Az ön életében hogyan jelent meg a popkultúra, illetve a sci-fi? Az iránta érzett rajongás teremtette a kutatót vagy a kutató a rajongást?

A popkultúra mindenkit körülvesz. Különböző szegmensei a mindennapi életünkben is jelen vannak. Így nyilvánvalóan jóval később lettem popkultúra-kutató, mint rajongó. A hippikorszak zenéjén nőttem fel, a new wave alatt jártam gimnáziumba, egyetemi éveimben pedig mindenevővé váltam.

Gyerekkoromban nagyon sokat jelentett nekem a Delfin könyvek sorozat. Az ifjúsági irodalmat jó néhány szakember a populáris kultúra egyik ágazatának tartja, melyben megjelenhet a teljes zsánerspektrum. Így kicsinyítő tükre is a nagyobb mintázatnak. A Delfin könyvek abszolút ilyen sorozat volt, felölelt mindenféle műfajt, kiszolgált sokféle olvasói igényt. Detektívtörténet, robinzonád, sci-fi, történelmi kalandregény és ezekhez hasonlók alkották a repertoárt, magyar és külföldi szerzők művei egyaránt helyet kaptak benne. Később pedig a Kozmosz fantasztikus könyvek sorozat volt számomra a meghatározó olvasmányanyag.

Sci-fi-műveket tehát több mint negyven éve olvasok, viszont csak az 1990-es évek vége óta elemzem a populáris irodalmat. 2013-ban pedig az egyetemi kollégáimmal létrehoztuk az MA populáris kultúrakutató csoportot, hogy intézményes keretet biztosítsunk a kutatásainknak.

Ha eszünkbe jut a sci-fi, akkor általában külföldi szerzőkre, például Arkagyij és Borisz Sztrugackijra, Stanisław Lemre, Isaac Asimovra, Arthur C. Clarke-ra, Ray Bradburyre, Philip K. Dickre, Frank Herbertre gondolunk. Hol tart manapság a magyar sci-fi-irodalom?

A kortárs magyar sci-finek ugyanúgy megnevezhetők a legjelentősebb képviselői, mint bármely más nyelvterületé. A Zsoldos Péter-díj éves jelölőlistái például betölthetnek egy olyan praktikus funkciót is, hogy minden évben lássuk, melyek a fontosabb művek. Anélkül, hogy hosszabb felsorolásba kezdenék, az utóbbi évek terméséből a magam részéről Brandon Hackett (Markovics Botond) regényeit említeném, melyek közül a Xeno számomra a legkedvesebb. Nemrég végre új regénnyel jelentkezett László Zoltán is, de hosszan sorolhatnám azokat a műveket, amelyek érintkeznek valamilyen módon a sci-fivel, és azzal a folyamattal vannak kapcsolatban, melyet Nemes Z. Márió több tanulmányában is – igen találóan – a modern vagy posztmodern irodalom sci-fizálódásának nevez. Ha pedig a legközelebbi múltra koncentrálunk, akkor feltétlenül említést érdemel Baráth Katalin Afázia című regénye, amely az űropera műfaji kódjait a magyar nyelv anyagszerűségének páratlan alkalmazásával építi újra. Egészen biztosan ez az utóbbi lesz 2021 egyik legemlékezetesebb – többféle értelemben is – magyar sci-fije.

A 2007-ben megjelent, ön által szerkesztett Idegen univerzumok: Tanulmányok a fantasztikus irodalomról, a science fictionről és a cyberpunkról a kanonizált, határterületen elismert szerzők mellett megpróbálkozik olyan ismert, bár ide még nem beemelt szerzők kanonizálásával, mint Csáth Géza vagy Babits Mihály. Szükség van a határterületi kánon növelésére?

Inkább a feltérképezésére. Számos olyan alkotó életműve érintkezik ugyanis a sci-fivel, akiknek a főbb alkotásai más kánonokba tartoznak, és nem egyműfajú szerzők. Jókai vagy Jósika is ilyen a XIX. századból, de az általad említett nyugatosok is ide sorolhatók. És itt jön az a fejezet, amely a Parazita könyvek sorozatát elindította. A különböző science-fiction narratívák ugyanis nem korlátozódnak egy jól körülhatárolható, zárt területre, hanem megjelennek posztmodern regényekben, a metafiktív prózában vagy a cyberpunk nyomán kialakult alműfajokban, de még a történelmi regények egy részében is.

Innen nézve a sci-fi kutatói határmunkálatokat (is) végeznek, de ezzel érdemes vigyázni, nem szabad abba a hibába esni, hogy mindent a sci-fivel hozzunk kapcsolatba. Érzékelni kell a releváns kapcsolatokat, az ideiglenes centrumokat, és fel kell tárni azokat a mintázatokat, amelyek több vagy kevesebb szállal kötődnek a kutatási zónához. Így lesz világos, hogy a kánonok között átfedések vannak, cserefolyamatok zajlanak, melyek érzékelése nem kis feladat, mert több közegben kell egyszerre jártasnak lennünk. A Parazita könyvek nyolc kötete éppen ennek a szemléletnek a gyümölcse.

Több tanulmányában írta, hogy a science-fiction jegyek viselése még nem automatikus út a kánonba. Mi hiányzik? Létezik magas sci-fi és ponyva sci-fi?

