Szenvedélyes, gyermeki komolysággal – Beszélgetés László Csaba színművésszel

A Bódi Attila regényéből készült
darab hősei a harmincadik középiskolai osztálytalálkozón
kényszerülnek szembenézni kamaszkori tetteikkel. A regény tíz
évvel
korábban, a huszadik évfordulón játszódik,
ezért kezdjük azzal, hogyan zajlott a te húszéves érettségi
találkozód.

Nem tudom. Nagyon szerettem volna ott
lenni, de épp a POSZT-on játszottunk. Egy levelet írtam nekik.

Tartod az osztálytársaiddal a
kapcsolatot?

Nem jellemző, nagyon szétszóródtunk
a világban, de van egy pár ember, akikkel bár
ritkán találkozunk, a szálat ugyanonnan tudjuk felvenni, ahol abbahagytuk.

Találtam még egy
huszadik évfordulót: 2001-ben kaptad meg a színészdiplomádat
Marosvásárhelyen. Az az osztálytalálkozó milyen volt?

Arra sem mentem el. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert a Covid miatt nagyon bizonytalan volt a szervezés, és mire minden rendeződött, nekem más programom volt.

Föl lehet menteni azzal, hogy kilencen végeztetek, négyen, Berekméri Katalin, László Csaba, Ördög Miklós Levente és Szabadi Nóra azóta is Marosvásárhelyi Nemzeti Színház tagjai vagytok, számtalan előadásban dolgoztok együtt.

Igen, ők megértették, sőt biztattak, hogy menjek nyugodtan az eleve eltervezett programra, és amúgy sem jött el mindenki a találkozóra. Igyekszem követni a többiek pályáját, tudom, ki hol dolgozik, mit csinál, és van, akivel rendszeresen tartom a kapcsolatot.

A 21 év alatt
nem fordult meg benned, hogy elszerződj Vásárhelyről?

Hívás nem jött, én pedig
sosem tudtam magamat jól menedzselni. Talán nem is lett volna
bátorságom ahhoz, hogy egy ilyen döntést meghozzak. Folyton van bennem
elvágyódás. Nem tudom, ez minek tudható be, és azt sem,
hogy létezik-e egyáltalán az az „élhető hely”, ahová meg lehet érkezni.
Fontos a biztonság, de
ahhoz, hogy ne váljak unalmassá, kellene
időnként
a friss környezet, az új impulzusok. Persze, a társulathoz érkező vendégrendezőktől is sokat kaphatok.

Te pedig nagyon sokféle rendezővel dolgoztál Keresztes Attilától Mohácsi Jánosig, Zsótér Sándortól Radu Afrimig. Ennyire széles a komfortzónád vagy így hozta a színházi üzemmenet?

Így alakult, egyébként meg kezdem nem szeretni ezt a komfortzóna kifejezést. Nem tudom pontosan megfogalmazni, milyen elvárásaimat kapcsolhatnám a kifejezéshez. Azt, hogy valamitől szeretnénk megszabadulni, és ez tényleg lehetséges? Tudom magamról, hogy hajlamos vagyok a szentimentalizmusra és a női gyöngédségre, mint Vojnyicev, és akkor figyeljek oda, hogy ne legyek ilyen? Nagy ügy, jól kimozdultam! Attól tartok, oly nagyot nincs, ami változzon.

Kezdettől fogva így működsz?

Az egyetemen találkoztam a nagy színházi gondolkodókkal, Artaud, Grotowski, Brook munkássága terelt a keleti filozófia felé. Akkor kezdtem olyan fogalmakkal ismerkedni, mint a jelenlét, a no színház átváltozásról szóló elmélete, a nullpont megtalálása, a figyelem, a képzelet keleti tanításai. Nem dobálóznék ezekkel a kifejezésekkel, mert felelőtlenségnek érzem, hogy bárki miattam vonjon le téves következtetést arról, ami mögött igazán komoly kutatás, rendszer és megvalósítás áll, de számomra ezeknek a fogalmaknak a megismerése összefonódott a színészet egyfajta terápiaként való értelmezésével, hiszen a színészetben használjuk és akár fel is oldhatjuk a lelki problémáinkat, ami által idővel másképp viszonyulhatunk a nehézségeinkhez. Az nem mindegy, a rendező hogyan járul hozzá a színészi oldódáshoz, a fejlődéshez, a szabadság vagy a félelem nélküliség megtalálásához. Jó esetben egyébként a néző is ezt a terápiás hatást várja el és kapja meg egy előadástól. Olyat kellene adnunk a nézőnek, amitől könnyebb lesz a létezés. Sokat foglalkoztat, hogy a színész számára elérhető-e valamiféle megtisztulás, amelyet a fent említett fogalmak ígérnek.

