Szerelmi bájital Szentegyházán – Interjú Ókovács Szilveszterrel

Az interjú előtt vethettem pár pillantást az átalakítás alatt álló Operaház nézőterére és színpadára - fantasztikus mélységek tárultak fel az elbontott falak és deszkák alatt. Az építkezés során kerültek-e elő nem várt kincsek, régi operaházi emlékek?

Attila sírját nem találtuk meg, de a kiemelt műemléki értékű közönségforgalmi terekben ötszáz helyen végeztek a restaurátorok és a mérnökök falkutatást. Lemeszelt díszítőfestéseket találtunk, más színekre festették a harmadik emeleti karzatot, a nagybüfénél a türkiz árnyalatot tüntették el teljesen. Ennek a vizsgálatnak az eredményéből is áll össze az a koncepció, amelyről a kormányzatnak újra kell döntenie, hisz ennél jóval kisebb, alapvetően technikai jellegű korszerűsítésre készültünk. A történeti helyreállítás lényegesen többe kerül, de azt hiszem, a legjobb most már mégiscsak az lenne, ha az Ybl Miklós-féle esztétikát tükröző állapotot állíthatnánk vissza, amennyiben van erre forrás.

Ám mindezt úgy szabadna csak végrehajtani, hogy ne további éveket csússzon az épület újranyitása. Annyi mindennel késlekedünk az életben, aztán valahogy az igazán fontos eseményekre: szentestére, húsvét vasárnapra vagy hogy nagyon mást mondjak, március idusára mindig elkészülünk. Az Operaház is ilyen ünnepi jelentőségű épülete a nemzeti kultúrának, imázsteremtő erő, értéket és bevételt termő társulat lakja, ha lakhatja. Ha az Ybl-palota kiváló minőségű újranyitásáról beszélünk, nemcsak pompás márványt, aranyat és bársonyt, hanem ugyanilyen nívójú énekest, táncost és muzsikust is kell értenünk alatta. Márpedig a társulat kohéziója és kvalitása nagy mértékben a nélkülözéssel töltött idő függvénye.

Az Eiffel Műhelyház bokrétaünnepén egy érdekes kezdeményezésről beszélt. Szeretnének magyarázatokat fűzni a kortárs operaelőadásokhoz. Ez hogyan képzelik el?

Erre muszáj hosszabb választ adnom. Négyéves kislányom egy hajpánt-darabból és két cipőfűzőből képes mesét szőni. Gyerekként ezeket a helyzeteket értik, szülőként aranyosnak találjuk, olvadozva nézzük és partnerek leszünk az élvezetben. De miért van az, hogy míg a prózai színházakban megszokott szellemi izgalmakat az előbbiekhez hasonlóan elfogadja a közönség, az operával mint műfajjal szemben sokszor elkezd nosztalgia-klubként viselkedni? A saját gyerekkori Diótörőjét, Bánk bánját kívánja viszontlátni, minden mástól mereven elzárkózik. Pedig az opera, sőt, a balett is színház! Élő, formálódó entitás, a jelenhez kíván szólni, miközben az is fontos, hogy ne vonjon be mindenféle hamis romantikát. Például most játszottuk csaknem félszáz év után újra Puccini kevésbé ismert darabját, A Nyugat lányát.

Egy ifjú orosz rendezőt hívtunk, akinek volt bátorsága a történetet nem makaróni westernbe helyezni, hanem a mába. Mi Gojko Mitićen és NDK-s vadnyugati filmeken nőttünk fel, de az olasz vagy amerikai westernek többsége is hamis klisékbe burkolja a kaliforniai aranyláz világát, nem festi le azt a nyomort, amit Puccini ábrázolni mer művében. Sokkal jobban értelmezhető a szerzői mondanivaló, hogy egy vendégmunkásokról szóló csőlakó környezetben éljük át a történetet.

A mához kell szólni. Ez a megközelítés Magyarországon ellenállásba ütközik, és ez némileg érthető.

A vasfüggöny mögött ugyan voltak jelentős alkotók, akik próbálgatták a kortárs értelmezéseket, az opera puszta dekorativitásának felcsiszolását, de itt nálunk nem lehetett ennek olyan iskolája, mint Európa nyugati felében. Nem kell mindent átvenni, nem erről van szó, de időről időre meg kell újítani a megmerevedett struktúrákat, nem tette ezt másképp Hevesi Sándor sem 1912-ben, amikor az ifjú intendáns, Bánffy Miklós gróf az Operaházhoz hívta. A hűség, a megszokás, az üres rutin végső soron megöli a műfajt, hisz egy-két generációt szolgál csak ki: előbb jelen időben, tehát érvényesen, azután még egyszer, nosztalgiaként. Minket viszont már semmilyen ábrándos kapcsolat nem fűz például 1937-hez, amikor a Nádasdy-Oláh féle Bohémélet-előadás született. És mihez is volnánk hűek?

