Az Ámulat a 2009-ben megjelent mondja édesanyám ikerkönyveként is olvasható. Egyezik a formátum, hajszálra azonos a terjedelem (mindkétszer a kilencvenkettedik oldalon zárul a nyolcvannyolc vers füzére), még a borító színével is harmonizál az Orpheusz két kiadványa. Ott a szerelemről kérdezte a legelső sorral a fiút a halálos ágyán fekvő édesanya, itt így vall a könyve további lapjait a szerelemnek szentelő fiú: ?Anyja neve? Kérdezik. / Mindig jelen időben. / Amíg élek, jelen időben?. A mondja édesanyám a cím és a dialogikus poétika irizáló megoldásai ellenére ugyanúgy az ?én mondom? szólama volt ? lírikushoz illően ?, amiként az Ámulat is sajátos kettős beszédbe kapcsolódó emlékezés- és belátás-monológ, ezúttal a ?mondom én, a viszontszeretett szerelmes? a páros jövőt is remélő-tudó hangján.
A hasonlóság közepette, a Villányi-kötetek egymásba árnyasuló formavilágát fenntartva, parányit megint változott, finomodott a cím nélkül (a tartalomjegyzékben első szavaikkal jelölten) sorakozó rövid, a ritmikus próza felé hajló versek alkata és elrendezése. A három vagy négy sor terjedelmű elválasztó versek ugyanoly levegősek, csak kissé más lélegzetűek, mint a köztük csöndesen lombosodó fejezetek pár sorral terjedelmesebb darabjai. A magukat rejtő ciklusok szólhatnak a gyerekkorról, az eltávozott barátokról, a választó-választott társról, végül épp magáról a feleségül kért, jóval fiatalabb szeretett nőről, és a kettejüknek otthont adó városról. Az uralkodó gesztus a felmutatás, bemutatás: mindaz, ami a két fél számára közössé tehető (vagy közössé vált) az azonos viszonyulás melegének jegyében. Ahogyan az egyik gyászoló vers kezdi: ?Ő volt az első közös halottunk. Megszeretted pillanatok alatt, / akárcsak harminc év előtt én, hiszen maga volt az életöröm / és szeretet?? Ne maradjon említetlenül az eltávozott művészbarát neve sem, hiszen őrzi őt a jó emlékezet: ?Az élet gyümölcsét hagyta ránk Deák Laci?. A László, Laci (sőt ?Lac-zi?) személynév egybeesései, illetve a teljes tulajdonnevekhez való enyhén névmágiás ? és literarizáló ? ragaszkodás másutt is feltűnő. A Járt itt valóságos névsorvers: ?Járt itt IV. Béla, IV. (Kun) László, III. András, I. Anjou Károly, [?] koncertezett Liszt Ferenc és Bartók Béla, / felolvasott Petőfi Sándor, Krúdy Gyula és Kosztolányi Dezső, / imádkozott II. János Pál pápa, de a történések közül a legfőbb / mégis az volt, amikor szülővárosomba tetted szépséges lábadat?. A Győrhöz intézett ragaszkodás-himnusz is a múzsa, az asszony irányába tart, a nevekben az időfelettiséget, a különféle értékek megtartó kikezdhetetlenségét halmozva.
A dísztelen emelkedettség, a tárgyilagosság pátosza, a keresettséget nem tűrő pontosság teszi különlegessé Villányi egyszerre epikusan élénk és dramatikusan kontrasztív versbeszédét. Ha az olvasó őszinte szívvel, beleélő figyelemmel engedi át magát a szemléleti és tipográfiai monokrómiának (a kötet egyetlen átpörgetésre is elárulja a tömören tömbös alkotások homogenitását), színek tömkelegét veheti észre a fegyelmezett vershéj alatt. Hatásokat, párhuzamokat éppenséggel kereshetünk ? Tolnai Ottó mitikusabb, izgatottabb, közeli rokon poézisének festői-fotografikus képeiben, Györe Balázs távolról sejlő hideg racionalitásának sokszor ironikus ragyogásában, Varga Mátyás minimalizáló versgrammatikájának breviáriumaiban ?, de igazából bármilyen megfelelés nélkül, önmagáért áll jót Villányi László költészete. Az esemény-, emlék- és álom-elevenítő, katalogizáló-extenzív líratípusnak azon sajátszerű, intenzív fajtája jött létre a költő kezén, amely a tárgyiasságot makacsul megőrző mivoltában ölt fontoskodás nélküli ? elharapott szentenciázásra s a túlzott bizalmú (meg)idézésre azért néha nem rest ? alakot. Ha innen nézzük, akkor a verselés jellegét, a kifejezésmódot tekintve más-más égtájakon járó költőtársak eredményeit lehetne az Ámulatban érződő törekvések mellett említeni: Rakovszky Zsuzsáét, Aczél Gézáét például.
Számos toposz, trópus, motívum találja meg ideális helyét a kötetben. Végletekkel kifejezve: a rózsa ugyanúgy szívesen adja szirmát a költeményekhez, mint a labdarúgás a gólörömöt. A koronaszó azonban a szótárakba még be nem jegyzett, nem egy ízben használt szerelmezés, a szerelmes társ egyedi szóalkotása. A testi-lelki szerelemteljesség kivételes ünnepiségű pecsétje, amely Villányi László változatos fényvilágú, életmúlás, életteremtés széles skáláján játszó könyvét mindenestül szeretetelvű írásműként teszi maradandóvá.