Megkönnyíti a helyzetedet, ha
ellenszereposztásban kapsz egy szerepet? Milyen a jó szerep?

Végletes, bátor, polgárpukkasztó. Kis szerepeken nőttem fel, ma is inkább epizódokat játszom, de ezeket is szenvedélyesen komolyan tudom venni. Ami az ellenszereposztást illeti, azokban a karakterekben érzem jól magam igazán, amikor nem a saját lelki nyomoromat kell kapargatnom, nem a saját lelki ködömben bolyongok, hanem más jellegű lelki rezgésre kell rálássak. És izgat, hogy eljussak akár a felismerhetetlenségig.

A színész-rendező
viszony különböző útjaira vonatkozóan
volt az előbb egy félmondatod. Érzékeltél ebben
hangsúlyeltolódást vagy hangnemváltást abban a két évtizedben,
amit a pályán töltöttél?

A rendező által diktált precíz elvárások és előírások betartásával vagy az általa biztosított nagy szabadságban juthatunk el az előadás megvalósításáig. Sokféle az út és a rendezői kommunikációs forma. Voltak, akiket megérintett a #metoo szele, és annak hatására változott a módszerük. Tény, hogy a színpadi tér különös érzékenységgel jár együtt. Abban a térben ugyanis mindig minden elölről kezdődik. Ahogy a test elkezd gondolkodni egy karakter kapcsán, mindig mindent újra kell tanulni. Egy idő után pontosan ismered a nem tudás bizonytalanságát-bizonyosságát, a halálfélelmet, ami ezzel jár, ráadásként pedig valaki még folyamatosan meg is erősít a hiányosságaidban. Az viszont nem mindegy, hogyan teszi. Ezt valójában képtelenség megszokni. Van benne perverzió. Ennek ellenére ezen minden egyes próbafolyamatban végigmegyünk. Vagy elfogadod, hogy a kínlódás a kreativitás egyik állomása, vagy – és ez az ideális eset – a gyötrődés egy biztonságos térben zajlik. Nem vagyok forradalmár alkat, távol áll tőlem minden demonstratív aktus, de azért kiállnék, hogy a kommunikációt a színházművészetben is megreformáljuk, de legalább rákérdezzünk bizonyos módszerek érvényességére. Akkorát fejlődött a pszichológia, a kommunikáció, a keleti filozófiai műveknek vannak új fordításai, a kreativitás tanulmányozása is kezd külön tudományággá válni, és ezek tükrében felül lehetne vizsgálni az alkotási folyamatot. De ez sem igaz mindenkire. Mohácsi módszere például úgy jó, ahogy van. Az agresszió semmilyen formáját nem tartom megengedhetőnek.

Ez a keresgélés vitt téged a rendező
szakra?

Ennél jóval egyszerűbb oka volt:
a színház gyengébb állapotban volt, nem kaptam szerepeket, és valami értelmes
dologgal akartam magam elfoglalni. Aztán folyamatosan lett dolgom színészként, a rendezést meg
elengedtem. Nyomasztott, hogy azt éreztem, nem vagyok elég tájékozott a
szakmához, és le fogok bukni a színészek előtt. Egy rendező nálam sokkal bölcsebben lát
rá a világot működtető összefüggésekre. Meg hát álmatlan éjszakákat
okozó, megvalósításra váró rendezői víziók
sem gyötörtek. De mára
sokkal jobban izgat, hogy jó szerepek találjanak meg. És sajnálom
ugyanakkor, hogy a szerepek kell megtaláljanak.

Hogyan mondtál igent a Lázadni
veletek akartam-ra?