Hevesi játékmódja, díszletezése ma már ókori, a következő reformátorét, Nádasdyét mondjuk akkor múlt századinak. Ma röhejes volna cilinderben és abroncsos szoknyában közlekedni, miközben a funkció maradt, hisz fejfedő és alj ma is kell, létezik, ám más formában. Még a focista szerkó is változott annyit, hogy Zsengellér Gyula és Puskásék öltözete sem azonos, de jóval kevésbé tudnánk elképzelni ugyanezt az szettet a mai labdarúgókon - a lényegről, a játék képének változásáról nem is szólva. Miért pont az opera ne változhatna? Ha verseket csak a különben zseniális, de már nagyon néhai Latinovits sajátos stílusában szabadna mondani, kifutnánk a világból. A metaforikus szemlélet pedig, ahogy tehát Boróka lányom - meg mindenki lánya-fia - mesét kreál, a művészet alapvetése. Az ide való visszatéréshez nyújt segítséget a Kódfejtő program. Megjelöljük a kortárs és a korhű értelmezésű előadásokat.

A kortárs daraboknál mindig lesz kódfejtés. Egyfajta sorvezetőként működik majd, hogy mit hogyan érdemes figyelni az előadás során. Remélem, beválik a többi orientációs elem - szerző, cím, előadók, rendező, karmester, helyszín, időpont, fotógaléria, trailer, plakát-kreatív, korhatár-karika és ismertető szöveg - mellett. A szóhasználat még nem fix, mert magunk is vitázunk némely produkciónk kapcsán: van, amelyik nem korhű (mi is az például a Varázsfuvola esetében?), de hagyományosan vezetett előadás, és olyan is akad, amely stílusában utal a korra, amelyben játszódik, de radikálisan mást olvas ki a partitúrából, mint általában szokás. És itt a hosszú gondolatmenet végpontja: hogy tehát a "mű", a zeneszerzői opusz maga nem a zsabós-sgrafittós előadás, hanem a kottapapírra rótt hangjegyek, dinamikai és előadási utasítások összessége. És még innen is nyugodtan zárjuk ki a nem zenei, hanem színpadi utasításokat (balra folyó, hátul vízimalom stb.). A mű lényege őrzendő, ez pedig azonos azzal, amelyet egy jó lemezen hallhatunk.

Az Eiffel Műhelyház színháztermeit, ha éppen nem próbál az Opera, akár más célra is lehetne használni. Mire gondolnak?

Szóló korrepetíciók és zongorás együttes próbák alkotják az első szakaszt, háziszínpadi felújítópróbák és zenekari javító- és ülőpróbák a másodikat, és a harmadik szakasz első felét visszük a Bánffy Terembe, hogy tehermentesítsük az Operaház és az Erkel színpadait. Oda már csak a világító-, a házifőpróbák és a nyilvános főpróbák kerülnek, ez 100-150 próbával kisebb terhelést jelent a két nagyszínházunk számára, amelyekben pedig esténként előadások zajlanak, illetve utolsó produkciós fázisú főpróbák. A jövő vizualitása egyre erősebb kell legyen, az előadógárda összecsiszoltsága is nagyobb fokú - és mindez nem mond ellent a korábbi hosszú okfejtésnek, csak nem dekorativitásnak hívnám, inkább lenyűgözésnek, amely ezer eszközt és esztétikai kategóriát képes magas nívón bevetni.

Hétvégén pedig előadásokat tartunk majd a Bánffy Teremben, ezeket is nyilván ott kell bepróbálni, tehát szerintem üres sose lesz. Szeretném a központi Mozdonycsarnokot is aktív szerephez juttatni. Ott áll a büfének otthont adó, valaha az Orient Expressz részeként működő teakfa étkezőkocsi, előtte a legendás 327-es sorozatú magyar gőzmozdonyok egyetlen létező darabja a maga szeneskocsijával. Ebben a környezetben lesz havonta egyszer egy Éjfél Műhelyház nevű program, ahol néha jazzes köntösben adunk elő opera- vagy balettrészleteket a bigbandünkkel, máskor meg majd másképp térünk el a napi normál üzemmenettől. De előadói profilját tekintve eleve is kísérleti bázis lesz az Eiffel Bánffy Terme, ahol az alternatív, más ízlésű közönséget is be tudjuk húzni, akiket aztán az opera szerelmeseivé tehetünk. Egy gigantikus magasművészeti mélycsapda.