Igen, valószínűleg létezik, és köztük még sokféle átmenet lehetséges. Kétségtelen, hogy a sci-fin belül számolnunk kell egy immár jelentős belső hagyománnyal, amelynek kialakultak a maga hivatkozási pontjai. Mindez azt jelzi, hogy a populáris irodalomnak is megvannak a klasszikusai (ahogy a popkultúrának és a popzenének például a David Bowie, Madonna, Michael Jackson és Lady Gaga nevével jelzett tengely). Ezt olyan egyszerű jelenségekkel is alá lehet támasztani, mint az újrakiadás vagy az újrafordítás.

Illetve ne feledjük, hogy a kanonizációnak sokféle jelzése lehet, és többféle visszacsatoláson keresztül érzékelhetjük. Adaptációk, több médiumú világok sokasága vesz minket körül, amelyek az úgynevezett aktív kánonba tartoznak. Ez egy hallatlanul tág zóna, dinamikus és mellérendelő jellegű, exkluzív és inkluzív kódokat egyaránt mozgásban tartó terület. Éppen ezért nehéz kijelölni a határait. De ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy konkrétan mely sci-fi műveknek nagyobb hatásuk, mint másokénak, akkor azért ezt a kérdést különböző paraméterek alapján hellyel-közel meg lehet válaszolni. Fontos hangsúlyozni viszont, hogy ebben a kérdésben az esztétikai szempont csak az egyik a sok közül, és ami esztétikailag kevésbé tűnik értékesnek, az más szempont szerint lehet nagyon is jelentős.

Az ember laikusként azt gondolná, hogy Verne Gyula óta nem változott a sci-fi művek receptúrája. Ez így helytálló?

Nem teljesen. Verne óta rengeteget változott ez a műfaj. Vannak olyan zsánerek, amelyek közelebb állnak hozzá, mint például a steampunk, amely újra felfedezte Vernét. És vannak, amelyek a spekulatív fikció műfajspektrumában távolabb helyezkednek el tőle, mint mondjuk a nanofikció vagy a new weird fiction.

Az alkotói eljárások felől nézve is megfigyelhető, hogy az olvasmányélmény reprodukálására apelláló stratégiáktól az innovációra és kreativitásra épülő változatokig igen széles a skála. Ugyanakkor van abban valami, hogy a jövő technológiája iránti érdeklődés, az extrapolációs készség vagy a mintázatfelismerés olyan elemei a sci-finek, amelyek Verne munkássága óta velünk vannak.

Mégis azt mondanám, hogy ennek ellenére sem igaz a sci-fire az a megállapítás, hogy ha az egyiket olvastad, mindet olvastad.

Érdekes módon a sci-fi útjai jóval Verne után lesznek komplexebbek, a cyberpunk megjelenésével, az új hullám kibontakozásával, a Dűnétől a Hyperionig és tovább a feminista sci-fiig. Verne paradigmatikus életművet hagyott hátra, sokak éppen ezeken keresztül kedvelték meg a populáris irodalom válfajait, és bár leegyszerűsítő, de érthető is, ha a modern sci-fi látnokait a jelen Vernéiként aposztrofáljuk. Kíváncsi lennék rá, mit szólna ehhez a párhuzamhoz, mondjuk, Kim Stanley Robinson…

Miért nézzük le a sci-fit?

Sokszor találkozom azzal a jelenséggel, hogy valaki lenéz valamit, de nincs róla árnyalt képe. A magas és a populáris kultúra modernista szétválasztása a mai napig meghatározza az irodalomról való gondolkodást. Annak ellenére, hogy ez a megkülönböztetés egy ideje érvényét vesztette vagy legalábbis módosult. Az alternatív kánonokra (amilyen a sci-fi kánonja is) a mai napig hajlamos úgy tekinteni a szakma, mint amelyek nem pusztán kívül esnek az értékes műveket felsorakoztató jelentéskánonokon, de esélyük sem nagyon van arra, hogy maradandó alkotásokra irányítsák a figyelmet. (És előszeretettel hivatkoznak közben a horrorra vagy a képregényekre.)

Ez a felfogás természetesen korrekcióra szorul. Ahogy Richard Dawkins fogalmazott: „A sci-fi legjava szerintem igenis jelentékeny irodalmi forma, noha egyes irodalomtudósok sznob módon lebecsülik.” Az elfogultságokért tehát sok esetben az a kánonszerkezet felelős, amelyet elsajátítunk a szocializáció és az oktatás során.

Nem is mindig tudatosul bennünk, hogy a kulturális hierarchiák mesterségesen létrehozott képződmények, és egyáltalán nem maguktól értetődők.

Mindenesetre a sci-fire és a vele rokon műfajokra irányuló figyelem már régen begyűrűzött az irodalom- és a kultúratudomány, helyenként az oktatás területére is. Másrészt a sci-fik alapján kiválóan megvilágíthatók tudományos kérdések is, így kiindulópontjai lehetnek a tantárgyközi kapcsolatoknak. Ahogy neves tudósok írtak sci-fikről szóló remek könyveket tudománynépszerűsítő szándékkal (például Lawrence M. Krauss a Star Trekről vagy Kip Thorne az Interstellarról). Ha pedig a filmipart, a filmművészetet is idevesszük, akkor ez a „lenézés” még ingatagabbá válik, hiszen például Stanley Kubrick vagy Andrej Tarkovszkij bizonyos, sci-fik alapján készült remekműveiről aligha jelenthető ki, hogy jelentéktelenek.

A teljes írás a Magyar Kultúra magazin 2021/6. számában olvasható.

Fotók: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád

Leczo Bence