Szentélyben Juhász Annával

Mi mindent gondoltál át, míg a sanctum, azaz szentély szó mellett döntöttél?

Elég régi tervem volt, hogy olyan sorozatot hozzak létre, aminek ez a címe. Hiszek ugyanis abban, hogy a művészethez mindannyian, legyen szó fellépőről vagy befogadóról, kapcsolunk egyfajta titokzatosságot. Számomra a művészet létrejötte és befogadása is mindig is egyfajta szentség volt, ezért gondoltam úgy, hogy az elsőként Szentendrén megrendezett estnek ezt a nevet adjuk. Ennek a szónak a jelentésére, üzenetére, a műsor lassan egy éve alakuló vázára igen sokan ráéreztek, és visszajelezték: valóban szentség számukra az alkotás, és nagy szükségük van olyan terekre, amelyek művészeti élmények megteremtésére kínálnak lehetőséget. Úgy látom, hogy a program, a szó és a mögötte meghúzódó gondolat szépen megtalálta a közönségét.

Kezdetben szentendrei műsorsorozatban gondolkodtatok. Hogyan lett belőle országjáró program?

Az első helyszín Szentendre, a Fő téren lévő ÚjMűhely Galéria volt, a sorozatot pedig a MANK-kal és a Szentendrei Régi Művészteleppel együttműködve szerveztük. Az eredeti célunk az volt, hogy a művésztelep alkotóit, és azt világot mutassuk be, ami egy-egy képzőművészeti alkotás kialakulására hatással van. Hiszen gyakran a képalkotás forrása is költői kép, tehát az irodalom. De akár a zene is lehet. Így jött létre a Sanctum-trialógus, amelynek estjein minden alkalommal egy-egy képzőművészt állítottunk reflektorfénybe. Az estek annyira jól sikerültek, hogy az eredetileg szentendrei rendezvénysorozatot nagyszabású országjárássá dúsítottuk fel, amelynek alkalmain vendégként már más művészeti ágak képviselői is részt vesznek.

Hogyan választod ki a vendégeidet? Törekedsz-e arra, hogy közel azonos világképűek legyenek, vagy ellentétes meggyőződések ütköztetése a célod?

Most, hogy már országjárásról beszélünk, nem csupán három művészeti ág képviselői ülnek le velem beszélgetni meghívottként, hanem szélesebb körből választunk alkotókat. De egy biztosan közös bennük, legyen szó akár színészről, íróról, zenészről vagy énekesről: a meghatározó viszony a képekhez. Számomra nagyon izgalmas kihívás, ha a vendégeim egy-egy Sanctum-esten találkoznak először, vagy csak laza szál köti őket össze köztük, és ez alapján készül ott és akkor őket egymáshoz közelítő színpadi produkciót. Ezeken a rendezvényeken mindig nagyon erősek a személyes kötődések, vagy azért, mert az egyik fellépőm kapcsolódik a meglátogatott településhez, esetleg onnan származik vagy indult el a művészi útja, vagy mert mondjuk az irodalmi-képzőművészeti munkájában megjelenik. Ezek az érzelmi és lokális kötődések láthatatlan szálakkal fűznek össze minket, amit a közönség is érez. Egészen más szívvel érkezik egy helyre az előadó, ha tudja, hogy így vagy úgy, de hazamegy. A programokat igyekszünk olyanformán is településre és személyre szabni, hogy a meghívott művész kapcsolódjon a választott témához. Tehát amikor Debrecen-közeli kistelepülésen járunk majd, magától értetődő, hogy olyan vendéget hívok el, aki kötődik Szabó Magdához és a cívisvároshoz. Abony közelébe Zalán Tiborral utazom, Balassagyarmat mellé pedig a Mikszáthot kutató Praznovszky Mihállyal.

Miért pont a kisközösségeket céloztátok meg?

Mind a saját irodalom-népszerűsítő vállalkozásomban, mind a Petőfi Kulturális Ügynökség küldetésfilozófiájában évek óta egyre hangsúlyosabb, hogy nemcsak Budapestre koncentrálunk, hanem kifejezett célunk, hogy országosan és Kárpát-medence-szerte is megtaláljuk a közönségünket. A 2019 óta eltelt évek nagyon biztatóak voltak: centenáriumi programokkal, az Irodalmi Karavánnal, irodalmi túrákkal és rendhagyó irodalomórákkal jártuk az országot. Ezt gondoltuk most tovább, és szeretnénk minél több vidéki városba, sőt egészen kicsi településre is eljuttatni az irodalmat, a kultúrát. Lehet, hogy egyik-másik apró faluban csak száz ember él, de mi igyekszünk nekik is ugyanazt a szívet, melegséget és szeretet elvinni, amit mondjuk Budapesten belvárosában teljesen magától értetődően meg lehet kapni. Találjuk meg egymást, legyen a kultúra híd, szülessenek élmények – ez a mi mozgatórugónk, és ebből a lelkesedésből táplálkoznak a programjaink.

Milyen a fogadtatása a fővárosból érkezett, magas színvonalú kulturális műsornak pár száz fős településeken?

Vallom, hogy mindig meg lehet találni egymáshoz az utat, ha időt és figyelmet szentelünk a másiknak. Most, hogy ez az interjú készül, épp Jászboldogházáról utazom hazafelé a kollégáimmal kisbusszal, ahová Petőfi Sándor életét feldolgozó előadást vittünk. Óriási volt az érdeklődés: egy teljes sportcsarnokot megtöltöttük irodalommal, több mint százan voltak kíváncsiak ránk. A Sanctum-előadásokkal is nagyon jók a tapasztalataink: az emberek szeretik őket, óriási nyitottsággal és szeretettel fogadnak bennünket, és hazaviszik az élményt, amit abban a másfél-két órában kapnak. Ez persze attól is függ, hogy a helyi társszervező hogyan népszerűsíti az előadást, mert ahhoz közös gondolkodásra van szükség, hogy azokat az embereket is megszólíthassuk, akik nem feltétlenül a közösségi oldalakról informálódnak.

Melyek a legkiemelkedőbb élményeid?

Január 9-én a száztíz lakosú Vidre érkeztem Vecsei H. Miklóssal és Balla Gergellyel. Gyakran helyezünk fókuszba 20. századi költőt vagy írót, így ezen az alkalmon József Attila volt a középpontban, az ő munkásságához kapcsolódtak a képzőművészeti, irodalmi és zenei kérdések. Kisebb, pajtaszerű művelődési ház volt a helyszín, ahol utoljára két éve szerveztek kulturális programot. Az előadásunkra nemcsak Vidről, hanem a környező településekről is érkeztek, és zsúfolásig megtelt az épület. Nem túlzok: könnyel telt meg az emberek szeme, és alig akart véget érni a hálálkodás, annyira sokat adott nekik a rendezvény. Elmondhatatlanul hálásak voltak érte! Ez szerintem nemcsak amiatt van, mert értékes és élményszerű, amit láthatnak és hallhatnak, hanem az is átmegy, hogy nemcsak programot viszünk nekik, hanem teljes szívvel ott vagyunk, és a beszélgetés lehetőségét is megadjuk.

Változott-e a műsor a kezdeti koncepcióhoz képest?

Mindig szem előtt tartjuk, hogy a program idomuljon a közönségéhez, tehát ha úgy látjuk, hogy jobban be szeretnének kapcsolódni, akkor kérdéssel teremtek lehetőséget a beszélgetésre. Ha inkább előadás jellegű produkcióra számítanak, akkor több zenei betétet szerkesztek a műsorba. Tehát alkalomról alkalomra mi próbáljuk a produkciót a nézőközönségre szabni. Ez egyébként a legnagyobb kihívás a számomra: hogy megtaláljam a hangot a közönséggel, hogy az egésznek tétje, minden estének súlya, célja legyen, és ne rutinból csináljuk.

Hogyan épül fel egy-egy Sanctum-est? Konzervből dolgozol, vagy vannak bennük improvizációk is?

Minden alkalom úgy kezdődik, hogy a közösségek képviselői köszöntenek bennünket, és ez nagyon jó, mert otthonosságérzést ad. Van egy tizenöt pontos kérdéssorom, ami persze attól függően mindig változik, hogy éppen ki a vendégem, én ugyanis mindig az ő életükhöz kapcsolódóan készülök fel. Szeretem az átfogó kérdéseket, mert például egy fiatal vagy idős művész egészen másképp reagál arra, hogy az ő életében mi volt az a három megrendítő irodalmi kép, amit gyerekkora óta magában hordoz. Ezek olyan gondolatok, amiket aztán a közönség soraiban ülők is feltehetnek maguknak, és egymás között megvitathatják őket. Arra mindig törekszünk, hogy a nyolcvan-kilencven perces előadásban mindenképpen legyen három-négy zenei betét, amelyek általában egy-egy irodalmi műre vagy képzőművészeti alkotásra reflektálnak, tehát továbbszövik azt a szövetet, amit mi a beszélgetés során elkezdünk. Ha képzőművész is utazik velünk, akkor természetesen képek is előkerülhetnek. Romhányba például olyan képeket vittünk, amiket Gutai Magda költő gyermekként a közeli Kisecseten és Kétbodonyban festett, Kisecset falucska polgármestere pedig olyan festményt ajándékozott nekünk, amit a Kilián család és Gutai Magda egykori házáról készíttetett. Minden mindennel összekapcsolódik tehát, és harmonikus egyveleget alkot, a hallgatóságban pedig reményünk szerint nyomot hagy. Ha minden helyszínen legalább egyetlen ember szívében melegséget tudunk teremteni, akkor jó úton járunk, ebben biztos vagyok.

A programok a Kulturális és Innovációs Minisztérium támogatásával, a Nemzeti Művelődési Intézet szervezésében valósulnak meg.

Nyitókép: Bach Máté / PMG