Az átépítések miatt a társulat folyton utazik, több helyen is jártak már. Mozgalmas évet tudnak maguk mögött. Hogyan viselték?

2017 nyarától, az Ybl-palota bezárása óta ez a helyzet, 2019 őszén várhatóan véget ér, legalábbis minimálisra csillapodik. E két év alatt a társulat megfordul 18 országban, 4 kontinens 90 városában, összesen 270 opera- és balettelőadást, hangversenyt és gálát adva. Soha korábban nem volt részünk ilyen méretű ország- és világjárásban! Közben decembertől zajlanak a Puccini Itáliája tematikus évad előadásai az Erkel Színházban. Ez kétségtelenül igénybe vesz mindenkit, de nemcsak szétrázza a busz meg a repülő, hanem össze is tartja a társulatot az előadás és a kihívás maga. Például nemrég voltunk Nagykanizsán, ahol a Toscát adtuk elő egy lehetetlen akusztikájú térben, de mindenki kihozta magából a legjobbat. A végén az előadók azzal szembesültek, hogy a szemérmes nézők második tapshullámában átszakadt valami, és állva ünnepelnek a tribünön? Egy olyan helyen, ahol hatvan éve nem volt operaelőadás!

Ezekért a hihetetlen élményekért megéri akár a legkisebb helyen is fellépni, lényegét tekintve semmivel sem kisebb élmény, mint Anna Netrebkóval koncertet adni 20 ezer berlini előtt, vágatlan tévéadásban. A nagykanizsai művelődési házat a város híres szülöttjéről, Hevesi Sándorról nevezték el. Hevesi - születési nevén Hoffmann - Sándor 1912-ben érkezett a Bánffy Miklós vezetése alatt álló Operaházba. Ő volt az, aki kialakított egy, a kornak megfelelő, modernebb színházi szemléletet. Például mozgatni kezdte az addig "lefúrt" lábú énekeseket. De mondhatnám Gyulát is, Erkel Ferenc szülőhelyét. Nem árt időről időre vidékre is menni, ahol fejet hajthatunk a települések híres szülöttei előtt, és egyúttal a saját műfajaink számára is "újraevangelizálhatjuk" a közönséget. 1884-ben az egész ország ott volt abban, amit mi az Operában örökül kaptunk és folytathatunk, de ma is mindenki adójából működünk.

A határon túli magyarokhoz a Kárpát-haza program során látogattak el.

Két turnét is szerveztünk. Az egyikre 400-an mentünk, és 400 méter hosszú volt a buszok, kamionok sora. Úgy néztünk ki, mint egy hadoszlop. A legtöbb helyre mi vittük a színpadot is, 38 előadás számára. Hihetetlen élmények és nehézségek akadtak ezeken az utakon. Az összes utódállamba eljutottunk, még Ausztriába is. Ősszel elkezdtünk egy másik típusú találkozást is a határon túli magyarokkal: egyszerűbb felállás, kevesebbe kerül, így többször tudjuk játszani.

Építettünk egy kamiont, amelyik megáll a város főtérén, oldalai felnyílnak, pillanatok alatt kiépül benne egy színpad. Leül előtte a zenekar, és már mehet is a darab. Ami nálunk kicsi, máshol az is lehetetlen méretű: a Gördülő Kárpát-Haza OperaTúra is száz fölötti létszámmal működik, így adtuk elő Erdélyben a Szerelmi bájital című operát. Varázslatos volt, amikor Gyimesfelsőlokon és Szentegyházán léptünk fel. Faluban szerintem még soha nem jártunk, ehhez mindig kellett egy városi közeg, infrastruktúra és közönség is. Most falusiaknak adtuk elő a falusiak közt játszódó történetet, természetesen magyarul. Nem meglepő, hogy működött!

Nem volt akkor egyszerű ez az év. Utazó társulatot elkormányozni, beruházásokat felügyelni, megúsztak egy majdnem sztrájkot és az Erkel Színház Billy Elliot című előadása körül is felcsaptak az indulatok.

Bevallom, hogy a Billy Elliot körüli problémákat máig nem értem. Amikor a bizonyos olvasói levél született, már két éve játszottuk, lement vagy kilencven előadás. Majd olyanok vehemenskedetek bele a vitába, akik nem látták a darabot. Szerintem tisztességesen jártunk el ezzel az előadással is, még ha tizenötöt le is kellett mondanunk - ezeket egyébként jövőre pótoljuk.

