Szendrői Csaba: Ad egyfajta szabadságot, hogy nem szeret mindenki

Júniusban trombózissal kerültél kórházba és nagyjából fél napot töltöttél el abban a tudatban, hogy bármelyik pillanat az utolsó lehet. Mit vont maga után ez a megélés akár egyéni, akár zenekari szinten?

Van egy idealizált elképzelés az emberek fejében, miszerint az alkotók ilyen esetekben – avagy a halálközeli élmény hatására – nagy műveket tesznek le az asztalra. De ez nem ilyen egyszerű. Természetesen én is azonnal meg akartam írni a nagybetűs Regényem, Versem és Dalszövegem, de egyiket sem írtam meg. Viszont nagyon sok ötletem született, így rengeteget jegyzeteltem, miközben igyekeztem minél kevesebbet foglalkozni az aktuális félelmeimmel. Az alkotás menekülés és megoldás is tud lenni attól függően, hogy épp milyen megélési fázisban van az ember egy adott szituációval kapcsolatban – úgy érzem, az én jegyzetelgetésem sem megoldás, sem menekülés nem volt, később lesz számomra megfogalmazható mindaz, amit megéltem. Nem tudom, mire volt jó ez a tapasztalás. Azt sem tudom, mennyire változtatott meg, de néha érzem magamon a hatását.

Például milyen hatást érzékeltél magadon azóta?

Több mint két éve élek a jelenlegi lakásomban, de korábban nem nagyon jártam le a mellette lévő parkba. Új szokásom lett lejárni ide. Itt sétáltam le az első köröket, miután elkezdhettem végre mozogni – egy kicsit, mondhatni, rehabilitációs intézetté változtattam –, és a park egyik asztala lett tulajdonképpen az új íróasztalom. A ház sok lakójával lettem jóban az elmúlt hónapokban, mindenkivel köszönünk egymásnak. Szeretném, ha megmaradna ez a „parkozás”, éppúgy, ahogy a csökkentett mértékű telefonhasználat vagy épp a kézzel történő írás, amit szintén sűrűbben csinálok most, mint korábban.

Közvetlenebbé vált a kapcsolatod magával az élettel?

Abszolút.

…és a zenekaron mit láttál az elmúlt hónapokban?

Például azt, hogy miután már nem voltam közvetlen életveszélyben, tizenöt év után először tudtak elmenni nyaralni, hiszen nem voltak koncertjeink. Nyilvánvalóan nehéz időszak volt ez a nyár egzisztenciális szempontból, de miután elfogadtuk a helyzetet, képesek voltunk jól felhasználni a megadatott szabadidőt. Mindenki egy kicsit kikapcsolt, többet volt a családjával és látogatóként élvezhette a fesztiválokat. Edéről tudom, hogy megnézte a helyettünk fellépő zenekarok koncertjeit.

Visszatérve az élettel való közvetlenebb kapcsolódáshoz – ezt felszínes vagy mély változásnak érzed?

Még nem tudom, hogy ez hosszú távú változás vagy sem. Osztom azt a buddhista elképzelést, miszerint az számít új szokásnak vagy valódi változásnak egy személyiségen belül, ami három éven túl fennáll. Az edzésről el merem hinni, hogy szokásom, mert kisebb-nagyobb kihagyásokkal már évek óta csinálom, és nehéz nem elmenni a terembe. Most közvetlenebben kapcsolódom az élettel, de idővel könnyű lehet visszacsúszni a régi sémákba, rossz szokásokba.

Egy ilyen felkavaró megélés után az ember mindenkit jobban szeret maga körül és olyasmit is értékel, amit addig nem, de három hét elteltével már oda kell figyelnie és emlékeztetnie kell magát, hogy:

Mit teszel napi szinten annak érdekében, hogy emlékeztesd magad erre?

Még mindig szedek vérhígítót, ami elég konkrét emlékeztető. Ráadásul emiatt a korábbitól eltérő, teljesen új, erőteljes rutint kellett kialakítanom a mindennapjaimban – az, akinek a koncertek miatt gyakran éjfélkor és hajnali egykor kell a leginkább képben lennie, aligha szokott reggel nyolckor kelni, de én pár hónapja ezt teszem. Reggel kilenckor beveszem a tablettát, utána elmegyek edzeni, este pedig beveszem a következőt. Ez keretet ad a napnak.

Milyen volt két hónap szünet után újra színpadon állni?

Jobban izgultam a színpadra lépés előtt, mint a színpadon – egészen komfortos volt újra ott állni. Jó érzés volt, ahogy az is, hogy nagyon kedvesen és kíváncsian fogadott minket a közönség. A bandán pedig érzem, hogy mindenki kipihent.

Sokat gondolkodunk azon, hogy hogyan tovább, hogyan tudunk fejlődni. Volt egy nagy zenekari leülésünk, ahol átbeszéltük a következő öt-tíz évünket. Mi legyen más? Mi legyen ugyanaz?

Mit tudhatunk a terveitekről?

Több okból nem mondok konkrétumokat. Egyrészt mert lássák őket azok, akik velünk tartanak az úton, másrészt pedig azért, mert még a jövő zenéje, hogy mi valósul meg belőlük és mi nem, és nem szeretek ígérgetni. Annyit elárulok, hogy a színpadképünk és a műhelytitokként kezelt alkotói metódusunk variálása is szóba került.

Ti zárjátok a Budapest Park idei szezonját október 4-én a TRANSZ című koncertetekkel. Miért éppen TRANSZ a címe?

Úgy változtatunk a dalainkon, hogy képesek legyenek előidézni a transzállapotot – az, hogy ezt pontosan hogyan oldjuk meg, legyen meglepetés. Más koncertjeinken nincs ilyen, ez egy sajátos élménynek ígérkezik.

A social media felületeiden és a GATYA című, Ungvárszki Dániellel közös podcastedben is szabadon engeded a humorérzéked, de a mély, filozofikus oldaladat kevésbé mutatod meg. Mi az oka ennek?

Ez – hogy megengedem magamnak, hogy az emberek előítéletesek legyenek velem és akár félre is ismerjenek – megágyaz annak, hogy idővel kibontakozhasson a mélységem, a komolyságom. Érdekes lehet majd, ahogy egymás után bomlanak le rólam a filterek, egyre kevesebb mémet és ezzel párhuzamosan egyre több verset osztok meg.

Emellett ha megosztó vagyok, nem lehet túl könnyen kiismerni engem. Miért is legyen könnyű? Én se ismerem magam. Miért játsszam el, hogy egyszerű vagyok, ha nem vagyok az? Ha valaki nem ismeri a munkásságom és odatéved az Insta-oldalamra, mondjuk úgy, hogy bajban lesz, vagy legalábbis nagy valószínűséggel nem fog megszeretni. Van ott minden: autóval pózolós képek, random tükrös szelfik, baromságokkal teli mémek, teljesen kínos, kellemetlen dolgok…

Több területen is alkotsz, miből fakad a sokrétű kreativitásod?

Kitaláltam magamnak, hogy én egy kreatív, gondolkodó ember vagyok, és olyan régóta játszom ezt a szerepet, hogy már egész jó vagyok benne. (nevet) Olyan régóta játszom el, hogy író vagyok, hogy már jelentek meg versesköteteim, és bár regényt még nem írtam, néha már el tudom képzelni a fejemben az írót, aki megírja a regényemet. Nem értek máshoz, csak dolgok létrehozásához – meg ahhoz, hogy olyan embereket találjak, akik nálam jobban működtetik mindazt, amit kitalálok, legyen szó akár a zenekarról, akár a podcastról.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu