Szentpáli Roland: Villámcsapásszerű váltás volt az életemben a klasszikus zene
Szentpáli Roland tubaművész, zeneszerző az egyik legsikeresebb tubaművészünk. Karrierje során hét nemzetközi tubaversenyt nyert, több tucat albumon működött közre, de zenét szerez, mesterkurzusokat tart, zsűrizik, 2012-től a Nemzeti Filharmonikus Zenekar tubása és boldog családapa. A historikus hangszerek történetének kutatója, most viszont mi merültünk el az ő történetében.
Az általános iskolában sporttagozatra járt, és már tizenkét éves volt, amikor az énektanára arra biztatta, hogy iratkozzon be a zeneiskolába. Ez meglehetősen kései kezdés, hiszen az ifjú zongoristák vagy hegedűművészek már öt-hat évesen elkezdenek játszani. Érzett-e valamilyen hátrányt az indulásakor?
Nem éreztem semmilyen hátrányt, legfeljebb azt, hogy nem tubázni szerettem volna, hanem hegedülni, de a zeneiskolában azt mondták, hogy tizenkét éves korban már túl késő felvenni a hegedűt. Ez volt az egyedüli kvázi hátrány, de ezt sem éltem meg drámai módon.
Aki gyerekként sportol, bizonyára elképzeli magát a dobogó tetején, éremmel a nyakában… Önnél viszont egyszer csak jött egy sugallat, hogy inkább válassza a zenét. Volt valami különös megérzése azon túl, hogy Lukács Sándor tubatanár motiválta volna erre?
Sportolóként is viszonylag sikeresnek mondhattam magam, és valóban villámcsapásszerű váltás volt az életemben a klasszikus zene megjelenése. Az általános iskolai énektanárom, Barna János hegedűn eljátszott egy Bach-menüettet, és ez volt, ami átkapcsolt bennem valamit. Onnan már nem a sport érdekelt, hanem a klasszikus zene.
A budapesti Bartók Béla Konzervatóriumban folytatta a tanulmányait, és már ekkor külföldi mesterkurzusokra járt, és innentől nemzetközi szinten is sikert sikerre halmozott. Hogyan éli meg azt a sajátos kettősséget, hogy egyszerre komoly sikerei vannak, de maga a tubás világ afféle szubkultúra is egyben.
A tubás világ valóban egy szubkultúra, de maga a klasszikus zene is az. A földön élő nyolcmilliárd ember elenyésző részét érdekli a tuba, de egyáltalán maga a klasszikus zene is. Szóval ezen sem nagyon szoktam gondolkodni, csak végzem a dolgom, úgy, ahogy jónak látom.
A versenygyőzelmek már egész fiatal kora óta jellemzik a pályáját. Ezt sikerült kamaszkorában megfelelő módon kezelni, vagy a sok gyakorlás végül is visszarántja az embert a földre?
Ahogy tizenöt éves koromtól kezdve jöttek a versenygyőzelmek, és ezzel a nemzetközi elismertség, kár lenne tagadnom, hogy ez valóban a fejembe szállt. De Adamik Gábor tanárom igyekezett mindig visszarángatni a földre.
Számos historikus hangszert – például az ophikleidet, a szerpentet – is megszólaltatja a koncerteken, saját darabjaiban. Hogyan lehetett elsajátítani az ezeken való játékot, amikor magát a hangszert is nehéz beszerezni, nemhogy hozzá megfelelő tanárt fogadni?
Az összes historikus hangszeren – mint amilyen az ophikleid, a szerpent, csimbasszó és a Sax-kürtök – autodidakta módon tanultam meg játszani. Érdekeltek ezek a hangszerek, és elhatároztam, hogy korban a tubát megelőző hangszerekből írom majd a doktorimat, és azt gondoltam, hogy ezt csak akkor tudom hitelesen abszolválni, ha nemcsak elméleti, hanem gyakorlati szinten is ismerem ezeket a hangszereket, és a zenekarokban is kipróbálom azokat. Ez óriási kihívás és egyben hatalmas felfedezés is volt.
Számos díjat nyert, amelyek közül az egyik különösebb az 1997-ben Franciaországban megrendezett tuba-világbajnokság, amelyen a második lett. A tubán való játék vonatkozásában mit jelent az, hogy „világbajnokság”?