A darab nemcsak tönkreverte az összes többi színházi előadás nézettségi listáját - magyarán szeretném jelezni, hogy hihetetlen siker! -, hanem igazolta tervünk, amiért bemutattuk: meg tudtunk alakítani a balettiskolánkat. Most hatvannyolc kis táncosunk forog bele a Diótörőbe, de mellettük gyakorol hetven másik kisgyerek is, akik még nincsenek színpadon, már balettversenyen is kaptunk érmet. Két nagy tanulság van még, amit jó lesz észben tartanom: ma is simán születik "kritika" látatlanban, és ha az úgynevezett független sajtó rád akarja sütni a bélyeget, akkor is odaüti, ha napi kétszer játszod azt, amiről ők azt állítják, levetted. Amúgy két vérlázítóan igazságtalan nemzetközi sajtóhullám jelentette az amerikai kampányunk leghatásosabb elemét: a(z) (in)toleráns Porgy és Bess, valamint a "betiltott" Billy Elliot mozgósította a kíváncsiakat és az ellendrukkereket is, így szereztünk 13.500 jegyvásárlót a New York-i előadássorozatunkra. Gábor Zsazsának lett igaza.

2019-re is nagy tervekkel készülnek. Az új évad témája a kereszténység lesz, melybe nemcsak bibliai témájú darabok férnek be. Milyen előadások lesznek?

Nem ildomos a hivatalos bejelentés előtt túl sokat mondani. Az évadkezdetre a Salome produkciót tervezzük. A hercegnő története Keresztelő Szent Jánoshoz kötődik, hiszen a szent kivégzése az ő 18. születésnapján történt. Különleges előadás lesz. Vörös Győző - a magyar régészet nagy alakja, aki már sok éve vezet feltárásokat Jordániában - kiásta Heródes Antipas egyik palotáját, ahol ez az ünnepség zajlott kétezer évvel ezelőtt. Életem élménye a megdöbbentő helyszín, láttam a romokról készített rekonstrukciókat. Ezt a díszletet láthatják majd a nézők az előadáson, tehát az eredeti palotát, de természetesen nem történelmi pantomimben gondolkodunk, hanem kortárs izgalmú előadásban. Több színháznyi programot adunk egész évben: mennek a nagy balett- és opera-blockbusterek, ezek között a "laikusok" is.

Ez a szó azért is megfelelő, mert a 25 esztendeje elhunyt Antall József örökbecsű mondata szerint Európában az ateista is keresztény. Mindezen repertoár előadások mellett pedig olyan premierek kerülnek színre, melyekben a történet valóban a kereszténységre és abból kinövő művekre fókuszál. Paul Hindemith Mathis, a festő című monstruózus alkotása például nem bibliai történet, de a főszereplő művész oltárképet fest, és a német parasztlázadások korában fogalmazza meg a saját életét. Hogy nagyon másik végletet említsek a 2020 májusi, a szeptemberi Eucharisztikus Világkongresszust is előkészítő keresztény fesztiválunk programjából: két fontos Bach-szólókantátát pedig Kereszt-kantáták néven, kísérleti előadásban állítunk színpadra.

Nem titkok, hogy Ön hívő. Az adventi időszakban, hogyan tud ennyi munka mellett a családjára és a közelgő karácsonyra is koncentrálni, a belső csendet megtalálni?

Nehezen, nem is mindig sikeresen. Két nagyobb fiam a váci piarista gimnáziumba jár- én anno a veszprémi Lovassyban végeztem, amely államosított piarista iskola volt. Itt, Vácon van egy kedves szokás, a Szent Család járás. Ilyenkor az osztálytársak családjai szentképet visznek egymásnak. Egyszerű, mégis különös kis rítussal bír ez: téli hétköznap estén vendégül látunk egy szinte teljesen idegen családot, közösen éneklünk, imádkozunk, aztán mindenki kiválóan feloldódik. Másnap mi megyünk tovább a szentképpel. Különleges alkalmak ezek: csöndesebbek vagyunk, a családdal és másokkal is együtt készülődünk, ünneplünk. Olyan pillanatai ezek az adventnek, amelyeket különösen megszerettem az elmúlt években: és nincs bennük semmi nagyszabású, semmi talmi, semmi teátrális.

Fotók: Magyar Állami Operaház, Kultúra.hu

A nyitóképet Nagy Attila készítette.