Sebestyén Aba, a darab rendezője átküldte a szövegkönyvet, elolvastam, és nagyon megérintett a történet. Először azt gondoltam, biztosan azért, mert a Covid miatt magas lázam volt, és az nagyon elvitt érzelmileg. Amikor gyógyultan, higgadt fejjel újraolvastam a szöveget, majd hozzá a regényt is, lenyűgözött, hogy Barabás Olga dramaturgként milyen szép munkát végzett. A járványhelyzet miatt volt idő finoman összebarátkozni a szöveggel, a próbák pedig teljes szabadságban zajlottak. Ha már több mint húsz éve jársz ugyanabba az épületbe, természetes, hogy kötődnek a helyhez jó és rossz élmények, örömök és kibeszéletlen frusztrációk. Jó volt most egy másik épületbe járni a próbákra.

Ez az a fajta bátor vagy polgárpukkasztó történet, amire egyébként vágysz? Egyáltalán: mennyi szó esik akár az erdélyi, akár a román társadalomban azokról a különböző életstratégiákról, amiket a diktatúra az emberekre rákényszerített?

Elég intenzíven élik meg a nézők, érzelmileg bevonódnak, de kevés direkt véleményt ismerek. Azt tudom, hogy Vásárhelyen megnézte egy harmincéves találkozóra hazajött osztály. Az előadással kezdődött a találkozó, utána elmentek bulizni. Az egyik résztvevő elmesélte, hogy pontosan tudta, kik lesznek azok, akik eltartják maguktól az akkor történteket. Valószínűleg ők azok, akik még mindig hordoznak sebeket, de nem akarnak szembenézni a problémával. Bár Budapesten is éreztem azt a közeget, amelyik jól tudja, miről beszélünk, mégis különlegesen más volt az este. Ott az erősödött fel bennem, amire a darabbeli Zolika az osztálytalálkozóra hazaérve jön rá, hogy ami valamikor az otthon volt, számára teljesen idegen közeggé vált.

Neked milyen emlékeid vannak a Ceauşescu-korszakról?

„A kommunizmus a gyerekszemnek láthatatlan.” Ez a darabban hangzik el. Én egy nagyon kis faluban nőttem fel, Városfalván. Egyszer Ceauşescu átrepült a falu felett, mi meg futottunk a helikopter után. Emlékszem, hogy az apánk testvére lovas hintóval szedte össze a környező falvakból a kollektívben dolgozó titkárnőket, és vitte őket a központba, engem meg iskolába, és télen ennek a hintónak volt szán változata is. Nagyon szerettem, ahogy közösen mentünk kapálni, betakarítani, az őszi estéken meg a törökbúzafosztást. Arra, hogy a tévé folyton elromlik, és apám egy precíz ráütéssel újraindítja. A szombat esték melegére, közösen a családdal. Aztán emlékszem olyanra is, hogy egy baráti összejövetel után, ahol el-elcsattantak rendszerellenes poénok, apám kivitt a kertbe, és azt mondta, hogy amit ott hallottam, nem szabad elmondanom az iskolában.

Habár gyerek voltam, rémlik, hogy láttam, a rendszer nem áll olyan tiszta erkölcsi alapokon a lábán. Egy téli estén a szüleimmel elmentünk egy baráti társasághoz, megnéztük, ahogy kivégezték a Ceauşescu házaspárt, emlékszem is a lövések ritmusára, majd boldogan, kézen fogva mentünk haza. Volt valami reményteli izgatottság a szüleimben, hogy most aztán nagy változások lesznek. Tízéves voltam. Ma már nagyon bizarrnak tartom, hogy megnéztük a kivégzést, és a látottak egyáltalán nem rendítettek meg bennünket. A darabban is eldördül egy lövés, de abban a történetben Zolika később sem tud a démonaitól szabadulni.

A Kovács György-díj átadásakor így laudált Keresztes Attila: „A színészképzésben azt tanuljuk, hogy a mindenkori színpadi hitelesség legközelebbi állapota a gyermeki, feltétel nélküli hit. A bennünk élő gyermek tisztasága, fogékonysága, érzékenysége. László Csaba talán legmeghatározóbb kivolta ez a gyermek.”

Szépet mondott. Stuber Andrea kritikus viszont a budapesti előadás után azt írta a naplójába, hogy most vette észre: László Csaba felnőtt. Remélem, nem lesz teljesen igaza.

Téged mindenki Csabikának szólít.
Ettől kezdve ez tilos?

Azt nem mosom le magamról, de ritkán tűnik fel. Ilyen vagyok, nincs ezzel bajom. Azt hiszem, ezzel az aspektusommal van a legkevesebb problémám.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu