ködös, gyerekes elképzelést őrizgettem Valami olyasmit, hogy az apám lesétált a kórház harmadik emeletről a másodikra, és a női osztályon meglátta a mamámat.

De ennél még megdöbbentőbb, hogy az apám soha nem beszélt arról, hogy őt Svédországban, 1945 nyarán szembesítették azzal, hogy mindössze hat hónapja van hátra. Utólag, vagyis számomra egy 1946-ban írott önéletrajzából derült csak ki, hogy olyan, akkoriban gyógyíthatatlan tüdőbetegségben szenvedett, amelynek okán a svéd orvosai csupán fél évet jósoltak neki. Tehát a szüleim megismerkedése történetének lényegéről, az esemény mögötti drámákról fogalmam nem volt. Sajnos az apámat már nem kérdezhettem. A mamámtól viszont sok olyan dolgot megtudhattam, amelyik - a levélváltáson túl is - segített megérteni az akkori szituációt.

Mennyire lepi meg a nagyfokú hazai, illetve nemzetközi recepció, amelyben a regény részesül?

Ilyesmit épeszű ember nem kalkulál. Bizonyos hajnalokon, az álom és az ébredés között még ma is sokszor azt hiszem, hogy álmodom. Fogalmazzunk úgy: lottószelvény nélkül nyertem meg a főnyereményt.

Ez a regény először öt éve jelent meg. Rendkívül sok örömöm volt benne. Aztán sok kacskaringó után végre elkészíthettem a filmváltozatot is. Ennek a bemutatója lesz most decemberben. Azt gondolom: jogosan éreztem 17 év után úgy, célba értem. És akkor jött ez a tavasz! Jöttek a telefonok a londoni könyvvásárról. Hogy sorban állnak a nemzetközi kiadók! Hogy a legnagyobb országokban aukciót kell rendezni! Felfoghatatlan volt, csoda, repülés. Mintha az apám, akitől nem tudtam sajnos megkapni a beleegyezését, hogy megírhatom-e az ő történetét, most, utólag ezzel a varázslattal jelezte volna: áldásomat adom.

Hogyan került a regény a külföldi olvasók illetve kiadók homlokterébe?

Néhány hónappal ezelőtt Halmos Ádám, a Libri kiadóvezetője elolvasta a könyvet, és meglátta benne a külföldi siker lehetőségét. Nem nagyon hittem neki. Tulajdonképpen pillanatokon belül bizonyított. Ő volt az, aki Londonban a telefon másik "végén" állt. Az ő izgatott, boldog hangját hallgathattam, mikor jelentette, hogy Hajnali láz kiadási jogáért licitálnak Brazíliától Tajvanig, Amerikától Olaszországig. Nyilván az történhetett, hogy az egyik szerkesztő lelkesedése "megfertőzte" a másikat. Egy hét alatt 24 ország jelentette be vételi szándékát.

Ön szerint milyen tanulsággal szolgálhat a Hajnali láz?

Amikor először olvastam a leveleket, arcul csapott egy felismerés. A levélírók - történetesen az anyám és az apám - iszonyú élményeken mentek keresztül. Nem költői túlzás azt mondani, hogy a halál torkából tértek vissza. Ehhez képest a levelekből áradt az élet szeretete! Volt bennük valami szemérmetlen élnivágyás! Két ember, akik 26 és 27 kilósan élték meg a felszabadulást, akik még Svédországban is elsősorban a testük-lelkük felépülésével voltak elfoglalva, olyan vad, pimasz szerelemmel fordultak egymás felé, olyan szemtelen rajongással imádták az életet, hogy az megrendített, és lefegyverzett. Én ilyet az általam ismert holokausztirodalomban még nem olvastam. Azok művek a rettenetről, a halállal való szembenézésről, a döbbenetről szóltak elsősorban. S ehhez képest ezekben a levelekben dübörgött az élet utáni vágy.