A karrierem során hét nemzetközi tubaversenyt nyertem, kétszer lettem második és egyszer harmadik. Persze ez a „tuba-világbajnokság” egyszerűen csak jól hangzik, valójában ezek sima nemzetközi versenyek. A sportban ezt bizonyára világbajnokságnak hívnák, de nincs semmi különös pluszjelentése.
Meghallgathattam a saját korosztályomat, az aktív művészi pályára vágyó tubásokat, hogy ők hogy játsszák, milyen felfogásban, artikulációban, milyen sajátosságokkal azokat a darabokat, amelyek ki voltak írva az adott versenyre. Óriási élmény volt felfedezni, hogy ugyanazt a darabot egy német, egy spanyol, egy francia vagy egy ausztrál hogy játssza el, hogyan fogalmazza meg.
Készített videóklipet Zoránnal, részt vett Presser Gábor turnéján, közreműködött Cserháti Zsuzsa koncertjén is. Milyen érzés volt bekerülni a popkulturális kulisszák közé? Miben tér el a background a klasszikus zenei koncertektől?
Alapvetően mindig is vonzott a jazz és a popzene, úgyhogy nagyon nagy élmény volt ezekkel a nagy előadókkal együtt játszani. Teljesen más koncertélményt jelentettek, mint a klasszikus zenei hangversenyek, hiszen Presser Gáborral fellépni több tízezer ember előtt tényleg leírhatatlan élmény. És azt kell mondjam, a felelősség is más ilyenkor, mint a klasszikus zenei fellépéseken, akár szólistaként kiállni a színpadra, de fantasztikus élmények voltak, és nagyon sokat tanultam ezekből az előadásokból is.
2018-ban védte meg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen DLA-doktorjelölti disszertációját, melyben, mint azt említette is, a historikus hangszerekkel kapcsolatban végzett kutatómunkáját dolgozta föl. Aki látott már középkori – akár Bosch-ábrázolásokat –, az a historikus hangszerekkel kapcsolatban misztikus élményekre is asszociálhat, illetve olyan művelődéstörténeti izgalmakra, amelyek kalandregényekbe illenek. Valóban ilyen izgalmas volt kutatni a historikus hangszerek krónikáját?
Fantasztikus felfedezésekkel teli munka volt a historikus hangszerek történetét kutatni. Új darabokat is találtam, olyan kéziratokra, kottákra bukkantam, ahol ezeket a hangszereket használták.
Persze a kutatás folyamatos dolog, bizonyos szempontból olyan, mint a régészet vagy az antropológia. Ha nem is mindennap, de néhány évente biztos születik egy-egy olyan felfedezés, ami vagy hozzátesz az eddig ismert képhez, vagy teljesen megváltoztatja annak jelentését.
1998-ban megírta Nyíregyháza indulóját, amit a 25. Nyírségi Ősz megnyitóján, majd az augusztus 20-i nemzeti ünnep alkalmával hallhatott a város először. Mire kellett a városinduló megírásakor figyelnie? Milyen nyíregyházi sajátosságokat komponált a műbe?
A Nyíregyháza indulóban semmilyen sajátosság nem volt, nem éreztem, hogy a városnak lenne olyan történelmileg beágyazható fúvószenei múltja, amit az indulóba lehetne integrálni. Ez az induló akkor egy fiatal, huszonéves srácnak a kompozíciója volt, aki elképzelt egy bizonyos hangulatot, bizonyos hangzást, és ezt próbálta a Nyíregyháza induló című darabba integrálni.
A világ számos helyén oktatott, fellépett, Hongkongtól az Egyesült Államokon át Japánig, szóval kimondottan sűrű az élete. Hogy sikerül az úton levést összeegyeztetni a privát létezéssel?
Amióta 2022-ben megszületett a kislányom, már sokkal kevesebbet utazom, mint azelőtt. Tizenhat éves korom óta szinte egyfolytában úton voltam, most negyvennyolc éves vagyok, jólesik itthon lenni, hátradőlni, és jobban gyökeret ereszteni. Már nem olyan sűrű a programom, így többet komponálok, mint amennyit szólóban koncertezem, de a közeljövőben azért lesznek szerepléseim Koreában, Amerikában, Portugáliában, Spanyolországban, Kínában és Oroszországban is.
Poós Zoltán
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
